Nem is értem, mit művelek, de komolyan. Az elmúlt pár hétben még a szokásoshoz képest is sokat járkáltam ki az éjszakába összeveretni magam. Semmi másra nem volt igazán energiám, még az edzéseket sem csináltam végig rendesen, csak ez járt az eszemben, hogy végre mehessek és csinálhassam. Aludni sem aludtam eleget, de az már szinte normális nálam, hogy, bármennyit is alszom, az nem elég, már ha egyáltalán alszom, mert rendszerint azt sem szoktam.
Az angyallal való találkozásom még azt a kis reményt is kiölte belőlem, amibe egészen eddig kapaszkodtam. Tudtam, hogy nem a jóságos segítők, ahogyan a mondénok képzelik, de ennyire semmibe vevést nem vártam. Egészen eddig hittem benne, hogy van értelme annak, amit csinálunk, hogy van valami oka, hogy Shiro-nak el kellett szenvednie azt a sok szörnyűséget és hogy én ezt csinálom magammal nap, mint nap. Ennek ellenére mégsem dobtam el a tollat, Ott lapul még mindig a zsebemben, ahová bevágtam, miután elváltam az angyaltól. Meg sem néztem, csak eltettem, nem tudott érdekelni.
Az elmúlt két napban alaposan összeverettem magam, de két-három iratze segített, hogy már csak a zúzódások nyomai látszódjanak mára, a fájdalom csak minimális legyen. Minden más értelmes ember otthon maradna pihenni és gyógyulni, de nem, én nem. Rei elment pasizni, miután megnyugtattam, hogy nem lesz bajom, de szerintem ők is tudják, hogy úgyis hazudtam, de nem járhatnak mindig a nyakamra.
Remek helyet néztem ki mára, ahol rendszeres a démon az alacsonyabb rangú démonaktivitás is, és még nem ismernek, tehát nem fognak azonnal eltakarodni a célpontjaim, amint meglátnak. Néhány italt ledöntök, mielőtt a hátsóbb részeken kezdenék keresgélni, ahol már gyűlekeznek a démonok. Kicsit többen, mint eredetileg gondoltam. Na, de mindegy.
Az első öt még rendben ment, de még vár rám több, mint amit most meg tudok számolni.

Outfit: Link » ✠ « Music: Link

Narao & Aedion

Adam lassan kezd jobb belátásra térni, és jutottunk egyfajta egyességre hogy hogyan ne menjünk egymás agyára még inkább. Mondjuk ez leginkább neki kell, mert szerinte én teszem tönkre az életét a puszta jelenlétemmel is. Pedig annyi mindennel kellene foglalkoznia a drogokon kívül. Ott van az iskola, a munkája, a testvére. Az édes Sybil. Annyira ártatlan, és annyira tiszta hogy az már csodálatra méltó is lehet.
A városon átvágva haladok, démoni aktivitás nyomait keresem, mert ha már egyszer itt vagyok, ennyit megteszek a mennyek kedvéért, és ha nem is térhetek vissza, legalább itt a földön érezhessen az erőmet, és a mennyei fényt magam körül, még ha csak egy kicsit is. Eszembe jut néha az a nephilim lány. Raziel testvérem teremtményei, és tőle várják a világuk megmentését, pedig ő nem fog jönni. Lehetőséget adott, és kívánságot teljesített, nem valószerű hogy másodjára is meg merje valaki idézni őt. Pedig megtehetnék. Bár el kell ismernem, elég jól harcoltak saját erőből is.
Az egyik klub mögötti sikátorban kötök ki és nem kell kapkodjak, mert már harcol valaki. Egy ismerős alak, vékony de nem gyenge. Oh nem, semmiképp sem lehetne annak nevezni. Kivárok, nem lépek közbe. Öt démont gyűrt maga alá, amii tekintélyes, de még vannak vagy húszan. Tíz démon felett látom hogy kezdi úgy érezni hogy nem gondolta át a dolgot, és előhúzom a kezem a zsebemből. Megidézem a lándzsámat, és mellé sétálok hogy segítsek neki. A démonokat rühellem én magam is. Tíz percen belül az összes démon halott és undorító ichorban úszik az utca ezen része. Lesuhintom a vért a pengémről. Nem tesz benne kárt a vér, de azért undorító.
- Direkt arra mész hogy megöljenek? - kérdezem tőle ahogy eltüntetem a lándzsát, és újfent nekidőlök a falnak.
- Huszonöt démon azért még neked is megterhelő egy kicsit, nem? - csevegek vele könnyedén, de hangom nem túl barátságos, inkább csak olyan hűvöskés. Ahogyan az emberekkel is szoktam beszélgetni.

music: valami   ● ●●●