Csak futok, és futok, már olyan régóta, hogy fogalmam sincs mennyi idő telt el, mióta otthagytam Nicót. Szokott ez így lenni időnként, ő parancsot ad, nekem nem teszik, jól összeveszünk, persze én maradok alul, hiába vagyok erős, ha ő az Alfa, de attól még nem kell tetszenie a dolognak. Kétféleképpen lehet frusztrációt levezetni, vagy szétverek valakit, vagy addig rohanok, amíg teljesen kimerülök. Imádom érezni, ahogy a fák, bokrok elsuhannak mellettem, és a levegő friss, nincs tele szmoggal, a farkasom ezért is imádja a külvárost ennyire.
Egy pillanatra megállok, mert új illatot sodor felém a szél, ami nem emberi illat, tehát nyugodt szívvel meg lehet enni. Fekete farkasom pofája a levegőt szimatolja, hogy meglelje a forrást, és ahogy belokalizálja, már fut is a zsákmány felé. Ez a részem csak a zabára tud gondolni, az emberi részem, pedig még mindig dohog magában, azért, mert ennyire tehetetlen a parancsok ellen.
Már olyan közel van, közvetlenül a bokor mögött, már csak egy ugrás, hiába a sövény magassága, mi az nekem, hiszen ezerszer csináltam már. Az izmaim megfeszülnek, a levegőbe emelkedek, és a földet érés pillanatában, egy panaszos vonyítás hagyja el a pofámat.
Mégis ki a búbánatos halál volt képes rózsabokrot rakni ide ilyen galádul. De nincs időm ezen elmélkedni, az én füleimnek rettenetesen hangos volt a nyüszítésem, biztos mások is meghallották, úgyhogy el kell tűnnöm innen. Épphogy csak lépek egyet, már csuklik is össze a mellső lábam. Beleállt egy tüske, konstallállom nagy nehezen, mert elég picike, és alig lehet látni, legalábbis ezt a felét, remélem, ki tudom szedni magamból, lehetőleg mielőbb. A  földre fekszem, és elkezdem a fogaimmal nyámmogni a tappancsom, hogy ki tudjam szedni az aljas befurakodót.

Alapvetően nem lenne bajom azzal, hogy ki az alfa, hiszen a testőre vagyok, nincs is ezzel semmilyen problémám. Sőt még a hülye fejét is csípem eléggé, azt viszont már nehezen viselem, hogy mindenféle idióta feladatokat kapok tőle. Néha olyan érzésem van, hogy szándékosan akar bosszantani, hogy lássa, meddig mehet el, vagy így akar provokálni, hogy nekitámadjak. És bár hevesen tiltakoztam, ismét nyakamba aggat egy kis neveletlen pudlit, aki a jelek szerint nem bír magával, mintha csak én valami óvó bácsi lennék vagy mi a szösz.  Bár még nem ismerem a kölyköt, de a híre megelőzte, de még így sem tudom beazonosítani, hiszen a falkánk tele van balhés kicsi petekkel, akik nem tudják, hogy hol a határ. Mondom ezt én, aki szinte bármire képes vagyok, ha úgy alakul, és mégis nekem kell felnőtt fejjel gondolkodnom, és gondoskodnom az újoncokról.
Még mindig így dohogok magamban a földet érés után, megtoldva azzal, hogy próbálom kiszedni magamból a tüskét. ~ Történhet még valami csodálatos dolog velem a mai nap folyamán? ~És épphogy elhagyja a költői gondolat az agyam, máris meghallok egy hangot. Az ajkaim vicsorra húzódnak, és morgás hagyja el a pofámat, ahogy felállok három lábamra, a fájósat a levegőben tartva. ~ Még egy ilyen idiótát, képes a kertje miatt aggódni… ~ Gyors pillantást vetek körbe, eredetileg, hogy ellenőrizzem nincs-e még valaki a közelben, de közben megállapítom, hogy a kertjéért hiába aggódik, mert nem tudom mit várt, de a csodálatos kert nem így néz ki, legalábbis szerintem. Itt alig van még valami kis gaz, és oké a bokorra ráestem, de az nem az én hibám. Még, ha igen, akkor sem.
Újabb morgás tör fel a mellkasomból, mert más sem hiányozna, minthogy közelebb jöjjön a nagysegítségében, még megharapom, persze nem szándékosan, és a következő teliholdkor, újabb pelenkást kapok a nyakamba, ezért hátrálok is egy lépést.  ~ Mi? Mi az hogy háromra, amikor ott áll tőlem pár mét… Mi a nyavalyás ménkő? ~ Repül kifelé a tüske a mancsomból, egy intésére. Nem hiszem el, hogy pont egy boszorkánnyal hozott össze a sors, pedig csak fel akartam falni néhány jószágot.  A levegőbe szimatolok, és nem igazán érzem boszorkánynak, ami igencsak meglepő tekintve, hogy az orrom egészen kiváló, sőt már rég fel kellett volna ismernem, hogy nem halandó emberről van szó, ami csak azt jelentheti, hogy valamilyen módon elfedi magát. De ki lehet ez, hogy ilyen intézkedéseket tesz, és mért? Ki kell derítenem, mert a kíváncsi vagyok rá, remélem valami szaftosat tudok meg, amit később felhasználhatok, vagy kihasználhatok, ez már részlet kérdés. Fürkészve nézek rá egy pillanatig, amikor felajánlja, hogy menjek be hozzá, de meg kell állapítanom, hogy csepp félelmet sem érzek rajta, nem lehet mai csirke.
Egy pillanat múlva nyújtózás közben alakulok vissza emberi alakomba, világos farmer, és fekete póló, ami rajtam van, mezítlábasan.
- Bocs a bokrodért, nem volt szándékos! – közlöm vele, ahogy fiatal hajtásokra nézek.  – Talán még menthetőek…- bár ezt nem tudom biztosan megállapítani, egy cseppet sem értek hozzájuk, és őszintén, nem is érdekelnek annyira, hogy bárminemű tudást szívjak magamba ezen a téren, csupán az udvariasság megkívánja, hogy kimondjam ezeket a szavakat, hiszen ezt várja el. Megnézem a tenyerem, és a tüske helye már szépen be is gyógyult, elég volt neki néhány pillanat.
- És köszi, az előbbit! – mutatom meg neki a jobb tenyeremet, hogy lássa, már kutya bajom nincsen.
- Crag Marshall! – mutatkozom be neki, és felé nyújtom a kezem, bár tudom, hogy ez egy emberi szokás, de az üzleti életben így diktálják a szabályok, és már én is annyira hozzászoktam, hogy önkéntelen mozdulat az egész.
- Mit iszunk? - nézek rá kérdőn, hogy akkor invitáljon belljebb, ha már felajánlotta.