Félmeztelenül sétálok ki a kertbe a kötelező gondozási programom miatt amit bevezettem annak érdekében, hogy ez a csoda mindig ilyen szép maradjon, mint most. Igen, este van már hozzá tudom és főleg, hogy fél pucéran de hát én ilyenkor élek legjobban. Akárhogy tagadom, nem ember vagyok és napközben nem érzem magam olyan jól, mint ilyenkor. Viszont azt kicsit furcsállom, hogy mostanában nem történt olyan nagy haláleset amire érdemes volt megemelni a hátsómat. Szívroham, cserbenhagyásos gázolás, késelés de semmi ilyen durva. Komolyan mondom kezdek csalódni az emberekben, hát nem adnak nekem semmilyen elfoglaltságot? Persze örülök is neki egy picit, mert így legalább nem kell használnom az erőmet és könnyebb visszafogni a rossz oldalamat. Jót tesz nekem a kerttel való munka, hiszen ez megnyugtat teljesen és kikapcsol. Talán ezért is töltök ezzel ennyi időt, hogy elfelejtsem azt, ami bennem bujkál. Szerencsére már sikerült egy olyan szintet elérnem, hogy vissza tudom akkor is magam fogni ha más próbál idegesíteni és csak csípőből válaszolok neki. Persze mikor máskor, mint most? Mindig akkor riaszt a fejemben a kis műszer amikor csinálni akarok valamit. Nem érdekel most, nem érek rá. De újabb hang, és újabb és újabb. Sóhajtok egyet, majd becsukom a szemem és már a szellemem már a baleset helyszínén is van. Lezuhant egy repülő. Hm, ez érdekes lehet és sajnálatos. Trappolok is be a házba, majd magamra kapok egy felsőt és egy kabátot. Ránézek az órámra, majd a következő pillanatban már ott sétálgatok a haldokló és már halott emberek között. Kezdem az egyetlen kölyökkel aki a gépen volt, essünk túl rajta. Leguggolok hozzá, majd csak mosolygok rá kedvesen. - Nem lesz semmi baj, Tomas. Egy olyan helyre fogsz kerülni, ahol csak a boldogság vár rád és minden földi jó. Szeretni fogod, és talán még a családoddal is együtt lehetsz. Kezemet a homlokára teszem, majd egy másodperces fehér fény villan s a lelke a Mennybe távozott. - Pandora, csak ott fogsz állni a sötétben vagy meg is mutatod magad nekem? Szólok a semmibe, érzem, hogy itt van. - Mit keresel itt? Te okoztad ezt?
New York… szabadság városa… ugyan kérlek… az összes ember rabszolga, a saját életének rabszolgája. Felkel, kávézik, mert a koffein rabságban tartja, elszívja az első cigijét aznap, mert a nikotin rabságban tartja, aztán jöhet az első 20perces trónolás, rohanás a buszra, mert a főnöke rabságban tartja, aki nem dolgozik ne is egyék, hajbókol a boltban, mert a vevőnek mindig igaza van, hazaesve enni kell adni a macskájának, mert a felelősség rabságban tartja, fel kell hívni anyukát meg apukát, mert a rokoni szálak rákényszerítik, ágyba kell bújni a házastárssal, mert a hitvesi eskü megszabja, este 10kor pedig már a kimerültségtől sem tud aludni, hát jöhet az altató, mert az segít, mindig segít… nélküle már nem is megy… mert a drog rabságban tartja. Az ilyenek papolnak arról hogy boldogok, hogy elégedettek, hogy mindenük megvan az életben amire csak vágyhatnak, hiszen a szabadság városában élnek, miközben fogalmuk sincs az igazi szabadságról. Figyelem a távoli fényeket, mikor fülem megüti egy közeledő repülő zaja. Vagy 200 utas, meg a személyzet, egy repülő fém koporsóban. Rosszallóan ingatom a fejem. Ha a szenilis öreg azt akarta volna hogy repüljetek, szárnyakat adott volna karok helyett. Halványan elmosolyodom és fekete füst formájában foszlom szét hogy a pilóta fülkében materializálódjam újra. -Nézzétek fiúk, tényleg sajnálnám a dolgot… á…á…á – emelem fel az ujjam, mire egybe forr a másodpilóta szája – anyád nem tanított meg a jómodorra, hogy nem szakítunk félbe egy hölgyet? – morogva ingatom a fejem, majd folytatom – szóval nagyon sajnálom, mert hát mondhatom, nekem szabad hazudnom… tehát bocsi, de ezt a járatot törölték. – Kezem feléjük nyújtom, mire orrukból szemükből és fülükből vér kezd folyni, majd holtan rogynak össze, a gép pedig zuhanni kezd. Kislányos örömmel nyúlok a hangosbemondó mikrofonjához. -Kedves Utasaink. Köszönjük, hogy a Hell-lines légitársaságot választották. Számunkra fontos az Önök elégedettsége, kérjük a feledhetetlen élményért kössék ki biztonsági öveiket, és nyugodtan sikítsanak. Kellemes zuhanást kívánunk! – a mikrofont a hátam mögé dobom kacagva, majd szertefoszolva ismét a földön öltök testet, figyelve, ahogy éles szögben csapódik a gépmadár a fák közé. Az idő és a tér számomra relatív, a boszorkány mágia könnyűszerrel megkerülhető, csak a megfelelő banyának a megfelelő kérdést kell feltenni. Persze van hogy nem értik, vagy nem akarják érteni a kérdést, húzzák az időt, könyörögnek, alkut akarnak kötni, az helyett hogy válaszolnának arra az egyetlen egyszerű kérdésre hogy hol van Sammael? Margaret is húzni akarta az időt, talán azt remélte, hogy eljön érte a Halál és megmenti, ami már mondatszerkezetként is elég abszurd. Végül is megtudtam amit akartam, és most hogy Sammaelt leköti a 200 lélek megfelelő kispolcra juttatása, nyugodt … szívvel… hagyhatok neki ajándékot. Először arra gondoltam felgyújtom az egészet, de annyira drasztikus lenne. Ujjaimmal végig simítok egy rózsafejen, mire a növény elszáradva konyul le. Kacagva, ugrándozva, szaladgálok a kertben és simítok mindent, lábam nyomán a fű kiég, a környéke mind elsárgult szalmává változik. Tüdőm teleszívom a csodás tiszta levegővel, majd a ház felé fordulok és kifújom. A vakolat foltokban lepereg a tégláig, az ablakpárkányok elszáradva nyikordulnak meg, némelyik üveg pókhálósra reped, más ripityára törik. Végül megállok és felsóhajtok, még hogy nem vagyok művészi. Lábnyomaim folytán a fűbe a hiányzol szó égett, a teljes kert elpusztult, egy élő fűszál sem maradt benne. Ez sokkal jobban illik a Halál hajlékához. Mosolyogva térek vissza az erdőbe és figyelem, ahogy Sammael épp egy kisfiút segít át a másvilágra. Mosolyogva lépek előrébb a fák nyújtotta sötétből, hogy a lobogó tűz megvilágítsa alakom. -A szenvedés nem csak téged vonz bácsikám – mondom egész halkan, mintha csak attól tartanék az alvó kisgyermek felébred. – Én? Ugyan kérlek, hát kinézel belőlem ilyen szörnyűséget? – mosolyodom el – biztos nem voltak elég felkészültek a pilóták – rám nem nagyon lehet felkészülni, röhögök magamban. - Segítsek? – emelem fel a kezem hogy egyetlen csettintésemmel megöljem valamennyi lélegző lényt a környéken.
A kis vészjelző csak úgy cseng a fülembe mikor már itt vagyok a repülőroncsa előtt és nézem a halott és nemhalott embereket. Ez is egy boszorkány segítsége, de amikor elmegyek otthonról akkor ezt a birtok érzi és ha egy másik démon vagy angyal teszi be a lábát a területemre akkor az automatikusan jelez egyet nekem és elém tárja az eseményeket egy gyors látomás segítségével. Pandora... sejthettem volna. Lerombolta a kertemet, ámokfutást rendezett a birtokon. Soha sem fog felnőni ez a szerencsétlen, nem veszi észre, hogy ezzel csak eltaszít magától és sokkal kevesebb esélyt ad magának és a fajtának arra, hogy visszatérjek hozzájuk. De hát az ő fajtájának soha nem volt esze, mindig csak az erőfitogtatás. Pedig ésszel és furfanggal sokkal több dolgot meglehet oldani, mint erővel. Nézzetek csak meg engem. Nem használtam erőszakot, vagy a hatalmamat, hogy befolyásoljam a boszikat. Ők maguk segítettek nekem. Mert tisztelnek azért, ahogyan elsőnek felléptem. Úriember módjára hívtam meg őket kávézni, hogy nyugodt, kulturált emberek módjára vitassuk meg az üzletet. Amikor a kezemet rárakom a gyermek fejére akkor még látom az élete utolsó pillanatát. Mintha csak az ő szemével látnék, az ő fülével hallanék. Hell-lines? Kicsinyes és gyermeteg poén volt ez, s egyáltalán nem vicces. Csak egy szociopata tud ilyeneket kitalálni, ilyenkor szégyellem magam, hogy félig-meddig közéjük tartozom. Az undor amit most érzek az arcomra van írva. Amint meghallom a hangját az arckifejezésem még mindig ugyanolyan és lesajnálóan pillantok rajta végig. - Na és mennyire tetszett a birtokom? Kérdezem oldalra döntött fejjel és jeges pillantással. Ha azt hiszi, hogy előlem el tud valamit titkolni akkor téved. Ó, de megfogja ezt bánni. Nem fogom bántani, pusztán van ellene egy titkos fegyverem. - Mi az Pandora? Újra a talpamat szeretnéd nyalogatni úgy, mint régen? Bácsikám? Ugyan. Inkább voltam én neked egy példakép, plátói szerelem. Mosolygok továbbra is kedvesen, majd csak rázom a fejem arra, hogy segítsen-e. Csettintek egyet s az összes halott lelket átsegítem a másvilágra, míg azokat az embereket akik haldokolnak, visszahozom a végszéléről. - Mondd, mit akarsz tőlem? Leromboltad a kertemet, és előidéztél egy találkozót velem. Ha azzal akarsz jönni, hogy újra legyek az aki régen, akkor el is felejtheted. Inkább ölném meg magam, minthogy újra olyan legyek.
Mi motiválja manapság az embereket? Pénz hatalom? Sehol nincs már a szeretet, a becsület, az érdek nélküli összetartás. Ezért tart mindenki pontosan itt, ezért lepik el szörnyek az éjszakákat, kitépve síró kisdedét anyja karjából, elszakítva családokat, feldúlva életeket. A világ megérett a pusztulásra, már nincs hova romlania az emberiségnek. Ha a bolond öregnek lenne egy listája a bűnökről, nem lenne rajta egy tétel se, amit ne követett volna már el legalább egy tucat halandó, tiltás ide vagy oda, hiába a figyelmeztetés, hiába a büntetés, sosem tanulnak. Te sem tanulsz bácsikám. Azt hiszed, hogy élheted az ő mihaszna életüket, azt hiszed, hogy mert virágos kertek mögé bújsz, nem érzem meg a rothadás émelyítő illatát? Azt hiszed, hogy egy tucat boszorkány rendelkezik elég erővel, hogy elrejtsen. Talán a világ elől igen, ők vakok és süketek lettek rád, nem rettegik neved, nem könyörögnek újabb napokért, csak hogy ne kelljen veled találkozniuk, de előlem senki nem tud elrejteni, én érezlek. Akárhányszor lehunyom szemem, látom mozdulataid, pillantásod, hallom hangod, ahogy rosszallásod fejezed ki, mert szófogadatlan vagyok, mert nem törődöm mások érzéseivel. Ugyan mért tenném… ha őket nem érdeklik az enyém, engem mi végre mozgasson az övék? Elvesztetted önmagad az idő forgatagában, és nem akarod hagyni, hogy segítsek hazatalálni. Már nem akarsz közénk tartozni, nem tobzódsz a bűnökben, elhanyagolod feladatod. Az emberiség megszaporodott és lassanként saját maguk törik fel a pecséteket. Igen, igen, érzem, hogy közeledik a vihar, atyám ki fog szabadulni, de kellesz te is hozzá, egyike vagy a négyeknek, neked kell zárnod a sort, nélküled csak elodázzák az elkerülhetetlent. Talán őket segíted, tényleg érez a szíved? Megsajnáltad őket, Isten gyámoltalan báránykáit? -A birtokod? – kérdezek vissza. Szóval tudja… ejj ejj erről elfelejtett szólni Margareth. – Nem az én izlésem, túl zöld, túl rendezett, túl… emberi. Nem méltó hozzád. –felelem vállam megvonva, minek ecseteljem, hisz ha tudja, hogy ott jártam, tud arról is mit tettem, s ha mégsem hát majd meglátja. Ajkam apró elégedett mosolyra húzódik. -Túl sokat képzelsz magadról Haláluram. Sosem nyaltam talpad, maximum álmaidban, ohh csak nem? Rólam szoktál esténként fantáziálni? Csúnya perverz öreg… ember. Mi ez a bolondság, amit még mindig művelsz? Kertészkedsz és elvonulsz a világ elől, megfakult fényed az évszázadok alatt. Rég nincsenek már ember áldozatok, se állat, de még máglyát sem gyújtanak tiszteletedre. Alig egy két helyen ünneplik a halált november havának elején. Csettintésére a lelkek egyszerre távoznak testeikből, apró fehéres, halvány fénysugárként. Megigéző látvány, ahogy némelyik felszáll, mások inkább lefele zuhannak. -Csábító az ötlet, hogy holtan lássalak, de atyám nem örülne, tekintve hogy a világ végéhez te is kellesz bácsikám, és így vagy úgy, de biztosra veszem, hogy meg fogod tenni, amit kell. Ne vedd sértésnek, és fenyegetni sem szándékozlak, de tisztában vagy azzal mit jelent a 4. lovasnak lenned, és azzal is, hogy nem fogunk leállni, míg haza nem térsz. Önként és dalolva, vagy láncra verve, nekem oly mindegy. De most nem azért jöttem, hogy megkérjelek, ülj fel a 666os buszra és gyere vissza. Csupán hiányoztál… olyan hihetetlen? – nevetek… mert persze hogy hihetetlen, sokkal nyomósabb okom van a közelébe lenni, de még magam sem akartam elfogadni az okát, egészen a múlt éjjelig, mikor megéreztem a hívást. Itt vagyok, mert itt kell lennem, és ostoba ha nincs tisztába tettének következményével.
Igen, tudtam azt, hogy el fog jönni az a pillanat azóta, mióta elhagytam a Poklot és magam mögött hagytam mindenféle démoni élvezetet, alkut. Mindenre felkészültem hisz volt elég időm, az én kis boszorkánymestereim elég ideig húzták nekem az időt, hogy bebiztosítsam magma mindenféle támadás ellen. Ismerem ezeket a dögöket és tudom, hogy nem tágítanak attól a tervüktől, hogy visszavigyenek engem magukhoz hiszen én is szükséges vagyok a világvégéhez, az apokalipszishez. Viszont sajnos ez azt jelenti, hogy fel kellesz vennem a régi alakomat és egy kicsi rést engedni a pajzsomon, hogy a sötétség kimásszon mint egy újszülött vámpír akit eltemetnek az emberi élete végeztével. De ha ezt az utat fogom választani akkor bizony nagyon nehéz munka lesz helyrehozni a védelmemet és visszaszorítani a bennem lévő démont. Mert hát nem puhultam el, akárki bármit mondhat. Lebecsülhetnek, lenézhetnek sőt embernek is nevezhetnek nem nagyon érdekel viszont, ha tényleg erővel szeretnének engem visszavenni akkor meg fogom mutatni azt, hogy milyen erővel is rendelkeznek a Lovasok. Gyerünk, mutassátok meg nekem azt, hogy melyik alvilági mer szembe nézni a Halállal? Nevetséges az a tény, hogy azt hiszik a Bátyám teremtettjei, hogy én érzek valamit a mondénok iránt s mindenáron védem őket s ezért hátráltatom azt, hogy kiszabadítsák Lucifert. Nem, egyáltalán nem. Pusztán szórakozásból, hiszen Lulu-t én ismerem az egyik legjobban s tudom, hogy mire és hogyan reagál. Meg fog engem büntetni? Kérlek... Túl értékes vagyok én ahhoz. Kellek az apokalipszishez, hogy teljes legyen viszont ha be is teljesül a szabadulása akkor sem lesz neki ez ingyen. Nagy ára lesz. - Ó, akkor ezért romboltad le és csúfítottad el a démoni energiáddal? Pandora, soha sem fogsz felnőni. Soha nem leszel elég bölcs. Talán Apád ezért is dobott el, mint egy szemetet. Mert hát az vagy. Az arcomra egy kedves mosoly húzódik és miután csettintek elkezdem körbejárni a nőt a kezemet a hátamnál összekulcsolom. - Soha sem szerettem ezt a felhajtást. Ohh, és nem is nagyon érdekel az, hogy az emberek félnek a velem való találkozástól-e vagy sem. Mindenkinek eljön az ideje, egyszer úgyis a kaszám végére kerül minden egyes lény. Egytől egyig. S tudod mikor leszek én boldog? Amikor te leszel az a személy. Kuncogok halkan és megjelenik a kezemben a fegyverem, de nem akarom használni pusztán csak azért van itt, hogy támaszkodni tudjak rajta s úgy nézem a démonlányt. - Elsőnek is nem kell kihangsúlyoznod azt, hogy nem fenyegetsz hiszen akkor ér valamit ez a szó ha egy olyan mondja akinek meg is van a hatalma ahhoz, hogy fenyegessen. Másodszor, te is tudod azt, hogy nincs olyan lény lent aki erővel visszatudna engem vinni. Lovas társaim nem szegülnek ellenem, a többiek pedig csak a talpam alatt vannak. Szóval szerintem azért nevetgélsz itt előttem, hogy elfedd azt, hogy mennyire kétségbe vagy esve. Apuci rád bízta a feladatot, hogy visszatéríts és nem sikerül? Jaj, most mit fog tenni? Mondanám, hogy többé nem fog téged szeretni vagy törődni veled, de hát mindketten tudjuk, hogy soha nem is tette. Ó, és harmadszor! Hiányoztam? S nem gondolkodtál el soha sem, hogy miért? Hogy miért érzel irántam, amikor nem is lehetne? Járjon az agyad, találd csak ki a választ.
Azt hiszem nem értem, nem, nem, biztosan nem értem, hogy mért nem érzik az emberek azt, hogy valamit feleslegesen csinálnak. Persze más, ha a művelet időt kíván, és a hosszas, folyamatos próbálkozás talán végül meghozza a gyümölcsét. Hmm most ennék egy almát… De itt van példának okáért a Halál… sértegetni próbál, hatni az érzéseimre, amik köztudottan nincsenek, mit vár? Könnyeket? Meghatottságot? Hogy magamba szállok és megjavulok? Ahhoz egy kicsit korábban kellene felkelnie. Figyelem, hallgatom szavait, és azon merengek, hogy minek is fárasztom magam a hülyeséggel? Teljesen úgy viselkedik, mintha az apám lenne, de minimum a tanárom. Bár soha egyik se volt, hiszen Lucifer is csak megteremtett, aztán arrébb tolt a tervezőasztalról, hogy most már menj játszani és ne légy útba. Mindeközben folyamatosan hangoztatja, hogy ő mennyivel jobb, mint a dilis öreg odafenn, hogy ő szereti a gyerekeit és figyel rájuk. Meg egy francot, de ki vagyok én hogy megítéljem? Jah a vérszerinti lánya, az egyetlen… -Akkor a boldogságod rohadt messze van bácsikám! – arra várhat, hogy én önként nyújtsam neki a lelkem. Még csak az kellene, hogy majd elrak engem is a kis farzsebébe, aztán ha kedve van előhúz, ha nincs akkor a világ végéig vagy még utána is ott porosodhatok. Szemeim forgatom újfent a hablatyra, hiszen ő erős, ő kemény, ő rettenthetetlen, őt nem lehet csak úgy hazahívni, lerángatni a pokolba, őt végül is csak kirakták a mennyekből. Majdnem elröhögöm magam, így aztán csak vékony vonallá préselem ajkaim, mintha haragos lennék. Nem keveset gyakoroltam az emberi érzelmekhez párosított mimikát. -Minden csak idő kérdése Sammael, ha nem ma, hát majd holnap, vagy a jövő héten, évben, évszázadban… én ráérek, a világ már megérett a pusztulásra, csak te odázod el az elkerülhetetlent. –vonom meg a vállam, igen Lucifer rám bízta hogy visszavigyem, de nem hiszem hogy kevésbé fog szeretni, mert eddig sem tette. Nehéz azt szeretni akitől tartunk, oh igen, ismerem én a mocskos kis titkát, hogy mért nem adta vissza a szívem, mikor rájött hogy túl lőtt a célon ezzel teremtésemkor. Fél, mocskosul fél attól, hogy olyan vagyok, mint ő, hiszen a véréből alkotott, tökéletes mása vagyok, azzal az egy pici hiányosságommal. Tart tőle, hogy ha visszaadná, kiteljesednék és épp úgy fellázadnék ellene ahogy ő tette a jó Isten ellen, hiszen míg birtokolja a szívem, addig az övé vagyok, addig képes irányítása alá vonni, addig kénytelen vagyok a parancsának engedelmeskedni, addig nem bánthatom, addig nem taszíthatom le a trónjáról, hiszen addig nem érzek haragot irányába, a tudás pedig kevés ahhoz hogy ellenére törjek. Nem akartam a beszélgetés ezen részét, tudtam hogy az arcomba fogja tolni, hogy nem bírja ki, hogy élveteg fejjel mászik majd a képembe, én pedig csak állok és nézek rá közömbösen. Az agyam tiltakozik minden erejével, a testem kővé dermed, pedig úgy menekülnék a közeléből hogy füst se marad utánam, dacolva az érzéssel mely hozzá láncol. -Nálad van… - csúszik ki ajkaimon a felelet és ösztönösen lépek egyet hátra. Kivételesen nem azért hogy elég távolság legyen köztünk hogy rá ronthassak, és nem is menekülési szándékkal, csupán nem akarok hozzá érni, nem akarok érezni, most nem, így nem, miatta neeem. Ez egy rettentő aljas húzás volt a részéről. Fogalmam sincs hogy csinálta, hogy cselezte ki atyám testőreit, a kutyáját, mindazon csapdákat amik arra hivatottak hogy engem épp úgy börtönben tartsanak mint őt. Nem hazudik, képtelenség lenne, hiszen érzem a hívást, érzem a csábítást, a vágyat, hogy érintsem, hogy a közelébe legyek. – Miért... ?