Félkómás állapotban vagyok még, mikor csörögni kezd az a nyomorult telefon. Ha nem lennék rendőrségi alkalmazott, nem is lenne telefonom szerintem, hogy ne zaklassanak folyamatosan, de mivel az vagyok, nem sok választásom van, fel kell vennem a hívást. - Strauss, tessék - szólok bele rekedten, hiszen nem rég ébredtem fel, és szándékomban állt egész délelőtt semmit tenni, és csak ebédre rendelni valamit egy közeli kifőzdéből. Szomorú sóhajjal intek búcsút ennek a tervemnek, amikor meghallom az egyik nyomozó hangját aki nagyon precízen röviden és tömören ismerteti a helyzetet, és közli azt is hogy hol kéne lennem, úgy perccel ezelöttre. - Fél órán belül ott vagyok - ígérem neki nyögve, ahogy felállok, és már a ruháim után kutatok. Egy vakkanással köszön el, hogy Crosseria nyomozót keressem, és már sípol is a telefon. - Hogy szakadna rád... - morgok, de megyek hiszen emberéletekkel játszunk, és mindenképpen nekünk kell nyernünk. Tíz perccel később már a kocsikulcsommal a zsebemmel és a kis válltáskámmal a vállamon zárom be a lakásom, hogy a nyomozás helyszínére érjek. Elvileg gyilkosság történt, de sok tényező nem vág össze, és hátha én átlátom majd őket. Negyed óra vezetés után parkolok le a kordon mellett, és az igazolványom magamra csiptetve konferálom be magam a helyszínre. A legtöbben már ismernek, aki még nem azoknak meg be leszek mutatva ha úgy hozza a szükség. Megkérdezem az egyik közelben lévőt hogy melyik az a Crosseria nyomozó, és odasétálok hozzá. - Üdv, Crosseria nyomozó ha nem tévedek. Wallace Strauss vagyok - mutatkozom be, talán ismerős lehet neki a nevem, nem tudom. Mindenesetre kezet fogok vele ha hajlandó, és hagyom magam kalauzolni hogy megtudja, miféle bűntény helyszínére cseppentem, és még mindig benne vagyok a megadott fél órában.
Kezdőlap
