A konyhában ülök egy bögre teával és élvezem a külső csöndet, miközben a belső zűrzavarral hadakozok. Nicho mindent összezavart. A dili dokim szerint, mégis a legjobb dolog ami történhetett velem, mert hogy jó hatással van rám. Dehát annyi furcsa dolgot érzek miatta. Sokkal erősebben reménykedek mint eddig, csitulnak a rémálmaim, amióta ott alszik velem. Mert igen, már napok óta nálam tölti az éjszakát, és mindig ott van, ha felriadok. Néha úgy érzem, hogy durván kihasználom őt. Persze, ő ezt tagadja. Szereti ezt csinálni, pátyolgatni engem? Lehet a családja miatt, most engem próbál megvédeni, saját magamtól. Már munkát is keres nekem. Jajj de félek visszamenni dolgozni. A sok egyéb mellett az is aggaszt, hogy nagyon kevés ruhám van, amiben tisztességes emberek előtt megjelenhetnék. Most is mint mindig bő, kopott cuccokban vagyok és nem is értem igazából, hogy mit keresek a konyhában. Ilyenkor mindig a szobámban kuksolok. Annyira magamba merülök, hogy szinte megijeszt, mikor belép a bétánk. Hirtelen csak pislogni vagyok képes. Szemtől szembe még sosem találkoztunk.
- Ö... hello - elég félszegre sikeredik ez a köszönés. Figyelem őt és tényleg igaz, hogy gyönyörű nő. Pedig most nincs is kiöltözve. Nicho szerint én is szép vagyok... á ilyen szép sosem leszek...

Lesütöm a szemem és az ajkamba harapok. Most hogyan kell viselkednem? Meghunyászkodjak és ne is merjek rá nézni, vagy...? Csacsog, csak úgy dőlnek belőle a szavak. Nem értem. Egyből olyan közvetlen, pedig nem tudja ki vagyok. Vagy mégis? Össze kell szedjem magam, de földhöz vág ez a közvetlen jó kedv.
- Hát... csak... - nem akar több szó kijönni belőlem, csak követem a tekintetemmel minden mozdulatát. Mégsem mondhatom neki, hogy utálok fontos emberekkel - farkasokkal - beszélni. Márpedig egy béta fontos, nem?
- Tudom... én Carol - mondom halkan és nem értem miért kacsint. Ez jelent valamit? Nagyon furcsa ez a nő. De ahhoz képest, ahogy viselkedik, nagyon határozott. Szóval akkor muszáj enni. Tényleg nem kívántam és reméltem, hogy hamar leléphetek, de úgy tűnik, ő nem így tervez.
- Nem tudom. Nekem mindegy - na már megint bőbeszédű vagyok. De mit mondhatnék? Lázasan kutatok, hogy miről beszéljek. A végeredmény egy feketelyuk pedig nem rég még tele volt a fejem gondolatokkal. Viszont ami jó, hogy nem félek. Vagyis nem úgy. Nincs bennem az a rettegés, inkább csak meglepődtem, de azért továbbra is figyelem.

Idejön és számonkér, hogy miért nem beszélek. Összeráncolom a homlokom, ahogy a szemét forgatja. Nem igazán értem, hogy miért akar velem beszélgetni, de a reakcióját látva, azt hiszem csalódott is.
- Bocsánat. Nem beszélek túl sokat. Nem tudom, mit szeretnél hallani, nem vagyok valami érdekes személyiség - mondom halkan, és a bögrét nézem a kezeim között, majd az újabb kérdésre felpillantok rá.
- Igen - válaszolok és megkérdezném, hogy segítsek-e, de ahogy elnézem, sokkal ügyesebb szakács nálam. Végül mégis csak felkelek és megterítek magunknak, ha már enni kell. Mondjuk az illatokra összefut a nyál a számban.
- Jó az illata. Szeretsz főzni? - kérdezem bizonytalanul, mert rosszul esik, hogy ilyen csalódott, amiért nem beszélek. Nem szoktam meg, hogy ez valakinek rosszul esik, ezért igyekszem jóvá tenni a némaságomat.

Leteszek két tányért, evőeszközöket és mindent ami kellhet a "reggelihez", majd a hűtőből veszek elő narancslevet és felé mutatom.
- Jó lesz? - kérdezem és ha rá bólint, akkor ha nevetséges is, de megkönnyebbülök és ezt is az asztalra teszem. Jobbnak látom leülni és felpillantok rá, ahogy válaszol.
- Dr. Smithnek tényleg érdekes vagyok - mondom halkan és savanyúan elmosolyodom - és talán még valakinek... - suttogom és összeszaladnak homlokomon a ráncok. Nicho ezért keres, mert érdekes vagyok a számára? Az ölembe ejtem a kezem és az ujjaimmal babrálok. El is kalandozok, de Camilla visszaránt.
- Bocsi... csak a gondolataim - sóhajtok, de egy szó megüti a fülemet - Van egy céged? ... Mármint, ez buta kérdés volt - újra csak lesütöm a szemem. És még sikeres is. Mindene meg van, mégis ragaszkodik hozzá, hogy én reggelizem vele. Miért? Mert én vagyok az ellenpólus? Nekem semmim sincs.
- Néha jó. De nem vagyok ilyen ügyes. Amióta Paul... Szóval azóta nincs kinek főznöm. Megkopott a tudományom - csak úgy folynak belőlem a szavak. Kezdek megváltozni. Az asztal felé fordulok és iszok a teámból. Nem kéne ennyit beszélnem. Ez sosem vezet jóra. De hát, amikor mindent elmondtam Nichonak, utána is könnyebb lett. Na tessék, már megint rá gondolok...

Kedvesen mosolyog, amit igyekszem viszonozni, nem tudom mennyire sikerül. Az étel is az asztalra kerül, majd leül és mivel ezt szeretné ezért szedek magamnak. Nem valami sokat, de ez is megteszi. Nem szeretem, ha evés közben látnak. A szavait hallva elcsüggedek. Eddig azt hittem nem tud rólam semmit, de ez naiv remény volt. Viszont amit Nichoról mond, arra majdnem félre nyelem a falatot. Köhögök párat, majd elpirulok, ami annyira meglep, hogy elsápadok.
- Honnan tudod? - kérdezem halkan és leteszem a villát. Vigyorog és kuncog, de most min? Ennyire nevetséges, hogy szoktunk találkozni? Nem gúnyos ez a kuncogás. Valami egészen más. Olyan kamasz lányosan sejtelmes. Nem tudok kiigazodni ezen a nőn.
- Az jó. Igen. Kéne. - visszaesek a szótlanságba. Csak ezen jár az agyam, hogy ezt miért így mondta. Mint aki tud valamit.
- Kedves neki? - szalad fel a szemöldököm és szinte megbotránkozva nézek rá. Annyira naiv azért nem vagyok, értem a célzást és valahol a lelkem egy eldugott sarkában megsért. Hogy miért, azt nem tudom. Pedig ez jó ötlet.
- De Camilla, mi nem... Csak barátok vagyunk. Nicho sokat segít és ezért hálás vagyok. Talán főzök is neki, de nem azért hogy... Nicho majd talál valakit, aki méltó hozzá és majd igyekszem ebben támogatni őt - csendesedek el és a hangom tele van jó indulattal. Tényleg ezt szeretném, hogy valaki úgy tudja őt szeretni, hogy elfeledje a családját és boldog lehessen. Még akkor is, ha emiatt kevesebb időt tölt majd velem. Lesütöm a szemem és csak udvariasságból eszem még egy falatot, pedig komolyan ízlik az étel.
- Nagyon finom lett - mondom halkan és egy kicsit elmosolyodom.

Összeráncolom a homlokomat és pislogva nézek rá. Ne... nem! Nem akarom ezt hallani. Szorosan lehunyom a szemem és egy hajszál választ el tőle, hogy befogjam a fülemet, mint egy kisgyerek.
- Nem! Ez nem igaz! Nem lehet igaz. Ő is tudja, hogy nekem nem menne. Nem tudom és nem is akarom. Csak elszúrnám mint az előzőt. Eddig is túl sok fájdalmat okoztam neki. Minél közelebb engedem annál rosszabb lesz. Camilla nekem csak egy barát kell, nem akarok mást és eddig azt hittem, hogy ő sem... - leteszem a villát és kapkodva veszem a levegőt.
- Ha kimozdulna találkozna normális nőkkel. Lehet, hogy nem isten, de nem akarom elérni, úgy soha - nézek a szemébe, de csak elkapom a tekintetemet és a sírással küszködök. Hát ő sem tud csak barát lenni? Tőlem mindenki mást akar, csupa olyasmit amit képtelen vagyok teljesíteni. Ráadásul ennyien tudják... Jobb ha elengedem.
- Köszönöm, de nem vagyok éhes - suttogom és eltolom a tányért - Biztos, hogy ő mást érez? Most már nem tudom eldönteni... Néha tényleg úgy nézett rám... De miért? Pedig már annyit fejlődtem amióta ismerem... Te mit tennél a helyemben? - kérdezem halkan és azon kapom magam, hogy dőlnek belőlem a szavak.
- Mindegy, jobb ha most elmegyek - mondom és megköszönöm még egyszer a reggelit, meg habogva bocsánatot kérek, aztán kicsit reszketeg térdel, de kimegyek a konyhából és az ajtótól nem messze a falnak támaszkodom. Nem hiszem el. Megkérdezzem tőle, vagy csak kerüljem el?

Leülök. Némán, lehorgasztott fejjel és végig hallgatom. Dühös rám.
- Sajnálom... - suttogom bizonytalanul - Nem tudom megítélni a dolgokat. Bármit gondolok az nem úgy van... kérlek ne haragudj - egyre halkabb a hangom és a kezemet tördelem.
- Tudom, hogy ő nem ő, mégis félek ha csak ketten vagyunk... mert mindentől félek - a kezembe temetem az arcomat és kitör belőlem a zokogás, de az ajkamba harapok és hangtalanul sírok.
- Csak jót akarok neki, de bármit teszek rosszul sül el. Nem akarom, hogy ilyesmit mondjon nekem... vagy boldogtalan legyen miattam - lenyelem a könnyeimet és nem merek felnézni rá. Ha nem beszélek az is rossz, de ha kimondom amit gondolok az még rosszabb, mert vagy fáj valakinek, vagy mérges lesz miatta. Ahogy azt mondja elmehetek, az lenne az első reakcióm, hogy gyorsan felkelek és ahogy kiérek a konyhából elfutok a szobámig és levetem magam az ágyamra, és csak bőgök. Ha elvesztem őt is, abba belehalok. De hát neki "nő kell", én meg mikor néztem ki úgy utoljára, mikor viselkedtem utoljára úgy mint egy nő? Már nem is emlékszem. "Kedvel", én is kedvelem őt, ez mégsem jelent semmit, ugye? Ilyenkor annyira hiányzik, hogy legyen egy anyukám... De ha most elfutok, akkor megint úgy végződik egy beszélgetés, hogy megalázottan elsomfordáltok és többet nem is látjuk egymást. "Lépjen ki az önsajnálatból, nyisson mások felé. Ez nem csak Nicholassal működik." Megtörlöm az arcomat és felállok lassan, segítek neki elpakolni, de egyszer sem nézek rá. Szégyellem magam és az ostoba gondolataimat.
- Régóta senki sem érintett meg, legalábbis gyengéden nem, és amikor Nicho megölel, az nagyon fáj, égeti a bőrömet, de akkor ott elhiszem, hogy számítok valamit. Csak mindig úgy érzem, hogy kihasználom őt, és megrémiszt, amit iránta érzek. Amikor ott fekszik a szőnyegen... elképzelem, hogy milyen lenne, ha mellettem aludna... Sokáig úgy éltem, hogy nincsen bennem semmi szerethető, erre jön ő, és céljává vált, hogy bebizonyítsa az ellenkezőjét... Nem értem... - mondom halkan, ahogy minden a helyére kerül. Egész eddig ezek jártak a fejemben, és most elmondtam őket, egy igazi nőnek. Mellette én kislány vagyok, és nem tudom merre visz ez az egész, de talán ő sejti.

Ő sem néz rám. Biztosan nem kellemes már korán reggel, a marhaságaimat hallgatni. De azért válaszol nekem és elmosolyodom, ahogy hallgatom. Nicho tényleg ilyen, és valóban nem fogható fel ép ésszel a félelmem.
- Nem - válaszolom egyszerűen, mert így van és kész.
- Igazad lehet. De nem akarlak tovább feltartani, biztosan sok dolgod van, és nekem is össze kéne szednem magam a munkához. Csak azt tudnám mit veszek fel az interjúra... Na mindegy is - ez csak következtetés, de hát a fontos embereknek sok dolga szokott lenni. Úgy tűnik én pedig tudok fecsegni...
- Köszönök mindent, és bocsánat, amiért felbosszantottalak - mondom halkan és gyakorlatilag elsomfordálok. Nagyot fújok, ahogy kiérek a konyhából és lassan sétálok végig a folyosón. Camillának igaza lehet, és kicsit megkönnyebbülök, és csak most lep meg ez az egész. Valaki jobban kedvel engem a barátságnál, méghozzá nem is akárki. Legmerészebb állaimban sem gondoltam volna... Félelemmel vegyes örömöt érzek és azon kapom magam, hogy a folyosón álldogálok és mosolygok. Azt hiszem Camilla még sok mindenben tudna nekem segíteni, de jobb ha ma nem zaklatom többet, pedig annyi mindent nem tudok, amit szerintem ő igen.

Rám mosolyog és nevet, hogy muszáj nekem is elmosolyodnom. Felajánlja, hogy segít amitől nagyon megdöbbenek, és nem tudom mit mondjak. De hát végülis biztosan ügyesebb ebben mint én. Néha láttam munkába menet, ért a ruhákhoz.
- Ö... hát köszönöm. Az jó lenne - mondom és örülök ennek a lehetőségnek, meg hogy még mindig beszél velem. Ahogy végig néz rajtam lesütöm a szemem és az ajkamba harapok.
- Nem is tudom... ezt illik elfogadni? - kérdezem inkább magamtól, mint tőle, mégis hangosan ejtem ki a szavakat. Különben is, ő szebb mint én, nem hasonlíthatunk annyira. Vagy mégis? Felnézek rá, aztán végig a ruháimon.
- De szeretem őket, biztonságban érzem magam így... meg kényelmes és nem akarok senkinek imponálni - mondom halkan, kicsit bocsánat kérően, de hát így van. Ha elindul ki a konyhából, hogy felöltöztessen, akkor csendben és izgatottan követem. Utoljára kamaszként öltöztem fel szerintem csinosan. De akkor most le kell vetkőznöm? Milyen fehérnemű van rajtam? Biztos valami régi vacak... Halkan sóhajtok. Tényleg ideje pénzt keresnem és kimozdulnom.

Úgy néz rám, mintha a világ legostobább kérdését tettem volna fel és látom az arcán, hogy az imponálós dologról is más a véleménye. Azonnal követem és szépen belépek a szobájába, és körbe nézek. Finom illat van és minden olyan rendezett és szép. Kellemes lehet itt lakni. Visszafordulok felé és összekulcsolom magam előtt a kezemet, hiába ideges vagyok. Utálok erre gondolni, de utoljára kamaszként törődtem rendesen a külsőmmel, és a ruhámmal. És azóta is azokban járok, amiket nem nőttem ki, és ezt szégyellem, de nem tudtam rávenni magam, hogy elmenjek vásárolni a tömegbe és a szűk próbafülkékbe. Nézem a hatalmas szekrényt, ami roskadásig tele van különböző stílusu, anyagú és minden féle ruhával. Így ránézésre nem is mindegyikről tudom, hogy mire való és hova kell felvenni. Szerintem életem során nem volt összesen ennyi ruhám. Nem is tudom leplezni a megdöbbenésemet, de Camilla visszajön hozzám és alaposan végig mér minden oldalról, ami nagyon feszélyez. Szerencsére hamar végez ezzel és visszamegy kutakodni. Láthatólag nagyon élvezi az egész helyzetet, kicsit olyan, mint amikor kislányként barbiztunk a barátnőimmel. Nem sokára felém fordul és átveszem a ruhákat. Lapillantok a kezemben lévő puha és szép anyagokra és lassan végig simítok rajtuk a kezemmel.
- Köszönöm, ez nagyon kedves tőled... de nem tarthatom meg, ezek a tieid. Majd ha lesz egy kis pénzem, akkor elmehetünk és akkor lesz nekem is - mondom halkan aztán felnézek rá a ruhákról és az ajkamba harapok.
- Most vegyem fel? - kérdezem félve, de látom rajta, hogy ezt szeretné, ezért leteszem az ágyra a ruhákat és próbálok erőt gyűjteni, hogy levetkőzzek. Leveszem lassan a pólómat és a nadrágomat, de nem merek sehova se nézni, csak gyorsan magamra kapom az egyik ruhát, amit adott, de ebben is sokkal több látszik ki belőlem. Furcsa, hogy feszesebb és olyan kellemesen lágy és jó illata van. Jó pár perc beletelik mire megszokom és próbálgatom magam, hogy tudok benne mozogni és milyen érzés, ahogy a bőrömre simul. Felé fordulok és csak kérdőn nézek rá. Nem tudom, mit mondhatnék. Az ajkamat harapdálom és egyik kezemmel megfogom a másik csuklómat.

Persze, hogy legyint, de valóban neki nagyon sok ruhája van, és még ki is akar sminkelni, ami még oké, de a koszorúra felszalad a szemöldököm. Az meg minek? Tovább fecseg és egyáltalán nem zavarja az én zavarom. Elmosolyodom, de egyenlőre annyira leköt a ruha, ami rajtam van, hogy válaszra már nem igazán futja. Lelkesedik én meg csak ácsorgok és figyelem, ahogy fürgén elém rak egy cipőt is és bele bújok, persze pördültem is egyet a kedvéért, de nagyon bután érzem magam. A tükör felé fordít, amit eddig direkt elkerültem és elakad a lélegzetem. Mozdulatlanul, döbbenten állok és nem tudom, hogy kit látok a tükörben. A hajam kibontva, szétterül a vállamon és a ruha finoman simul a testemre.
- Camilla... ez hihetetlen - suttogom, mert valóban csinos a lány aki visszabámul rám. A többit is... nyelek egyet és elfordulok a tükörtől.
- Ez tényleg én vagyok? - kérdezem és hitetlenkedve elmosolyodom, majd az ágyhoz lépek és lassan leveszem a ruhát, de újra elfog a szégyen. Felveszem a következőt, aminek kicsit nagyobb a kivágása és ösztönösen eltakarom a mellkasomat a tenyeremmel.
- Tényleg köszönöm... Olyan jó, hogy te így látsz engem... régóta nem mondták nekem, hogy jól nézek ki, te pedig annyira lelkes vagy - nézek a szemébe és még mindig bátortalanul, de boldogan mosolygok és várom, hogy erre mit mond. Talán Nichonak is tetszenék ezekben. A gondolatra rák vörös leszek és eltakarom a szemem mint a kisgyerek, aki azt hiszi, úgy nem látszik, mintha attól félnék, hogy hallotta mi játszódik le a fejemben.

Megvonom a vállam. Ha valami hiányzik belőlem teljesen, akkor az a magabiztosság, de Camilla biztat, és segíteni akar. Ez jó. Ahogy hozzám ér, megrázkódom és hátra lépek egyet és egy ideig csak figyelem, hogy mi lesz a következő mozdulata, és próbálok megnyugodni. Lehunyom a szemem, amikor rájövök, ez nem az a rész, ahol ki akarnak nyírni és lassan kifújom a levegőm.
- Bocsánat, nehezen viselem az érintést - mondom halkan és felemelem a fejem, hogy lássam az arcát. Óvatosan elmosolyodom és hagyom neki, hogy megigazgassa rajtam a ruhát, bár egész testemben megfeszülök tőle. Elsiet és egész lényéből sugárzik, valami pajkosság és nem is tagadhatná, hogy nagyon is élvezi a helyzetet. Visszajön valamiféle csatokkal és feltűzi a hajamat. Ahogy azt mondja szép vagyok, elpirulok és a tükör felé fordulok. Tényleg szép amit látok, csak olyan távolinak tűnik a tükörképem.
- Nehéz elhinnem, hogy ez én vagyok és nem egy copfos, kopott lány néz vissza - mondom és úgy nézek végig magamon újra meg újra, mint ahogy a kocsmában szoktak a férfiak a szép nőkön. Izmosodtam, biztosan az edzések miatt.
- Szerinted, Nicho szerint is szép vagyok? - kérdezem, de meg is bánom és a tükörben ácsorgó lány lassan elpirul a füle tövééig. Mostanában mindent kimondok. Eddig semmit sem mondtam ki, de most fecsegek. Szörnyű.

Legyintek egyet mikor bocsánatot kér.-Szokod legalább.-vonok vállat mikor az érintésemre panaszkodik egy sort. Halkan dúdolva dobok ki még egy pár csinos cipőt elé majd a kérdésre rá nézek és szélesen elvigyorodom.-Figyeld meg hogy az lesz az első reakció, hogy ledöbben leesik az álla és vonyít egyet mint a rajzfilmekben a karakterek a szemük helyén szívecske és vonyítanak mint az elme roggyantak.-mondom ahogy elnevetem magamat és figyelem a tükörben őt.-Ez vagy te és nagyon szép vagy higgy nekem. Még Nicho is most le lenne döbbenve ha ide hívnám, hogy mondja el mit lát. De hidd el őt ezek nélkül is elérted már. Nah most pedig csüsci a tükörhöz és kipróbáljuk melyik smink állna neked jól.-mondom ahogy oda húzom a kis puffomat és a szék ülését megütögetem, hogy csücsikéljen le ide velem szembe én pedig kifestem őt.

Szokom... Minek kell megszoknom? Baj az, hogy nem szeretem? E nélkül, nem lehet jó? Az a baj, hogy tudom a választ. Nem, nem lehet jó. Hiszen vágyom rá, és mindenki szereti, ha megöleli vagy megpuszilja valaki, akit szeret. Csak én nem... De ha tényleg csinos leszek, akkor többen is meg akarnak majd érinteni? Ugye nem? Az elém eső cipő zökkent ki bugyuta gondolataimból és felnézek a szépség tanácsadómra, de egy sokat sejtő vigyorral találom szembe magam, ami nem esik jól. Butának érzem magam tőle. Ráadásul az a kép amit lefest elém egyáltalán nem tetszik. Nem akarok ilyen reakciót kiváltani Nichoból, vagy így látni őt. Valahogy nem tudom elképzelni ezt... De nem mondok semmit, nem szeretném elrontani a jó kedvét, és az sem lenne jó, ha újra megszidna. Ezért csak babrálok az ujjaimmal és a szőnyeg mintáját szemlélem. Ő pedig továbbra is beszél. Nem értem, hogy tud ennyit beszélni, de valami megüti a fülemet.
- És szerinted örülne, ha így látna? Nekem annyira furcsa... Nem szeretek kitűnni - halkulok el, de nem ellenkezem, leülök az asztalhoz és hagyom, hogy kifessen. Jó dolog szépnek lenni, vagy nehéz? Nem tudom, sosem gondoltam magamról, hogy annyira szép lennék. Néha elhittem, de senki sem mondta, hát elűztem a gondolatot.
- Te szeretsz szépnek lenni? - szalad ki a számon és ettől csak egyre ostobábbnak érzem magam. Mit keresek én itt? Miért csinálom ezt? Így úgysem megyek ki az utcára. Mégis teszem amit mond, csak belül egyre kisebbnek érzem magam. Olyan leszek, mint mindenki más... Mért jó ez?