Adam & Aedion

Nem töltöttem otthon az éjszakát, előző este volt egy kis démonaktivitás, és részt vettem a leverésében, aztán meg elment az idő, és egészen hajnalodott már amikor hazaértem, és inkább egyenesen a kávé főzőhöz vezet az utam, és tripla adagot főztem le, és az egyik bögre mellett üldögélek jelenleg is, ahogy várom hogy Adam felkeljen. A kávém előtt lezuhanyoztam és most friss, tiszta ruhákban támasztom a fejem a konyhaasztalon. Fekete nadrág, és egy fehér ing, klasszikus választások, de még ezt is tudom elegáns lezserséggel viselni, és nem olyan hivatalossá tenni a megjelenésem.
Nincs túl sok energiám a mai naphoz, hogy Adam kezét fogjam az első napon az egyetemen. Sikerült elintéznem hogy beírassam az egyik képzőművészeti szakra és ma lesz az első nap. Index kiosztás, meg ismerkedés, órarend kialakítása. Az internet még kicsit idegen nekem néha, de elég jól haladok annak a tanulásával is mert kell majd valami neptunt vagy mit használni, ilyen egységes tanulmányi rendszert. Alaposan elolvastam minden kiküldött tájékoztató anyagot, mert Adam szerintem egy sort sem olvasott az egészből.
Lassacskán ő is előtámolyog, és csak a főző felé intek hogy van benne kávé. Úgy tűnik ma kivételesen józanabb pillanata van,és nem akadékoskodik annyit így fél órával később el is tudunk indulni, és az egyetemi épület előtt, csak barátságosan megszorítom a vállát, mielőtt belépünk.
Sok ember és még több ember. Egyszerűen nem tudom eldönteni mi merre, és kivételesen én hagyatkozom Adamre, aki meglepő módon, de kissé idegesen kalauzol amíg én mindent eszembe vések. A legnagyobb előadóba megyünk és végighallgatjuk a megnyitó beszédet.
- Az emberek néhány szempontból szerencsések, én soha nem járhattam hagyományos iskolába és ez nekem itt mind új - sóhajtok fel mellette ülve ahogy a padra támasztom a kezem és a fejem. Az előttem lévő kis noteszbe jegyzetelek ha éppen kell. Fél füllel hallgatom a körülöttem lévők beszélgetését, és találgatnak, hogy mi ikrek vagyunk-e. Ez azért megmosolyogtat, de nem kötöm Adam orrára, még a végén sértésnek venné.

music: valami ● Notes: Szeretettel <3 ● ●●●

Valaki & Adam

Nem, nem nem, én ezt a legkevésbé sem akarom, hogy megtörténjen. Az első alkalom óta, hogy Aedion felhozta az egyetem lehetőségét, rengeteget veszekedtem vele, hogy ne merészeljen oda vinni, de végül mégis megtette. Azóta is kiabáltam már vele párszor, hogy én nem teszem be oda a lábam, de még ebben is elfáradtam egy idő után. Már nem tud érdekelni, elmegyek az első napra, hadd örüljön, de ha onnantól kezdve ennél stresszesebb lesz bármi, akkor én nem megyek oda többet. Nem tudnám elviselni még azt is, egyszerűen nem.
Korán kidőltem előtte este a fáradtságtól, de még így is csak forgolódtam az ágyban, átizzadva az ágyneműt teljesen. Nem sokat aludtam végeredményben, és ahogy felkelek reggel, alig állok a lábamon, tényleg csak a kávé ígérete és Aedion tart ébren. Mert ha nem rángatna el, nem mennék sehova, semmire sincs akaraterőm. Talán ezért nem akadékoskodom, ahogy reggel készülődöm, hogy mégis menni kell. Ledöntöm a szokásos egész bögre feketekávém, hogy legalább kicsit emberszerűen nézzek ki, nem mint egy szellem és úgy indulok meg az angyal után. Az épülethez érve látom, hogy rengetegen vannak és még az érintése sem segít megnyugodni, én nem erre szerződtem.
-Túl sok ez nekem... -sóhajtok, ahogy vonakodva megindulok befelé, legalább essünk túl rajta minél hamarabb, hogy mehessek végre haza. Van egy olyan érzésem, hogy így is a tollagyúnak kell majd összekaparnia legalább egyszer a nap vége előtt, de az már legyen az ő gondja. Remeg a kezem az idegességtől, ahogy vezetem végig a termeken, szlalomozva az embertömegben.
-Az iskola kín, az élet pedig szenvedés -jegyzem meg, de nem mint ellenkezést, inkább mint az érzéseimet. Nekem ez nem való, nem szeretem a sok embert, a stresszt nem bírom és még a fejem is zúg, ahogy körülöttem beszélgetnek. Szédülök, de nem vagyok igazán rosszul, csak túl sokan vannak körülöttem.

Adam & Aedion

Végül csak sikerült kiebrudalnom Adamet az antiszociális zónájából és addig addig vitatkoztunk az egyetemre járásról, hogy eljött az első nap, és nekünk illik megjelenni a tájékoztatón.
Viszonylag kevés morgás árán sikerül is az épülethez érni és felpillantva egy kicsit elgondolkozok hogy milyen jó is ha ilyen épületek létezhetnek, és a lehetőség adott, mégis olyan kevesen élnek vele. Sikerült nagyjából kibogoznom azt is, hogy mik az elvárások, hogyan működik az egész oktatás. Nem mondom hogy mindennel tisztában vagyok már de azért igyekszem ha már egyszer Adamnek is a legjobbat akarom.
- Ki fogod bírni, ne aggódj... Később már nem lesznek ennyien- próbálom megnyugtatni és együtt megyünk fel az előadóba hogy aztán elfoglaljunk két helyet és meghallgassuk mi mindent akarnak nekünk mondani az oktatók és mindenki más. Kiengedem kicsit az angyali aurám, és beburkolom Adamet, látom mennyire kivan ettől, de mégis ez olyan dolog, amit meg kellett tennie.
- Nem, nem az. De tudod... én örülök hogy mégis eljöttél, mert azt jelenti hogy erős vagy és képes vagy rá. Miért nem hiszed el te is magadról? - sóhajtok fel, és kérdő hangsúllyal nézek rá. Semmi gúny vagy rosszindulat nincs bennem, de sejtem hogy erre is gúnyos vagy sértődött választ fogok kapni, mint általában minden próbálkozásomra, és akkor őrizzem meg az angyali türelmem.

music: valami ● Notes: Szeretettel <3 ● ●●●

Aedion & Adam

Még ha Aedion mást is mond, nekem itt nem lesz jó, és ettől nem leszek boldogabb. Nekem nem az kell, hogy még több stresszes helyzetnek és embernek tegyenek ki, hanem hogy végre tényleg békén hagyjanak egyszer és mindenkorra. Eljöttem ide, mert már nagyon elegem volt belőle, de azt nem ígértem meg, hogy akarni is fogom ezt az egészet. Mert nem tetszik egyáltalán.
Nem nagyon foglalkoztam azzal, hogy mit kellene tudnom mára, mert tudom, hogy nem fogom ezt sokáig túlélni, és nem akarom a reményt fölöslegesen feltámasztani magamban, hogy itt van bármi esélyem. A fizetősök ki fognak csinálni rövid úton, ebben biztos vagyok, hiába gondolja azt a tollagyú másként. Az meg a hagyján, hogy az amerikai egyetemek nem éppen a kedvességükről híresek, ezért tudom, hogy a tanárok is a fogást keresik majd első perctől kezdve.
-Dehogy fogom -vonok vállat, már ismerem magam, esélyem sincs ezt magamtól túlélni. Vezetem végig az épületeken, mire megtalálom a megfelelő termet, hogy végighallgassuk, amit végig kell. Nem igazán figyelek, csak a duruzsolás jut el hozzám, ami csak még inkább az agyamra megy. Mindennél jobban vágyom a lakásom csöndjére és a zenémre, hogy valami elnyomja azt a rengeteg hangot. Érzem, hogy egy kicsit könnyebb lesz egyik pillanatról a másikra, amit annak tulajdonítok be, hogy Aedion valamit próbál velem kezdeni. Ötletem sincs, pontosan milyen ereje van, de azt tudom, hogy instant xanax hatású tud lenni, csak éppen a számomra lényeges kemikáliákat hagyja ki a képletből, amitől nem vagyok boldog. Viszont már nem akarok helyben meghalni, mert a pokol is kényelmesebb lenne ennél.
-Mert nem vagyok erős és ezt mindketten tudjuk. Még Sybil is tudja -A következő mondatot nem teszem mellé, amit még akartam, legyen neki gyereknap, most legalább nem sértegetem látványosan. Nem azért, mert érdekel, mit gondolnak rólam a többiek, én nem ezért vagyok itt.

Adam & Aedion

Nem tudom mit tehetnék még ennél is többet a fiúért hiszen szemmel láthatóan züllésbe akarja dönteni az életét, de azt meg nem hagyhatom, és nem igazán könnyíti meg nekem a dolgot hogy elszabaduljak innen. Nekem is lenne más dolgom, és hiányoznak a testvéreim, és az égi környezet. Engem nem erre tlaáltak ki hogy emberi életet színleljek egy érdektelen ember mellett.
- Adam, miért kell mindig mindent ennyire negatívan látnod? Ennyire nem akarod hogy én valaha is hazakerülhessek? - sóhajtok fel lemondóan ahogy az előttem heverő kis fecnire firkálok, azaz felírok minden fontos információt az iskolakezdéssel kapcsolatban. Bár sokan vagyunk, mégis ki tudom terjeszteni kicsit az angyali erőmet, úgy hogy nem lesz észrevehető mások számára, bár ha vannak még látó mondének akkor ők érzékelhetnék.
- Olyan kishitű tudsz lenni. Minden ágálásod ellenére most is itt vagy. Tudom hogy menne ez neked ha egy kicsit is akarnád de nem értem miért nem akarod - ahogy felpillantok épp szünetet jelez az előadó de nem moccanok, pedig többen is érdeklődő pillantással néznek felénk. Nem tulajdonítok nekik túl sok jelentőséget.
- Miért nehezíted meg ennyire mindkettőnk életét? - sóhajtok fel ahogy a padra támaszkodok, és hátrasimítom a hajam.

music: valami ● ●●●

Aedion & Adam

Ha már Aedion a fejébe vette, akkor csinálja csak amit akar, de én nem vagyok a kis pincsije, hogy lessem a szavait és engedelmeskedjek neki. Mindig is önálló voltam, nem tetszik egy kicsit sem, hogy megpróbál beleszólni az életembe.
-Negatív filter van a gépemen? Felőlem most is hazamehetnél, nem tartalak vissza -Én aztán nem akartam magamnak egy darab angyalt sem, pláne nem egy ilyen kotnyeles példányt. Nagyon jól megoldottam magamnak eddig is az életemet és vigyáztam, hogy senki nem tudja meg a titkomat. Nem kell hozzá ő, hogy visszaterelgessen, mert nincs hova visszaterelgetni. Nem akarok megváltozni.
Figyelem, ahogy felfirkantja a dolgokat, amiket a tanár mondd, engem annyira nem izgat, hogy energiát fektessek bele. Megérzem, ahogy megpróbál megnyugtatni és egy pillanatra megszédülök tőle. De ez olyan... Jó szédülés? Hülye tollagyú.
-Mert zsákban hoznál ide, ha nem jönnék a saját lábamon. Annál viszont több méltóságom van még -sóhajtok, de legalább most egy kicsit könnyebb elviselni a sok embert és mocorgást körülöttem. Már nem akarom a bőrt lekaparni az arcomról, hogy szabaduljak a nyomástól.
-Nem tudom -válaszolok csak ennyit, ahogy eltűnök félig a táskámban, majd egy rajztömbbel a kezemben kerülök elő. Tényleg nem tudok választ adni a kérdésére, legalábbis nem olyat, amit ne mondtam volna már el vagy rendesen meg tudnék fogalmazni. A szavak nem az én világom, egy-egy képpel vagy festménnyel annyival többet el tudok mondani. Olyan kicsire húzom össze magam, amennyire csak lehet és úgy kezdek rajzolni. Lehetőleg minden pillantást és bámulást kerülök, mert tudom, hogy itt is kilógok a tömegből, talán még fel is ismernek páran. Most mindent akarok, csak néhány divat rajongót nem. Aediontól elcsaklizott tollal kezdek el egy skiccet csak úgy valamit a vakvilágba. Mindegy, csak foglaljam el magam valamivel.

Adam & Aedion

Annyira meg tudnám fojtani néha, de sajnos túlságosan ragaszkodok a szárnyaimhoz, és hogy visszakerülhessek a mennyei atya birodalmába hogy inkább elnyomom a késztetést, bár még így sem állítom hogy példaszerű őrangyal lennék és néha talán vannak túlkapásaim, de soha senki nem tanított arra hogyan kell egy emberrel bánni. Annyira más szerzetek mint mi, és máshogy is működnek.
- Persze, az van a gépeden, de miért? Miért tartod olyan rossznak azt hogy itt vagyok? Te is tudod hogy nem fogok... - hiszen nem tehetem, bár néha... esküszöm elgondolkodtató hogy itt hagyom és berendezkedek a földi életre, mert olyannira lehetetlen természete van. Bezzeg a húga, Sybil az micsoda tünemény és ha ő nem lenne, még keményebben fognám Adamet. De mellette nem bánthatom nagyon és nem is igazán angyalhoz méltó tett, de a kényszer nagy úr és az eszközeim végesek.
Szabadon engedek egy kis energiát hogy megpróbáljam megnyugtatni hiszen fogékony erre azt vettem észre, és átmenetileg kezelhetőbbé is válik ha épp nem szorong valami miatt.
- Én csak neked akarok jót és olyasmiket is látok, amiket te nem. Tudod, tisztességtelen előny de... - mosolyodom el halványan, ahogy firkálok, mert fél füllel figyelek is, és mindent leírok ami később kellhet nekünk. Mert én is egyetemista leszek. Micsoda életút, komolyan... Auriel csak röhögne rajtam.
- Annyival egyszerűbb lenne ha egy kicsit nyitnál felém - sóhajtok fel lemondóan, és pötyögök a telefonomon amit szereztem, és aztán elteszem. Adam mellett is van némi magánéletem, és néha még angyali testvérekkel is találkozom. Könyökölve bámészkodok és hagyom hadd vonuljon vissza a kis világába és rajzoljon. Az mindig is jól ment neki és láttam már magamról is rajzokat amik eléggé kifejezőek voltak. Sok féleképpen ábrázolt már. Azért az ördögszarvakat és villás farkat nehezményezem ám, mégha nem is teszem szóvá!

music: valami   ● ●●●

Aedion & Adam

Szeretném tudni, hogyan és miért pont én kaptam egy angyalt magam mellé. Annyi más embernek vannak függőségei. Annyi más embernek vannak még lehetőségei, hogy visszataláljon az életbe. Annyi más embert idegesíthetne egy agresszív angyal. De akkor miért én? Nem vagyok különleges és nem vagyok más vagy jobb, mint ezek az emberek. Más sokkal inkább megérdemelné, hogy megmentsék, de akkor miért én? Biztosan vannak olyanok, akik hasznosak lennének a társadalomnak, ha lenne ilyen segítségük, de én nem vagyok az.
-Mert felforgatod az életem. Tudod hányszor zargatnak miattad a munkában? Nem csinálhatom, amit akarok -felelem félig durcásan, de már nem is érdekel. Feladtam, nyert, elrángatott ide és még mindig itt ülök, hurrá. Hiányzik a régi életem, amikor egyedül lehettem egész nap, amikor nem dolgoztam, és nem kellett ennem, ha nem akartam. Most meg folyton zsémbel felettem, hogy egyek még, elzavar aludni, amikor egyáltalán nem tudok, és minden lépésemet felügyeli, még azt is, hol veszek ceruzát magamnak. Nagyon nem vagyok boldog tőle, hogy megint úgy érzem magam, mintha a nevelőanyámmal kellene élnem. Pont ezért költöztem el otthonról.
-Aha -hümmögök neki egy sort, de erre nem tudok mit válaszolni. Lehet, hogy ő látja, de én nem. Nincs az egésznek semmi értelme, mert szerintem nincs igaza. Nem is foglalkozom inkább vele, eltűnök a rajzmappámban, hogy addig se lássam az érdeklődő pillantásokat az irányomba. Bár az a korábbi energia segített, de nem akarok visszaesni.
-Te nyitottál felém? Megkérdezted, mit miért csinálok?-pillantok fel rá jelentőségteljesen, és csak nézek rá egy percig. A tekintetem nem vádló, de talán annak foghatja fel. Annak idején, amikor csak úgy belépett az életembe, talán még próbálkozott kérdezni tőlem dolgokat vagy megérteni engem, de akkor még ellenálltam mindennek, amit csak rám akart erőszakolni. Most meg már egyáltalán nem hallok tőle kérdéseket, csak parancsokat. Pedig ha egyszer normálisan leülne mellém és úgy kérdezné meg, miért is szálltam el már megint... Talán még válaszolnék is. De már egy őszinte "Milyen napod volt?"-nak is örülnék.

Adam & Aedion

Nem adhatom fel a reményt, de néha kellemetlenül közel állok hozzá hogy megtegyem, pont emiatt a szúrós természete miatt, és nem is akarja elfogadni a segítséget és néha hatalmas kérdőjeleket küldenék mennyei testvéreim felé hogy miért pont emellé az ember mellé rendeltek? Mert Látó lenne? Vagy mi oka lehet hogy itt vagyok?
Fáradtságot nem kellene éreznem, de mégis mintha valami nyomná a szívem, és megnyomkodom az orrnyergem.
- Te is felforgatod az enyémet. Ha egy icipicit is nyitottabb lennél, és felhagynál ezzel az önpusztítással én is hazamehetnék... Nekem sem az a vágyam hogy végig kelljen néznem ahogy tönkreteszed magad - válaszolok enyhe éllel, hiszen mindig csak ő, és ő. Abba bele se gondol hogy ez nekem sem jó hogy itt vagyok, mert nem csinálhatom amit szeretek, és nem lehetek azokkal akik nekem jelentik a családot.
A pillantására kérdőn húzom fel a szemöldköm, ahogy ő von engem kérdőre.
- Igen, kérdeztem. Minden nap megkérdeztem, vissza tudom idézni az összes emléket. Mereven minden nap elutasítottál, és így én is máshogy álltam a dologhoz. Úgy, ahogy működik hellyel közzel. Nem kell így lennie, de ehhez ketten kellünk, hiába kérdezek mindig ha cseszel válaszolni és mindig csak duzzogsz. Nem csak Te vagy Adam. Én is vagyok, és amíg neked itt van Sybil aki minden alkalommal körbeudvarol és imád, nekem itt semmi sincs. Semmi - fordulok félre most én, hiszen nekem ez csak egy büntetés hogyi tt vagyok, bár valahol.... Kedvelem a fiút, és ezt ő is tudja, csak néha hajlamos elfelejteni mindezt.

music: valami   ● ●●●

Aedion & Adam

Komolyan szeretnék megkérdezni valakit, miért pont Aediont kaptam meg magam mellé, ha már valakit muszáj volt. Annyi kérdésem lenne, de igazán nem érdekelnek a válaszok, csak azt szeretném, hogy mindenki békén hagyjon és ne kelljen semmire sem gondolnom. Jó volt az életem Aedion előtt, de most mindig van valami, amin lehet morogni, kellemetlen helyzetekbe hoz és nem akar leszállni rólam.
-Oh, eltűnsz, ha abbahagyom? Akkor kezdj el csomagolni, egy hétig tiszta leszek, te mehetsz haza, én meg folytathatom ott, ahol abbahagytam -vágom oda cinikusan, de mindketten tudjuk, hogy nem fog megtörténni. Azért vigyázom, senki se hallja, amit egymás között beszélünk, az egyetem egy fertő és mindenki azt használ, amire csak rá tudja tenni a mocskos kis kezét, de nem kellene összekötni a kettőt, miszerint híres divatmodell vagyok és drogokat használok, hogy a mindennapi életben használható legyek. Nem kell erről senkinek sem tudnia, ha nem muszáj. Valahol nem szeretném, hogy Aedion elmenjen, csak azt, hogy hagyjon békén. Persze tudom, ehhez az kéne, hogy én is engedjek egy kicsit és akkor válthatna egy valamivel kedvesebb hangnemre, de azt nem teszem meg. Nem megy.
-Csodálkozol? Csak úgy megjelentél az életemben, feltúrtál mindent, elvetted a cuccaimat, követtél munkába, bevetted a munkahelyem, és minden lépésemet figyeled. Ez elől költöztem el otthonról, erre te megismételted. Csodálkozol, hogy nem bírlak? Amúgy meg Sybil téged is imád és körbeudvarol, láttam. És őt jobban szereted -hangom nem vádló, hiszen tudom, mennyivel egyszerűbb a csodálatos, kedves és nagyszerű húgomat szeretni, mint engem, de akkor meg minek erőlködjek, hogy megfeleljek másoknak? Úgysem érdemlem meg senki törődését, inkább rájátszom, hogy véletlenül se akarjon valaki a közelembe jönni és így nem rontom el az ő életét is. Aedion-t is elüldöztem volna már, de makacs és állítása szerint nincs más lehetősége, csak maradni. Úgysem érdemlem meg, hogy foglalkozzon velem.

Nara & Aedion

Unottan és fáradtan támasztom a fejem az asztalon ahogy Adamet figyelem szürkés szemeimmel amik nem éppen feltűnőek, csak azok látják annak, akik rendelkezdnek a Látással legalább egy icipicikét. Fáradtan szusszanok fel ahogy Adamre nézek a kifakadésén, hiszen ha ez ilyen egyszerű lenne.
- Te is tudod, hogy ha ez ilyen egyszerű lenne, és ennyin múlna már rég itt sem lennék. Azt szeretném ha rendes életed lenne és nem tennéd magad tönkre drogokkal. Adam, te nem látod magad úgy, ahogy én látlak téged - sóhajtok fel mert annyival egyszerűebb lenne csak úgy hagyni, és néha én is kezdem úgy érezni hogy érdemes lenne berendezkedni a földi életre, mert a fenének sem tudok vele szót érteni, de hazavágyom! Olyanok között akarok lenni mint én, és az orruk alá dörgölni hogy még erre is képes voltam, holott nem hinném hogy hisznek a visszatérésemben.
A tollal játszom ahogy tovább morog. A sokszor lerágott csont szavaira már nem tudok neki újat mondani hiszen minden egyes nyomorult érvemet legalább százszor elsütöttem már, és mi lett belőle? Semmi. Mintha a falnak dumáltam volna. Néha még órákon át, de nem tudom már mit tehetnék még. Úgy érzem feszegetik az erőmet és a béketűrésem és már néha közel állok hozzá hogy mindent feladva berendezkedjek ide. Mehetnék valahová Staten Islandra és nyithatnék egy harcművészeti iskolát. Egyre inkább elgondolkodtató a dolog.
- Adam.... hányszor mondjam még el hogy ez nem ellened merénylet, én sem akarok itt lenni és csak haza akarok menni az enyéimhez. Nem vettem el semmit csak a szereidet! Nem tesz jót neked ha mérgezed magad de ezt sokszor elmondtam már neked. Én nem tönkretenni akarlak, hanem segíteni. Miért olyan nehéz ezt elfogadni? Hm? Szeretem Sybilt, de nem miatta vagyok itt, ezt te is tudod! Nem mellé rendeltek ki - sóhajtok fel, ahogy hátrasimítom a hajam az arcomból.
- Eszedbe sem jut, hogy nem csak magadnak, de nekem is szenvedést okozol? Jó érzés? Élvezed? - villan meg a tekintetem ahogy rámeredek. Csalódott vagyok, és hazavágyom. Ezért hibáztathat akárki de akkor is ez az igazság.

music: valami   ● ●●●

Aedion & Adam

Nagyon nincsen ehhez az egészhez kedvem és legszívesebben most állnék fel, hogy hazamenjek, itt hagyva mindent. Nem való nekem az iskola padban ücsörgés és végképp nem tudok ennyi időt Aedionnal tölteni. Már az is kész csoda, hogy ez alatt nem kezdtünk hatalmas veszekedésbe, de szerintem ez a jövőben elkerülhetetlen lesz. Értem én, hogy csak akkor mehet vissza, ha leszoktat, de attól nekem még nem kell jópofit vágnom hozzá. Nem akarom ezt az egészet.
-És feltétlenül el kell árulnod már az első előtti napon, hogy én vagyok a hernyós gyerek? Igen? -sziszegem le a lehető leghalkabban rövid úton, ezek szerint nincs tisztában, hogy az emberek között a falnak, a széknek és a krétának is füle van. Bár valószínűleg nem lenne problémám, még ha ki is derülne, mert presztízs helyzetben vagyok és annyira fehér vagyok, hogy mint az előbb emlegetett fal, de jobb elkerülni egy letartóztatást, mert ez a tollas idióta elszólta magát hangosan. Senkire nem tartozik, mivel nyugatom magam a szabadidőmben.
A veszekedés szerencsére már megszokott dolog köztünk, így legalább mindenki láthatja, hogy milyen ellenszenves vagyok és nem kell a közelembe jönnie fölöslegesen. Békén hagynak, nem kell beszélnem senkivel, remek. Aedion nyugodtan szocializálódjon, tudom, hogy magányos mellettem, itt van neki a lehetőség. Lassan készen van a skicc is, visszasüllyesztem a cuccot a táskámba, ne leskelődjenek nekem. Azt hiszem az előadás is hamarosan folytatódik, vagy legalábbis remélem, mert nem akarom folytatni ezt a beszélgetést.
-Azzal, hogy elveszed, egyáltalán nem segítesz, éppen ellenkezőleg. Nem akarom, hogy ezt csináld velem. Talán nem mellé rendeltek ki, de őt jobban szereted. Látom -Kapom fel megint ok nélkül a vizet, mert valahol fáj, hogy nem szeret engem és folyamatosan csak a kiabálás megy. Nem akarom, de őt sem akarom. Csak hagyjanak békén.
-Nem élvezem és nem akarom. De arról nem tehetek, hogy csak akkor mehetsz haza, ha teljesen kiforgatsz az életemből. Okold a hülye szabályaid -morgok vissza neki. Lehet akármilyen dühös rám, nem én tehetek arról, hogy ideküldték és ráadásul pont mellém. Inkább a telefonomban merülök el, mert látom a korábbi előadót visszajönni és nem akarok továbbra sem figyelni sem rá, sem a tollagyúra.

Nara & Aedion

Nem tudom mit remélnek tőlem a fentiek, de hogy nem boldogulok egykönnyen az biztos. Alkalmazkodtam az emberi élethez, és még el is tudom magam adni annak, de egyszerűen nem értem meg Adam szinte már beteges ágálását. A szünetet kihasználva próbálom meg jobb belátásra téríteni hiszen legalább betette ide a lábát és ez jó jel volt. Nem kellett erőszakkal idehoznom, ami szintén megfordult a fejemben hogy ha nem jön, akkor hozom, bár az talán már túlkapás lett volna. Nem tudom mi mást tehetnék még, pedig próbálom elindítani azon az úton amiben a legerősebb. Képzőművézet és a kiállítás is sikeres amit mindog el is mondok hogy megveszik a képeit! Nem kis összegekért, kicsit odafigyelne rá, még bármi lehetne! Világhírű művész is. Csak oda kellene tennie magát a szerre.
- Nem hall minket senki -erre vigyáztam és egy apró mágikus buborákban ülünk. Mások max azt hallják hogy a divatról és filmekről beszélgetünk. Nem kerül veszélybe a rossz híre, erre is figyelek, de tudnám miért.... Semmi haszna. Egy darabig csendben figyelem ahogy rajzol, és skiccel, de csak idegességét leplezi ezzel is, tudom jól.
- Azzal hogy elveszem, rávilágítok hogy csak ártassz magadnak, rombolod a tested és a lelked! Miért olyan jó ez? Senki nem kényszerít hogy ezekkel élj, és nem értem miért ragaszkodsz ahhoz hogy ezekbe halj bele egyszer egy rosszul kiszámolt kör után - sóhajtok fel, ahogy vádaskodik egy sort megint.
- Adam! Én nem szeretek senkit igazán. Nem tudok. Kedvelem őt, mert vele könnyebb szót érteni de egyszerse hagytalak el, egy pillanatra sem miatta! Ezt ne felejtsd el! - erre azért én is felkapom a vizet, ahogy a szabályokat emlegeti. Nem tudom hogy miért ezeket kaptuk meg, de nem én alkotom a szabályaimat.
- Nem én hozom a szabályokat! Viszont ha csak kicsit is érdekelne más a saját nyomorodon kívül, akkor egy életre megszabadulhatnánk egymástól! Te persze önző módon csak magadat tudod sajnáltatni! Neked itt van Sybill, nekem senkim sincs itt! - mordulok fel, és már a kedvesség utolsó vonása is lefoszlott rólam. Csak kifejezéstelen, üres az arcom, és a táskámba ejtem a jegyzetfüzetet, és Adam elé tolom a fontos infókat tartalmazó lapot. Hadd dobja ki. Felállok a sorból, és a mellettem ülök flé halk bocsánatkérést mormolva kiaraszolok, és nem törődöm a csodálkozó/kérdő tekintetekkel. Nem érdekel. Nem foglalkozok vele tovább. Majd.... leélek itt hatvan évet. Talán kapok második esélyt hogy megváltsam magam. Vagy elegendő év után visszatérhetek. Nem tudom.

A galériám emeletén rendeztem be egy szobát magamnak ha épp valami történne. Kis lakosztály de nincs nagy igényem. Még mielőtt Adam hazatért volna mindent elhoztam onnan, már ami az enyém. Pár ruha és használati tárgy, mintha sose jártam volna ott. Egyetlen fehér tollat hagytam az asztalon. Ha keresni akar, azzal megtalál. Bár nem számítok egyhamar a látogatására.

Lassan két hét telik el, és beállítom az életem hogy emberi és követhető legyen. Eljárok edzeni hogy legyen azért hitele annak is hogy miért vagyok jó verekedő a kinézetem ellenére is. Bár jajj annak aki belém köt, elég rossz a hangulatom. Egyre kevesebb dolog érdekel, és a galériához érve bekulcsolom magam, mikor észreveszem a fiút ott toporogni, kezében a tollammal. Megállok, megadom neki az esélyt hogy közölje itt létének okát, de nem fűzök hozzá sok reményt.

music: My Nocturnal Serenade   ● ●●●

Aedion & Adam

Tudom, hogy csak feleslegesen megnehezítem a tollagyú dolgát, de nem is akarom neki megkönnyíteni, ha rajtam múlik. Persze már elgondolkoztam a helyzeten, ha kicsit erőt vennék magamon és néhány hónapra tiszta lennék, mehetne, amerre lát és én visszatérhetnék a régi életemhez békében, de nem megy. Még arra a kis időre sem akarom vagy tudom letenni a szert, még ha nem is nyúlok hozzá túl gyakran. Szajkózhatja akármeddig, ha egyszerűen nem megy. Ha rajtam múlna, hagynám, hadd menjen, egyikünknek sem jó együtt, de lássuk be, nem egyszerű csak úgy elengedni a múltat. Vagy bármit, ha már itt tartunk.
-Még szerencse -morgok érzéssel, ahogy a figyelmemet ismét a rajzom felé fordítom. Még csak az kéne, hogy az első nap előtt mindenki megtudja, mivel is oldom a feszültséget. Nem akarom a korlátolt osztálytársakat a nyakamba, hogy honnan szerzem a cuccot, adjak már nekik is. Nem, még mit nem, legalább ennyi esze van a tollagyúnak.
-Nem vagyok kényszerítve, de én akarom, mert máshogy nem megy, nem fogod fel? -húzom fel magam egy kicsit még jobban, alaposan elvörösödve. Nem szeretek a miértekről beszélni. Én magam sem értem igazán, de így legalább kevésbé fájnak a hétköznapok. Valami nagyon hiányzik, de hogy mi...
-Ahha, oké -Ezzel nem győzött meg, még ha igaza is van. Imádom a húgomat és valahogy nem esik jól, hogy ők ketten jobban kijönnek, mint én az angyallal. Meg nem tudnám magyarázni, de akarom, hogy engem szeressen, pedig nem teszek semmit, azért, hogy ez könnyű legyen. A logika nem az erősségem.
-Neked legalább ott van családod -válaszolok de tényleg csak a lélegzetem alatt motyogva. Talán itt van nekem Sybil, de azt nem helyettesítheti, amire legmélyebben vágyom és ami neki megvan. Azt ő nem tudja nekem megadni.
Hagyom, hadd menjen, ezek után nekem sem lenne sok kedvem a társaságomban maradni, meg sem lepődöm igazán, hogy ennyire magamra sikerült haragítani. A cetlit magam elé veszem, de jegyzet helyett az előadás további részében csak firkák kerültek rá. Amint lehetett eltűntem én is onnan, várva, hogy majd Aedion leteremti a fejemet otthon, ahogy szokta, mielőtt rám szólna, hogy egyek valamit.

De nem volt otthon.

Vártam. Aztán elfoglaltam magam. Aztán a bogyóim után nyúltam. Végül már akkora volt a fejemben a zaj, hogy már semmi sem segített rajta. Többé-kevésbé eljártam az órákra munka mellett, de annyira nyugtalan voltam minden szokásos leküzdési módszeremmel együtt is, hogy nem bírtam. Segítség kellett, de nem a kémiai. Szükségem van Aedion-ra.
Félretettem hát a büszkeségemet addig, hogy a tollával felszerelkezve megkeressem a galériáját. Nem járok itt szinte sosem, mert nem érdekel, de még emlékszem, hol van. Nem is tudom, mennyi ideig toporogtam az ajtaja előtt, lehetett csak tíz perc, de akár egy óra is, mire megjelent.
-Szia -szólalok meg alig hallhatóan, de tudom, hogy ő érti. Végigdörzsölöm az arcom, majd ismét az ujjaimat kezdem tördelni, ahogy eddig is tettem, de vigyázok még mindig a tollra, ne essen baja. A pillantásom nem tudom rajta tartani, a környezetet pásztázza, hátha talál valamit, amin megpihenhet legalább egy percre, de nincs semmi olyan.
-Szükségem van rád, nem.... nem tudok megnyugodni -nyögöm ki hosszabb hallgatás után. Nem szívesen ismerem be a gyengeségemet, de minden mást már megpróbáltam, mire rájöttem, hogy ő az, ami hiányzik. A munkámat még így csak-csak el tudom látni, de a suli egyszerűen nem megy és akkor kirúgnak. Azt pedig nem akarom.

Adam & Aedion

Annyira felbosszantott hogy elöntött a gondolat hogy itt hagyom a fenébe és majd valami más módon keresem a megbocsátást és a hazatérésem módját. Az egyetem épületéből kilépve, felnézek az építményre és felsóhajtok. Meg fogom még ezt bánni, de nem bírom elviselni a negativitását és az önsajnáltatást. Képtelen felfogni hogy nem azért vagyok itt hogy bántsam és kárt okozzak neki. Elsétálok a galériámig és nekiállok berendezkedni egy mondén életre ami szerintem még évekig tart majd a mostani helyzetet tekintve. Nem akarok hazudni magamnak sem, de elmerengek pár percig azon hogy mégis mi a fenét tehetnék én még, mert kezdek kifogyni az ötletekből, és az erőszakoskodásom sem vezetetett semmire.
A galériám dolgaival foglalkozok és eljárok edzeni az emberi oktatóhoz, hogy fenntartsak valamiféle emberség szerű látszatot, és innen igyekszem most is haza amikor észreveszem Adamet az ajtóm előtt. A galéria előtt toporog, én pedig közelebb sétálok az ajtómhoz, hogy bekulcsoljam magunkat.
- Szia - válaszolok neki, semleges hangon. Nincs kedvem a vádaskodásához, másért meg nem feltételezem hogy idejött volna.
- Világosan közölted hogy nincs szükséged rám - pillantok rá ahogy kinyitom az ajtót.
- Ha vádaskodni akarsz, vissza is fordulhatsz de ha hajlandó vagy emberi módon beszélgetni akkor gyere beljebb - állok félre az ajtóból, és a szavai alapján be is fog jönni így magam elé engedem. A galériában előfordulnak az ő munkái is, a legjobbakat kiállítottam, és volt amit meg is vettek magángyűjtők. Azoknak félretettem az árát egy elkülönített számlára. Nem adom neki az összeget, mert biztosan mindenféle port és bogyót venne, amit nem engedhetek meg neki.
- Gyere, csinálok egy forró csokit - azt szereti és meg is nyugtató valahol. Én nem iszom ilyesmit.

music: valami   ● ●●●

Aedion & Adam

Elegem van mindenből és nagyon nem akarok itt lenni, ahogyan Aedion is sejtheti a morgásomból. És az egészen tegnap estig tartó folytonos veszekedésből, nem is beszélve a mostani beszólásaimról. Hagyom is, hadd menjen, meg tudom érteni, hogy ezt nem akarja hallgatni, akkor sem, ha kötelező neki. Jobb is így.
Vagy legalábbis azt hittem, jobb nekem így. De akárhogy próbáltam elfelejteni, mennyire hiányzik a jelenléte, hogy visszarángat erővel, ha el akar vinni magával az életem árnyoldala. Bármennyire nem akartam, félretettem a maradék büszkeségemet és a hatalmas egómat, hogy valahogyan visszahívjam. Nem, senki nem kérdezze, nem tudom én sem pontosan mit is akarok, vagy hogyan, de nem ezt akarom, ami most van. Aedion az agyamra megy, de legalább valaki foglalkozik velem és már az is több a semminél.
-Hát, öhm... -Nem igazán van erre válaszom, de úgy tűnik, nem is vár tőlem ilyesmit, mert mondja is tovább. Csak beiszkolok a kapun, mint akit kergetnek és meg sem állok, csak egy kicsit beljebb. Nem lepődöm meg, hogy vannak a falakon az én munkáimból is, hiszen ami nekem nem kell, mert nem tudom őket hova tenni, azt rendszerint ő tünteti el valamerre. Már engedélyt sem szokott kérni, hogy kiállítsa őket, úgysem érdekel, hogy hova kerülnek azok a festmények.
-Ühüm, jó -bólintok és máris valamivel könnyebb, de érzem, hogy mégsem az igazi, sőt, most valami új fajta feszültség kezd el bugyborékolni a mellkasomban. Nem tudom, mi történik, de kezd egyre kevésbé valóságnak érződni minden körülöttem és csak bambulni tudok, de megmozdulni nem. Pedig érzem, tudom, hogy ha sikerülne megmoccanni, akkor legalább valami történne, de nem, nem megy, valami.... Valami nagyon nem jó velem és nem értem.
Ötletem sincs, merre lehet Aedion, nem hallom őt a fülemben doboló vértől és gondolatoktól. Mi történik?