Alec & Magnus

Igencsak paprikás hangulatban vagyok aznap reggel. Egy jó öt percig csak a telefonomat bámultam, a híváslistában a kis ikonnal, Alec neve mellett. Egyszerűen kinyomott. Arra sem vette a fáradtságot, hogy rám dobjon egy sms-t, hogy miért nem vette fel, csak kinyomta és nem foglalkozott vele. Nyilván fogalma sincs arról, hogy én utána az egész éjszakát ébren töltöttem.
Mostanában iszonyatos álmaim vannak. Vérről, és fájdalomról, halomba rakott koporsókról, és fehér kezekről, amik a még fehérebb kórházi lepedő alól lógnak ki. Kék szemekről, amelyek mindig élettel-telien csillogtak, álmaimban üvegesen merednek a semmibe. Alecet látom álmaimban, úgy, ahogy soha de soha nem akarom látni. Holtan. Zihálva ébredek ezekből a rémképekből, izzadtságban úszva, görcsbe rándult izmokkal. Néha, nagyon ritkán egy-egy álmommal megjósoltam a jövőt, és nem akarom, hogy ez legyen a jövője kedvesemnek. Éppen csak kibékültünk iszonyatos baklövésem után, próbáljuk rendezni érzelmeinket egymás iránt, és főleg ő, újra nyitni felém. De ha ilyen álmaim vannak, ez nehezebb lesz, mint hittem.
Miután kicsit megnyugodtam, úgy döntök pokolba a munkával, meglátogatom az Intézetet, és megkérdezem őt, hogy mégis miért nem vette fel a telefont. Mióta a szülei nincsenek ott kicsit szívesebben látott vendég vagyok, és ezzel most pofátlanul vissza fogok élni. Nem hagyhatom ezt a dolgot annyiban, el kell mondanom neki, hogy bármennyire is dühös rám, jogosan természetesen, ezt akkor se csinálja velem. Halálra aggódtam magam, mert ki tudja miért nem reagált a hívásomra. Pedig épp arról akartam vele beszélni, hogy kellemetlen megérzésem van, és hogy a megpróbáltatásaiknak még egyáltalán nincs vége.
Lassan komótosan kezdek készülődni, nem sietek sehová, és tökéletesen akarok kinézni. Mire mindennel végzek az majdnem egy óra, de addigra érzem azt, hogy megfelelő a megjelenésem, és nem látszik rajtam hogy alig aludtam. Pedig úgy érzem magam, mint aki az egész éjszakát a mosógépben töltötte, és azt hiszem, ezt az érzést senki sem szereti.
Mikor már a zárt ajtó előtt állok, úgy döntök, inkább a mondén módszerrel megyek az Intézetbe. Addig is kiszellőzik a fejem, és nem fogok neki támadni szegénynek, mint valami féltékeny feleség. Egyszerűen csak aggódom, és rosszul érzem magam. Furdal a lelkiismeret azért, hogy ilyen könnyen eldobtam őt magamtól. A háború alatt én is beláttam mekkora ostobaság is volt ez, de készen vagyok foggal-körömmel küzdeni érte, és az utolsó pillanatig kitartani. Nem tudom, hogy a szomorúság csal-e könnyeket a szemembe, vagy a hideg levegő csípi íriszeimet, de minden esetre érzem, hogy a könny lefolyik a szemem sarkából, de nem állítom meg, hadd szaladjon csak. Képtelen vagyok elterelni a gondolataimat arról, hogy talán most ú fogja azt mondani, hogy már nem kellek neki, hogy most ő taszít el magától, és magamra maradok végleg. A külön töltött idő rá ébresztett, hogy ő a legfontosabb nekem ezen a világon, hogy soha senkit nem szerettem úgy, mint őt, és soha nem is fogok. Hogy ő jelenti az életemben azt a biztos pontot, amit mindig is kerestem, és nem akarok soha többé távol lenni tőle.
Mikor az Intézet elé érek, nehéz sóhaj hagyja el tüdőmet. A szívem hevesen zakatol, és csak az jár a fejemben, hogy talán nem akar látni. Elő veszem a telefonomat, hogy egy rövid üzenetet írjak.
„Drága Alexander! Itt állok a kapuban, kérlek, engedj be! Beszélnünk kell.”