Az idők során sokat változott a megjelenése, és nem volt kétszer ugyanolyan. A szamurájok korszakában, amikor Japánt még Edónak hívták, ő is szamurájnak öltözött és hosszú haját felkötve viselte, ettől csak nem rég vélt meg, és cserélte rövid frizurára a sörényét.
Jelenleg sötétbarna, fekete haja rövid, és orgonaszínű szemei remekül illeszkednek hozzá, arca hihetetlenül ártatlannak néz ki, fonom vonásai, már már földöntúlivá teszik. Egészen addig, míg a szemei ki nem hűlnek, mosolya meg nem keményedik, mert olyankor már semmi szép nincs benne. Vámpír, szörnyeteg, az éjszaka teremtménye.
Ruházkodása mindig a korral együtt alakult, most is a kényelmes, mutatós darabokat kedveli, de nem áll távol tőle hogy extrémebb darabokkal is kísérletezzen.  

Vámpír, ezzel lehetne jellemezni, nem kifejezetten gonosz vagy rosszindulatú, csak öreg, és mint öreg vámpír, sok mindenen ment már át, hogy a jelleme kicsit átformálódjon az évek folyamán. Valaha talán emberként volt tisztességes ember, családszerető férj és családapa is, de annak vége lett. Az ősi rémálom, a sötét ajándék, a vér hatalma őt is megtalálta, elragadta és a sötétségbe fojtotta. Mestere kemény kézzel nevelte a vámpírlét útján, és Kaname hamar megtanulta hogy jobb ha engedelmeskedik. Látta a világok pusztulását. A családja, asszonya, gyermekei megöregedését, és végül elmúlását. Látta a birodalmakat összeállni és széthullani, és mindeközben rezzenéstelenül, kihűlt szívvel meredt a világra, ő, aki soha nem tartozott az élők közé de holt sem volt. Az árnyékvilág peremén élt mindig is. Megtanulta az életet, és kissé megkeseredetté vált az évszázadok folyamán, a semlegességét elvesztette, és fajtájához méltán, nemes ragadozóvá vált. Ölt önvédelemből, szórakozásból, provokálásra és kéjből is. A korok szellemei és eszméi bemocskolták a lelkét, és minden emberi jóság ami volt benne a múlté lett. Megbánás nélkül rabolja el az életet az emberekből, hogy aztán később élőnek hazudhassa magát. Így maradt fent éveken keresztül, és lassan már a harmadik ezredet is eléri. Nem lett sem kedves, sem érző lény, mindössze vámpír, a piramis csúcsa, emberbőrű ragadozó az éjszakában. Örömet okoz neki mások halála, és haláltusája, képes órákig késleltetni a halál beálltát ha akarja és minden mélyen járó sebet felszakítani, mások fájdalma, elixír a számára. Máskor viszont egészen élőnek látszik, érdeklődőnek, nyitottnak a szépségre, és az emberi hóbortokra. Szeszélyes, mint szinte minden vámpír, de alapvetően a mosolyában semmi jóindulat nincs, és csak a gyermekeire néz enyhe szeretettel.

Az életem túl hosszú ahhoz, hogy elmeséljem, de összefoglalom.

Legalább 30 évvel ezelőtt:

New York city.... Milyen ismerős névtábla ez a város szélén ahogy elhagyjuk a határt, és egyre beljebb hatolunk ebbe a sokat rejtő városba. Nem véletlen az érkezésem, bár rajtam kívül más aligha tudja mit akarok itt valójában. Egy újabb állomás ez végtelen utamon, vagy egy hosszabb pihenő pont? Nem tudom, a döntés oly nehéz mindig, és az ember szereti elodázni amíg csak lehet. Zsigerből képtelen egyszerűen és gyorsan meghozni egy döntést, de hát az aggodalom méltán jogos, hiszen túl soká élünk mi ahhoz, hogy elhamarkodhassunk bármit, és a forrófejűség luxusát megengedhessük. A vámpírok már csak ilyenek, előre tervező fajták, és persze mindig igyekszenek a maguk hasznára fordítani a helyzetet. Nem vagyok kivétel ez alól én sem, miért is lennék? A lét nekem is éppen olyan fontos mint más, élő társaimnak, és ugyanúgy megvannak a magam indokai, motivációi és rejtett indulatai.

Eltűnik mellettem a város, ahogy a kényelmes fekete bmw bőrülésén helyeztem magam kényelembe és nem foglalkozom a felvillanó fényekkel, közlekedési lámpák és kirakatok hada, nem érdekel. A résnyire lehúzott ablakon kellemes szellő áramlik be, az új otthonom illatai keverednek, és kúsznak émelytőn, bántón, erőszakosan az orromba. Likantrópok. Egy kocogó férfi az egyik kereszteződésnél. Egy vámpír suhan el az éjben nem messze a kocsitól. Ifjú, dőre nőszemély lehet, semmi sincs még benne a vének komolyságából, vagy az élet tapasztalataiból. Az ő korukban nekem sem volt sok. A mesterem nem kímélt. Elragadott magával az éjszaka foglya, később ura lettem a kezei alatt. Mint egy apa, vezetett az éjben és fogta a kezem, tágította az ismereteim, és tartott becsben mint első fiát. Szerettem volna? Talán igen, de ez mit sem változtat a tényen, hogy már nem él. Túl sokat élt már, és az élet kicsit megőrjítette és nagyon szeszélyesség kiszámíthatatlanná vált, és nem olyan régen (200 évvel ezelőtt, de nekem nem tűnik soknak ) megtettem az elkerülhetetlent. Véget vetettem Nakamura kényuralmának amivel a várost tartotta rettegésben.  Bár a várttal ellentétben nem maradtam ott, tovább utaztam... És most itt vagyok.

Korai évek:

Nos a korai éveimről nem igen van mit mesélnem. Engem is elragadott az éjszaka, azaz a vámpír, akit Nakamurának hívtak. Látott bennem valamit, potenciált, és magához hasonlóvá tett. Előtte volt családom, anyám, apám, testvéreim, később pedig mikor férfikorba léptem, családot alapítottam, és szerető feleségem lett, aki gyermekekkel ajándékozott meg. Nem tudom sikerült-e de próbáltam jó apa lenni. De sosem derült ki milyen férfit faraghattam volna a fiamból, mert Nakamura elragadott, és már csak az idő széléről nézhettem a fiaim felnövését, és hogy mi lesz belőlük. Láttam őket kicsinek, fiatalnak, férfiaknak, akik saját családot alapítanak és láttam az asszonyomat is. Megviselte az eltűnésem, és a gyerekek nevelése, de kitartott. Öreg korára, mindkét fiam a tenyerén hordozta, ezt becsültem bennük, megtették amit nekem kellett volna megtennem. Egyszerűen elmúltam, a feleségem halálával, én is meghaltam egy kicsit. Ez volt az első kis halál a sokból.

Nem mondom, hogy nem követtem el mindent hogy megszabaduljak a kényuralmától, de hamar beláttam a tényt, hogy jót akar nekem, csak érzelmileg nem tudja magát kifejezni. Nakamura már akkor sem volt fiatal, amikor megteremtett engem, és végig arra készült hogy egyszer majd én veszem át a helyét, uralni fogok egy klánt, és nagy hatalmú vámpír leszek.  Ezek a törekvései elég helytállóak lettek, és hamar függetlenné tettem magam, és közel 1300 év után magam is családot alapítottam.

600as évek

Éppen egyiptom területén jártam keltem, és tanultam, világot láttam magam is, amikor Luxorban egy piramis szemrevételezése közben belebotlottam egy fiúba. Ismerte az ősi írást, el tudta olvasni, mint én, aki egykor ezt megtanulta, máris érdekessé vált a szememben. Sokáig figyeltem, nem döntöttem el azonnal hogy őt akarom, hiszen nem volt rám jellemző a hirtelen döntés de aztán mégis, amikor az utolsó estéjét töltötte el a piramisban, akkor elé álltam, kis híján szó szerint felkenődött rám, de nem menekült, nem engedtem el. Egyszerűen megöltem, mert az üzlet, az üzlet. És én megfizettem az árat.

Tulajdonképpen nem tudom miért, mit láttam benne. Talán a saját fiamra emlékeztetett, akit szerettem volna ha művelt és okos lesz, mindenesetre megmozgatott bennem valamit, amire sokan nem voltak képesek, és nem akartam elengedni. Megharaptam hát, és hagytam hogy kiássa magát. Életerős gyermeket teremtettem. Bár igaz ami igaz, az évszázadok folyamán megharcoltunk egymással, nem engedtem, és ő sem. Dacolt, lázadozott, hisztizett de végül.... Végül elcsitult és elkezdett kialakulni az igazi kapcsolat közöttünk, az, amit a mai napig is ápolunk. Kemény munka volt, de mára gyümölcsöző a kapcsolatunk.

Egyiptomot magunk mögött hagyva, sokat jártuk az éjszakát, megismertettem a hazámmal, japánnal, és kimonóban is jártunk egy ideig, harcoltunk ha kellett, bele olvadtunk az adott korba, ám nem maradhattam sokáig egy helyen. Feltűnően nem öregedtem, és a sebesüléseim pillanatok alatt eltűntek, előbb utóbb feltűnt volna az embereknek is.

Valami Amerika

A sok utazásunk közepette jutottunk el Amerikába is, ahol azonnal megláttam a jövőt, és ezt meg is osztottam a fiammal, és pár kísérőnkkel, mert természetesen ghoulokat mindig is használtam. Mindenképpen akartam hozni őket, és amikor Nassyr meglátta az első indiánt szinte láttam a gondolatait. Elnevettem magam, de nem ez volt, amit én láttam.
Akkoriban a vasút hálózatban és az olajban volt a pénz, így én is azzal kezdtem foglalkozni és olajmágnásként lettem ismert, míg a fiam a vasúttal foglalkozott. Gyarapodott a vagyonunk és ültetvényeket is vásároltunk. Ott éltünk egy darabig, kereskedtünk és részvényeket cseréltünk, a vagyon meg csak gyarapodott. A ghoulokon kívül emberi szolgálóink is voltak, és kedvem leltem az illegális foglalkozásokban is, mint amikor verekedés tört ki, amire fogadni lehetett. Vérszomjamon már régen uralkodtam, de ez a látvány, a vér és az agresszió mégis vonzott. Nehezen hagytam el az új világot, de meg kellett tennem.

Időről időre visszatértünk, a saját leszármazottunknak adva ki magunkat hiszen a pénz szépen forgott, és jelentős tőkét halmoztunk fel itt. Több házunk volt, ültetvényünk, részvények...

Közel 200 évvel ezelőtt:

Ekkor következett be az a szomorú tény hogy a teremtőmhöz visszatérve nem az fogadott, amit vártam. Nakamura többi gyermeke mondta hogy már kezdett teljesen becsavarodni, és egy őrültnél, csak egy őrült vámpír rosszabb. Rám hárult a feladat hogy orvosoljam ezt. De apám nem akart meghallgatni, nem akart beszélni velem, egyszerűen rám támadott, és kemény küzdelmet folytattunk, nem is tudom meddig hadakoztam vele, mire sikerült sarokba szorítanom, és nehéz szívvel véget vetni az életének. Megint meghaltam egy kicsit, nem bírtam a várost, a testvéreimet, vissza kellett mennem Amerikába. Visszafogott, de jómódú életet éltünk és közel 30 évvel ezelőtt érkeztünk meg New Yorkba.

Staten Island szabad préda volt, pár száz éves vezetővel, nem volt túl sok jövője, előttem. Legyőztem hát a vezért, és elfoglaltam a trónját, berendezkedünk a szigeten.