- Nos, már bejöttél –elmosolyodva megcsóválom a fejem, ahogy a figyelem belépni a szőke nephilimet. Mintha csak otthon lenne. Ahogy pörögtek az események, természetessé vált, hogy a lakásomban egymás sarkát tapossák az Angyal gyermekei. Tulajdonképpen már nem is zavar a dolog.  Volt idő mikor azt mondtam, soha semmi közöm nem lesz hozzájuk, most mégis egy Lightwood a kedvesem, és a barátait is megszerettem, mindannyian szerethetőek a maguk furcsa módján. Felfigyelek rá, hogy a ruhája csurom vizes, biztosan gyalog jött idáig Manhattanből. Mosolyogva megcsóválom a fejem, ha rá nézek, sokszor jut eszembe az elődje William Herondale… néha az az érzésem, hogy ő született újjá a szőke fiú személyében annyira hasonlítanak. Csak ő lett volna ilyen bolond, hogy ilyen időben át sétáljon a fél városon csak, hogy beszélhessen velem. Intek egyet, a fürdőszobából kilebeg egy vastag törölköző és a fején landol.
- Először szárítsd, meg magad aztán mesélj, mi szél fújt erre!
Egy újabb intéssel működésre bírom a kávégépet a konyhában, jobb, ha iszik is valami meleget mielőtt megfázik itt nekem. Az arckifejezéséből arra következtetek, hogy valami nagyon nincsen rendben, és tanácsért jött ide. El is hiszem, hogy úgy érzi minden a feje tetején áll, hosszú volt az elmúlt néhány hónap, és borzasztóan sok minden történt. Több, mint amit ilyen fiatalokra rá lehetne róni, még akkor is, ha ők erre születtek. Minden mellett ő mégiscsak fiatal felnőttek, akik a helyüket keresik a világban, szerelmesek lesznek és csalódnak, nevetnek és sírnak. Ezek a fiatal emberek mégis annyi mindenen mentek keresztül, amitől bárki melankolikus, és fáradt lenne. Nem gondoltam volna, hogy még egyszer részese leszek egy ilyen háborúnak, és mégis végig segítettem őket, folyamatosan félve attól, hogy valamelyikőjük komolyan megsérül, vagy ne adja, isten meghal. Most már tudom jól, nem bírtam volna ki ha bajuk esik, ahogy azt sem bírom elnézni ha szomorúak és levertek. Ahogy leül a kanapéra a kezébe nyomom a forró kávét, majd leülök vele szembe.
- Na, mesélj, miben segíthetek? –mosolygok-

Jace & Magnus

Nem ér váratlanul a kérdés, hogy mi is a helyzet mostanában közöttünk Aleccel. Természetes, hogy aggódik a parabataia miatt, és ami azt illeti megértem az aggodalmát. Hirtelen és csúnyán szakítottam, csak mert én marha azt hittem így lesz a legjobb. Nem gondoltam bele, nem képzeltem magam Alec helyébe, akinek amúgy is rengeteg gondja volt, és az hogy én is „lemondtam róla” még jobban kirántotta a lába alól a talajt. Persze tudom nagyon jól, Jacenek nem hazudhatok, de nem is akarok. Nincs abban semmi szégyellni való, hogy egy hosszabb különlét után, ingatag lábakon áll a kapcsolatunk. De hiszek benne, hogy rendbe jöhetünk. Szerencsénkre a barátaink, nagyon támogatóak, erről tanúskodik a szőke fiú kérdése is. Tényleg törődik Aleccel, és csak neki akar jót. Egy pillanatra átfut a fejemen a gondolat, hogy vajon mit szólnának az őseik, William és Gabriel, akik legendásan nem jöttek ki jól egymással, ha tudnák, hogy a leszármazottaik parabataiok lettek. Will valószínűleg jót mosolyogna, míg Gabriel mérgelődik.
- Nos, azt mondhatom, hogy lassan de biztosan haladunk afelé, hogy minden rendben legyen. Az én részemről most már hosszú távra tervezek, legyek örökre átkozott, ha még egyszer elengedem. –elmosolyodom, mert én magam is érzem, mennyire komolyan gondolom ezeket a szavakat. – Szóval nem kell megbánnod semmit. Ha minden jól alakul, még nagyon nagyon sokáig együtt leszünk.
Ennyivel én lezártnak is tekintem a mondandómat, úgy hiszem ebben benne volt minden, amit mondhattam. Alexander valóban többet jelent nekem, mint eddig bárki, és soha többé nem kockáztatnám, azt hogy elveszítem. Én sem viseltem jól a külön töltött időt, és nem akarom újra át élni a hiánya okozta rémes érzést még sokáig. Figyelem, ahogy a szőke hajú fiú, emésztgeti a hallottakat, közben félig-meddig már a saját mondanóját fogalmazza. Sokkal jobban is érdekel, hogy vajon mi késztette rá, hogy ilyen időben elgyalogoljon az Intézetből idáig. Én is forgatom magamban a szavait, és arra jutok, hogy valószínűleg az elmúlt néhány hónap, és a háború nagy hatást tett rá, kicsit talán túl nagyot is. Az, hogy nincs sehol maradása legalább is azt sugallja számomra, hogy zaklatott a lelke, és kell valaki, aki tanácsot adhat neki, valaki olyan, aki nem a közvetlen közelében él, és nem látja minden egyes lépését.
- Nos, de beszéljünk rólad. Igazán örülök a baráti látogatásodnak, de látom, hogy bánt valami. Beszélj csak nyugodtan, ha tudok, szívesen segítek.

Jace & Magnus

Egy pillanatra elgondolkozom, valahogy csak az utolsó mondatai jutottak el az agyamig. Az, hogy Aleccel újra boldogok vagyunk az már nem újdonság számomra, ahogy az sem hogy veréssel vagy épp kaktusszá változtatással fenyeget valaki, ha megbántom, vagy újra elhagyom. Ami természetesen eszemben sincs. De most Jace-re kell koncentrálnom, elmosolyodom, ahogy valóban meglátok egy másfajta fényt is a szemében a szokásos szilaj csillogás mellett is. Intek egyet, a polcról a kezembe lebeg egy könyv, felcsapom a tartalomjegyzéknél.
- Szóval azt mondod, úgy érzed maradt benned még egy kevés mennyei tűz. –elkezdek lapozgatni- Bingó meg is van –mosolygok, egy pillanatig követem a kezemmel a sorokat majd felnézek rá-, Nos, itt azt mondják, hogy eddig csak egyetlen ilyen árnyvadászról tudnak az egész történelmetek során, aki maga Jonathan Shadowhunter volt, akitől mindannyian leszármaztok. Ő még magától Razieltől kapta az erejét, így jutott neki a tűzből. –félre teszem a könyvet- Ha jól sejtem, ő tudta használni így te is megtanulhatod. Nem mondom, hogy egyszerű lesz, de megoldjuk.
Ahogy látom az arcán, hogy egy egészen kicsit megnyugodott én is megnyugszom. Nem szeretek úgy elengedni senkit sem, hogy nem tudok segíteni rajta, ez pedig nagyon is komoly gond. Baja is eshet, ha nem tudja, hogyan irányítsa, esetleg valaki olyannak esik bántani fog valaki, aki fontos neki.
- Azt hiszem, segíthetek abban, hogy megtanuld használni. Ha jól sejtem ez valami olyasmi lehet, mint a varázslat, benned él. Na, várj csak meg kérlek, felhívok valakit.
A kezembe lebegtetem a telefont, pár pillanatig pötyögök, majd a fülemhez tartom. Hallgatom a tárcsahangot, és amikor felveszik, bele szólok spanyolul. Madridban, ahol felnőttem van egy nagyon kedves idős boszorkánymester barátom, vagy őt szoktam felhívni, ha valamiben nem vagyok biztos, vagy a bátyámat Mistet de őt most nem akarom zavarni. Mikor felveszi, bele szólok spanyolul, néhány percig beszélgetünk, majd mosolyogva leteszem, vissza fordulok Jace felé.
- Na, szóval… egy barátom egy percen belül átküld egy kéziratot e-mailben, amiben benne van, hogy hogyan fejlesztheted ezt a képességedet. Jól tippeltem, olyasmi, mint a varázslat, így én is segítetek, vagy ha én éppen nem érek, rá ott van Tessa is. Mit szólsz?
.

Jace & Magnus

Mielőtt magamhoz intem a könyvet, rendesen megnézem magamnak a kanapémon kucorgó árnyvadászt. Örülök, hogy így otthon érzi magát, sosem hittem volna, hogy valaha még egy Herondale fogja koptatni a kanapémat. De annyira megszerettem őket, hogy már nem tudok nemet mondani, bármit is kérnek, és ez nem csak Alecre vonatkozik.
- Igen nálam minden ilyen egyszerű. –nevetek. – Tudod éppen elég időm volt gyűjtögetni a könyveket.
Oda tolom az orra alá a vaskos kötetet, hogy ő is tanulmányozhassa. Hogy ilyen közel vagyok hozzá, szinte érzem a bensőjében munkálkodó tüzet, és kifejezetten kellemetlen érzés. Mivel félig démon vagyok, az angyali tűz égeti a bőröm, így kicsit távolabb kell, húzódjak. Szerencsére épp eléggé el van merülve a lapok tanulmányozásában, így nem veszi észre feszengésemet. Nem a személyének szól, félre értés ne essék, én is látom benne ugyan azt, mint amit Alexander, és nagyon kedvelem is. Tessa szerint Willre hasonlít, szerintem pedig mindkettejükre. Éppen ezért érzem úgy, hogy tartozom neki ennyivel.
- Na azért ne sérts meg, nem vagyok ennyire öreg. Csak végig kísértem néhány generáció felnövekedését. Egyébként pedig Alec mesélt róla –mosolygok- Én meg utána néztem.
Elmosolyodom, ahogy telefonálok apró köröket járok a nappaliban, abban a reményben, hogy Catarina tud segíteni. És persze hogy tud, ki más, ha nem ő. Egy pillanat múlva pittyen a gépem, jelezve, hogy megérkezett az e-mail, és leteszem a telefont.
- Ohhh, tudom, hogy milyen elbűvölő társaság tudsz lenni, de ne aggódj a felmenőd már megedzett! Hiszed vagy sem, sokkal rosszabb volt, mint te.
Végig nézek a könyveken, hogy van-e valami, amit még elvihet, és végül úgy döntök, kinyomtatom az elküldött kéziratot is. Oda lépek a polchoz, leveszek róla még egy vékonyabb könyvet, ami az angyalokról szól, és oda stócolom neki az asztalra.
- Ha gondolod ezeket is át olvashatod. A számomat tudod, akkor jössz amikor csak akarsz! –mosolygok-