Tegnap kirúgtam a hámból, ha már túlestem a melón és még jó pár óra napkeltéig, amit ki kellett használni, főleg, hogy két napig nem lesznek óráim. Aztán a franc se gondolta, hogy túlzásba esek. Legalábbis azt tekintve, hogy nagyjából emlékezet törlésig iszom magam. Valamikor félúton lekapcsolták a világítást. Ami még annyira nem is gond, legalábbis egészen addig, amíg a szervezetem egy részét nem akarja kívül tudni. Kár a piáért. Azt hiszem valamikor ezután dugtak engem be a haverok egy taxiba és így kerülhettem haza. Gyalog biztos, hogy nem, mert tuti, hogy valami árokban végeztem volna, vagy egy fal tövében. Valahogy sikerült bejönnöm a házba is és magamra zárni, de a nappalinál tovább nem jutottam. Ezt legalábbis onnan tudom, hogy eszement dörömbölés és egy idegesítő hang akarta szétszaggatni a fejemet, miközben kisodródtam az álmomból, ami amúgy is elég zavaros volt. Kinyitottam a szemem és az ajtó felé pillantottam. Legalább annyi eszem volt, hogy besötétítettem, mielőtt elmentem volna itthonról, mert most még a retinám is kiégne a napfénytől. Na meg plusz fájdalom a másnapos fejemnek. Csak hallom, hogy valaki szólongat és tökre ismerős a hangja. Hagyjon már, épp meg akarok pusztulni. Végül kénytelen vagyok morgolódva feltápászkodni a kanapéról, egy pillanatra megtántorodom, mikor megszédülök, majd elindulok az ajtó irányába. – Az isten szerelmére, hagyd már abba, jövök! – kiáltom ki, mielőtt elérném azt a bizonyost. Hunyorogva nyitom ki a zárakat, és tárom ki az ajtót. – Mi van?! – vakkantom nem túl kedvesen és emelem pillantásom a küszöbön állóra. Kell pár másodperc, mire felfogom, hogy Lio áll előttem. Egy nyögés tör fel belőlem, már csak ő hiányzott a mai napba. Hány óra van amúgy? – Csak te vagy? Gyere be... – invitálom be, úgy sem fog most elmenni. Ha már ennyire kitartóan dörömbölt nekem. Elfordulok az ajtótól, amit nyitva hagyok előtte, úgy is becsukja maga után. Egyenesen visszamegyek a kanapéhoz, majd ledobom magam rá. Csináljon azt, amit akar, de én most innen el nem mozdulok. Kibaszottul fáj a fejem. Soha többé nem iszok ennyit.
Mára kivételesen korábban végeztem a megbeszélésekkel, otthon sem vagyok éppen feltétlenül fontos, ezért egy hirtelen ötlettől vezérelve úgy döntök, meglátogatom Nathan-t. Egy ideje már nem jártam nála, hagytam, hadd élje az életét nélkülem is, nem kell folyton a nyakára járnom. Még nem tudtam dűlőre jutni vele kapcsolatban, nem akarom elvenni tőle az életét, de sokkal jobb lehetőségeket tudnék neki biztosítani, mint ami most van neki, még úgy is, hogy nem kevés pénzzel és kajával támogatom, félig a tudta nélkül. Segíteni akarok... Amit ritkán szoktam érezni. Viszont nem akarom elvenni a szabad akaratot, ha nem muszáj. Majd még lesz valahogy. Tudom, hogy most éppen otthon kell lennie, hallom is bent, de már a percek óta tartó kopogásra sem válaszol. Nincs igazán kedvem most az erőszakost játszani, valahol nekem is elegem van már belőle, de erre már ő is meg szokott mozdulni. Már éppen fognám magam és indulnék bemászni egy könnyen nyitható ablakon, amikor végre felmorog. Na, végre. Villantok egy vérszegény mosolyt, ahogy becsukom magam után az ajtót. Hagyom, hadd menjen, láthatóan rohadt másnapos. Teszek egy kört a konyhában, ellenőrzöm, mennyire van kajával, aztán egy fájdalomcsillapítóval és egy nagy üveg vízzel térek vissza hozzá, hogy lehuppanjak a kanapé mellé a földre. Az amúgy sem túllőtt magasságommal nem éppen segítség a földön csücsülni, de így kényelmesebb. -Tessék, hoztam gyógyszert -nyújtom felé tőlem meglehetősen szokatlan kedvességgel. Nem így szoktam viselkedni, az igaz, de néha még belőlem is előjön, hogy alig van energiám valamire és nincs kedvem a szokásos pörgős szélvihar énemhez. Nem sokan szokták ezt az állapotot látni, érezze magát megtisztelve.
Teljes KO az ital részéről, de annyira, hogy arra sem emlékszem, mikor voltam ennyire, ilyen szinten másnapos. Megmozdulni sincs kedvem, de a tudatom is csak lassan úszik a felszínre. A kopogás pedig olyan szinten rosszul esik, mintha az agyamban kongatnának harangokat. Már csak azért is mordulok fel, hogy ez abbamaradjon, csak egy kis csöndre vágyom. Nagy nehezen feltápászkodok a kanapéról és elvánszorgok az ajtóig, még a kinti fény is bánt. Belehasít a fejembe, miközben kell másodperc, mire felfogom, hogy Lio áll az ajtóm előtt. Rég járt már itt, kezdtem azt hinni lekopott, de úgy tűnik csak egy kis szünet lett beiktatva. Amint konstatálom, hogy ő az nyitva hagyom az ajtót és visszavánszorgok a kanapéhoz, hogy ledobjam magam rá, és meg se mozduljak. Lehunyt szemmel, elterülve szenvedek tovább. Mindeközben hallom, ahogy beljebb jön, elmegy a konyha irányába, ahonnan a hűtő ajtajának nyílása jut el hozzám. Ah, azt hiszem pár felvágott, tej meg a tegnapi maradék van benne. Bár a felső szekrényben talán még van két konzerves kaja. Éhen nem haltam volna... Mondjuk bevásárolhattam volna, de úgy voltam vele, még kihúzom velük. Most még a kaja gondolata is hányinger keltő. Az alkohol túladagolása arra jó, hogy másnap rohadtul megbánd, hogy annyit ittál. Kissé oldalra fordítom a fejem, majd csak fél szemmel nézek rá, miután mellém telepedve megszólal. – Csak nyomd le a torkomon és öntsd rá a vizet... – Na jó, ezt nem gondoltam komolyan, csak látványosan szenvedek. Csak erőt veszek magamon ahhoz, hogy felüljek és átvegyem tőle a gyógyszert meg a vizet. Végül mind a kettőt leküldöm. Mielőtt visszadőlnék visszaadom az üres poharat. – Kösz – mondom rápillantva, majd kinyúlva megérintem a homlokát. – Hm, nem, nem vagy lázas – nézek rá komolyan, mielőtt széles mosolyt villantanék.
Nincs senkinek olyan szerencséje, hogy én elfeledkezzek róla, legfeljebb direkt hagyom figyelmen kívül, esetleg túl sok lett a dolgom hirtelen, hogy foglalkozni tudjak vele, de ami késik, nem múlik. Ezért is vagyok itt, végre kicsit kevésbé szoros az időbeosztásom. Kell egy kicsit várnom, szinte el is fogy a türelmem, de végül bebocsátást nyerek és körbe is járok, amíg ő visszafekszik. Úgy látom, ellesz még egy darabig azzal, amilyen van, legközelebb majd feltöltöm a hűtőjét rendesen. Ne mondja senki, hogy nem vagyok jó anya, mert igenis gondoskodom a lökött egy majdnem-kölykömről, viszek neki fájdalomcsillapítót, láthatóan szüksége van rá. -Úgy beszélj, hogy megteszem -mosolyodom el, érzem a humort a hangjában, de engem annál lényegre törőbb fából faragtak. Ha valaki azt mondja akár csak viccből, hogy valamit nem a konvencionális úton csináljak, én megteszem, mert megtehetem. Én már csak ilyen egyenes is tudok lenni, ha éppen nem az ellenkezőjét kívánja meg tőlem a helyzet. Megvárom, hogy maga vegye be, most kivételesen jófej leszek. Arra a gesztusára igencsak meglepődöm, értetlenül pislogok majdnem egy teljes percig, mielőtt bármiféle hang kijön a torkomon. Egészen szokatlan ez tőlem. -Biztos nem vagy még mindig részeg? -mosolyodom el végül, ahogy leveszem a kezét a homlokomról és a vállamra teszem, ahogy megfordulok ültömben, hogy a hátammal a kanapénak dőljek. Valamiféle hatodik érzékkel megtalálom a távirányítót és bekapcsolom a tévét, de a hangját szinte teljesen leveszem. -Mesélj, milyen buliban voltál? -érdeklődöm őszintén, tényleg kíváncsi vagyok, milyen napja volt a masszív fejfájás előtt.
Kell egy kis idő, míg eljutok addig, hogy egyáltalán felkeljek a kanapéról, amin elnyúlva látványosan szenvedtem magamnak. Egészen eddig, mert most folytathatom mindezt Lio társaságában, miután beengedtem őt és visszatettem magam a kanapéra. A franc se akart felmászni még a lépcsőn is. Tökéletes hely volt a szenvedésre. Így hát csukott szemmel elterülve hagytam, hogy körbenézzen a konyhában. Igazából kajám még van, éhen nem halok, még két napra tuti meg tudok oldani egy egész napos kajálást. Addig meg csak összeszedem magam ebből a kupacból. Életmentő a gyógyszer, amit hoz nekem. Igazából gondoltam rá, hogy be kéne venni egyet, aztán reménykedni egy jó lesz, meg mondjuk önteni magamba a vizet, mert azt is kell. De mindehhez rohadt lusta voltam elvánszorogni, és inkább maradtam a szenvedésnél. – Most inkább kihagynám, köszi. Még a végén véletlenül lehánynálak, egyikünknek sem lenne kellemes. – Vicceltem az előbb, de én el is hiszem, hogy tényleg megtenné. De inkább ne tegye, mert amilyen hülye a gyomrom is, biztos beváltanám a hányás lehetőségét. Így hát önként veszem be a gyógyszert, mielőtt még meggondolná magát. Meg is köszönöm a kedvességét, majd a homlokára teszem a kezem, mintha csak a lázát akarnám ellenőrizni. De vicceskedő kedvemben vagyok most. Felkuncogok az ábrázatán, és hogy ezzel a tettemmel belé fojtottam minden szót. Felnevetve dőltem vissza a kanapéra, majd jajdultam fel, ahogy a fejembe hasított a fájdalom. – Jézusom... – nyögtem fel, majd szabad karomat a szemem elé helyeztem, miközben lehunytam a pilláim. – Hát, ha ez valamiféle másnapos részegség, akkor soha többet nem iszom ennyit. Elég a sima másnaposság, köszönöm. Érzékelem, hogy matat valami után, aztán meghallom a tévét, aminek hangjára összeráncolom a szemöldököm. Nem esik jól a hangja, de szerencsére hamarosan elhalkul, nem zavarva a fülem, amitől szét akar hasadni a fejem. – Kocsma túráztunk – mondom, és egy kissé felhúzom a jobb lábam, nekidöntve a kanapé háttámlájának. – Az egész azzal indult, hogy páran összeültünk órák után a parkban, majd Jess közölte, hogy este buli lesz az egyik koliban, menjünk el rá. Elmentünk, majd Thomas és Greg olyan tíz óra környékén kitalálta, menjünk kocsmázni. Ez sokaknak bejött, szóval vagy tízen elindultunk inni. Én valahol a harmadik és negyedik kocsma között vesztettem el a fonalat. Fogalmam sincs hogyan jöttem haza. Én már csak arra tudok gondolni, hogy pár józanabbik haverom betett egy taxiba. Veled minden oké? – kérdezem, majd az oldalamra gördülök, kicsit közelebb kerülve hozzá.
Rögtön látom, hogy mivel volt elfoglalva Nathan tegnap este és az állapotából ítélve igen jól érezhette magát. Vagy legalábbis rengeteg pia fogyhatott, ami mindig a legjobb bulik alapja szokott lenni. Nem is csodálkozom, hogy annyira ramatyul néz ki. Rögtön kerítek neki egy bogyót, amitől később jobb lesz és a kezébe nyomom, majd mellé telepszem. -Na, nem mintha nem lettem volna már rosszabbal is borítva... De azért kihagyom -vigyorgok fel rá. Humor! Már egészen jól haladunk akkor, még ha csak ilyenkor is találkozhatok a viccesebbik felével. Jó pontnak könyvelem el és talán látszik is rajtam, hogy ettől most kicsit jobban érzem magam. Meglepődöm a Szimba beavatáson, de hamar elkezdek rajta nevetni. Ilyesmit még nem tapasztaltam tőle, de nem mintha bánnám, lehet még ilyen. -Ő nem fog segíteni -kuncogok fel, az ilyen felkiáltásokon mindig szaván fogjuk a másikat otthon, hiszen szinte mindannyian más és más hitet követünk, ha követünk egyet egyáltalán. -Pedig megtörténhet, láttam már olyat. Meglehetősen vegyes élmény lehet -vigyorgok, de ahogy eszembe jutnak a múltbeli hasonló esetek, rájövök, inkább kerülném az ilyesmit. Nem hinném, hogy ő is hasonló helyzetben lenne, de azért nem megszokott tőle ez a fajta kedves viselkedés. Meg tudnám szokni. Gyorsan lehalkítom a tv-t, hogy ne zavarja, én pedig így is teljesen jól hallom, ami megy. Persze nem az érdekel és nem emiatt vagyok itt, csak kényelmesebb, ha esetleg beállna a csönd. -Ooooh, ez már elmondás alapján is rengeteg pia. Csoda, hogy nem az utcán aludtál. De azért örülök, hogy jól érezted magad, rád fért a szórakozás -mosolygok hátra a vállam felett. Tudom, hogy a nyomás rajta, iskola, megélhetés, a ház és hasonlók, még úgy is, hogy segítek neki. Nem szeretem látni, hogy szépen lassan felemészti ez a sok nehézség.
Kezdőlap
Mára kivételesen korábban végeztem a megbeszélésekkel, otthon sem vagyok éppen feltétlenül fontos, ezért egy hirtelen ötlettől vezérelve úgy döntök, meglátogatom Nathan-t. Egy ideje már nem jártam nála, hagytam, hadd élje az életét nélkülem is, nem kell folyton a nyakára járnom.
