Én sosem gondoltam magamat különlegesen jóképűnek, de mások nem ezt mondják. Mindenki szerint macsós kinézetem van, rövid fekete hajammal, jeges kék szemeimmel. Arcomon már meglátszik, hogy idősödöm, de még mindig tiszteletet parancsoló. Hajamba néhol már fehér szálak vegyülne, szemem és szám körül pedig szarkalába jelentek meg. Talán emiatt is ragaszkodom annyira szakállamhoz, az segít elrejteni őket, mert néha nagyon is nyomaszt, hogy öregszem.
194 centimmel könnyen át látok a nagy tömegek felett is, és nem esik nehezemre semmit levenni a legmagasabb polcokról. Általában elegánsan öltözködöm, de nem túl puccosan. A farmernadrágokat, ingeket és zakókat részesítem előnyben, a nyakkendőtől meg egyenesen falra mászom. Az én drága feleségem kínosan ügyel rá, hogy mindig tökéletesen vasalt ruhában menjek munkába, és minden reggel megigazítja a galléromat, mielőtt kilépek az ajtón. Úgy érzem, egy lassan 40 éves férfi már nem öltözködhet akárhogy, így csak a márkás darabokat viselem el a szekrényemben.

Mindig nyugodt és kiegyensúlyozott ember voltam. Olyasfajta gyerekként indultam, akiről azt mondják stréber, vagy könyvmoly. Nem is ártott meg, mert a húgom egy szélvész volt, és nagyon problémás már akkor is. A rendőrtiszti akadémián tartást kaptam, így állíthatom magamról, hogy ízig-vérig becsületes ember vagyok, aki szigorú és keménykezű, de tud nagyon, nagyon szeretni is. A munkámban nélkülözhetetlen ez a természetes tartás és a keménynek látszó felszín. A terepen töltött évek megtanítottak rá, hogy ne féljek semmitől, és ne hátráljak meg a nehéz helyzetek elől. Ennek ellenére azokat, akik közel állnak a szívemhez nagyon szeretem, és bármit meg tennék értük. Ez abból is látszik, hogy már többször áthágtam a szabályokat bajkeverő unokaöcsém miatt, hogy kihúzzam a bajból. Talán miatta még inkább szigorúnak kell lennem, de mindig igyekszem éreztetni vele, hogy mennyire szeretem ennek ellenére. Minden erőmmel azon vagyok, hogy kicsi családunkat egyben tartsam, elvégre már csak hárman vagyunk egymásnak. Lenore szerint igazi családapa figura vagyok, és ha ő mondja, neki elhiszem.

Nem állítom, hogy nyugodt gyerekkort tudok magam mögött. Egészen addig az volt, apánk el nem vesztette a gazdaságát, egy szerencsétlen eseménysorozat következtében. Ekkor kellett a tágas Dorseti farmról beköltözni London egyik zsúfolt negyedébe, ahol apám egy konzervgyárban talált munkát. Elhiszem, hogy nyomasztotta a dolog, és hiányzott neki a farm, de nem tudtunk mihez kezdeni, abból a helyzetből kellett a legtöbbet kihoznunk. De ő csak búslakodott, és bánatát alkoholba próbálta fojtani. Ekkor indult el a család lefelé a lejtőn.
Ahogy cseperedtünk, leginkább nőttünk, mint a gyom, mert senki nem nevelt minket, a nővéremmel két teljesen ellentétes irányba indultunk. Nekem mindig is az volt a vágyam, hogy rendőr legyek, majd olyan 12 éves korom körül, mikor életemben először láttam holttestet döntöttem úgy, hogy gyilkossági nyomozó leszek. Egy velem egyidős fiú testét halászták ki a Temzéből, éppen akkor, amikor arra mentem haza az iskolából. Elborzadva láttam, hogy ő is abba az iskolába járt, amelyikbe én. Mikor kiderült, hogy meggyilkolták, hetekig jártam a rendőrség nyakára, hogy mit derítettek ki, de semmit sem tudtak, és még 5 év múlva is ugyan ott tartott az ügy. Én ennek a fiúnak az emlékére csinálom azóta is, amit csinálok.
Ezzel szemben a nővérem zülleni kezdett, és olyan társaságokba keveredett, amilyenekben nem akartam látni. Hiába beszéltem neki, nem hallgatott rám, merthogy én csak a kicsi öcsi vagyok, ne szóljak már ebbe bele. 15 évesen az akkori pasijával el is tűntek egy évre, senki nem tudott róluk semmit. Mikor egy év múlva elő kerültek, úgy tűnt minden megváltozott. A fiú rendes munkát szerzett, a nővérem is és pár év múlva feleségül is ment hozzá és megszületett az unokaöcsém Keith, én pedig abban a tudatban mentem egyetemre, hogy velük most már minden rendben lesz. A másik unokaöcsémről, akit a nővérem ott hagyott, míg egy évig távolt volt nem esett szó, és csak én tudtam róla, senki más.
Kijelenthetem, hogy az egyetemi évek voltak életem legjobbjai. Buliztam, csajoztam, és a tanulmányaimban is jól haladtam. A diplomaosztó évében pedig megismertem a leggyönyörűbb lányt a világon, Lenora Summerssel, aki azóta már a feleségem. Tartottam a kapcsolatot a nővéremmel, de főleg az unokaöcsémmel, mert kezdtek megint egyre rosszabbra fordulni a dolgok. Sokszor mondta már akkor is mikor kisebb volt, hogy anyuék szurit adnak maguknak, és utána olyan furcsán viselkednek. Persze mikor esetleg kiment a gyámügy, akkor minden rendben volt, és a kisfiú szavára senki nem adott, csak én. Mikor végeztünk mind a ketten, Lenoreval vissza költöztünk Londonba, Keith pedig egyre több időt töltött nálunk, szinte már mi neveltük. 15 volt, amikor valami vissza fordíthatatlan történt.
A nővérem éjjel fél 12 körül hívott fel, azzal, hogy se ő, se a férje nincsenek túl jól, persze azt tagadta, hogy belőtték magukat. Én nem tudtam mit csinálni, mint kocsiba ülni, és a telefonba egyfolytában beszéltetni őt, miközben elindultam át hozzájuk. Néhány perc múlva azonban csend lett a vonalban, és percekig szólongattam, míg fégül kétségbe esésemben az unokaöcsémet kezdtem el hívni. Mikor végre felvette, már zokogtam, és csak azt mondtam neki, maradjon a szobájában, hamarosan ott vagyok érte. Alig néhány perc múlva álltam meg a ház előtt, rohantam fel a lakásukhoz, és rúgtam be az ajtót. A látvány, ami fogadott leírhatatlan. Ott feküdt a testvérem és a sógorom, groteszk pózban összegabalyodva a kanapén, tűvel a karjukban holtan. Azonnal hívtam a kollégáimat, majd berohantam a fiú szobájába. Szegénykém az ágyán ült össze gömbölyödve, és láthatóan sokkos állapotban. Percekig tartott, míg sikerült kicsit felráznom, és kivinnem a lakásból, úgy, hogy ne kelljen látnia halott szüleit. Haza vittem magamhoz, és Lenoreval még akkor eldöntöttük, hogy örökbe fogadjuk. Mikor a papírozás lezajlott, megfogtuk minden motyónkat, és olyan távolra költöztünk Angliától amennyire csak tudtunk. New Yorkba mentünk, ahol azóta is lakunk hárman, viszonylagos nyugalomban, bár Keith elég megrögzött bajkeverő.