Üldögélek. Semmi dolgom. Hétvége van, nincsen munka és a gondolataim szabadon rohangálnak és rágják a lelkemet, mint egy almacsutkát a kukacok. Lassan emésztenek és a szemközti falba egyre mélyebb lesz a lyuk, annyira nézem. Eltelik egy óra, majd még egy... Azt hiszem kezdek megőrülni. A szívem lelassul az agyam is lelassul, a lelkem halk zaja marad csak, ahogy habzsolják a gondolataim, a remény pedig valahol messze nyaral... Mégis felkelek és megyek egy illat után, az orrom húz. Nem tudok elszakadni tőle, egyre csak vonz maga felé, mígnem kint találom magam valahol messze és lassan kinyitom a szemem. Itt fekszik nem messze tőlem. A testét simogatják a fűszálak és a napsugarak. Végig fut rajta a tekintetem és nyelek egyet. Valóban itt van, most nem álmodom. Az arca kisimult, és az illat... Az illat az övé. Vonzana még közelebb, de nem merem megközelíteni jobban, hátha megzavarom. Nem szabad megzavarnom, olyan békés. Térdre rogyok lassan és pislogás nélkül nézem. Sápadt és sovány vagyok, a bal kezem csupa friss vágás, ezért idegesen húzogatom a felsőm ujját, ami nem segít, de csak megismétlem újra meg újra, és várakozón figyelem, szép arcát. Ne dobj el... engedd, hogy nézzelek... hagyd, hogy gyönyörködjek benned...

Látom, hogy mocorog, és félek. Tudom, hogy nem fog bántani, nem fog megütni; de azt is tudom, hogy mit érdemlek. Büntetést. Ezt már nem úszhatom meg, nincs senki, aki ennyit megbocsáthatna, megtorlás nélkül. Csak Mary volt, aki mindent megbocsátott... De ő egy más világ, egy szent.
Közelebb jön, látom a meztelen lábát, ahogy a füvet tapossa, érzem az illatát, és az ölébe akarok kucorodni. Nem tehetem, mégsem, csak térdelek és meghajtom a fejemet előtte. Nem félek, mert tudom, hogy megérdemlem bármit is tesz. Lehunyom a szemem és ellazulok, ám amikor kinyitom nem tapasztalok mást, csak hogy felém nyújtja a kezét és vár. Nem habozok a tenyerébe teszem a tenyerem és felkelek, de kerülöm a tekintetét. Nem akarom látni, hogy csalódott és mérges. Nem engedi a kezemet, és még mindig nem tesz semmi fenyegetőt, csak kitárja a kezét. Egy pillanatra felkapom a fejem és zavarodottan nézek rá. Meg akar ölelni? Lehajtott fejjel lépek közelebb hozzá és szaggatottan veszem a levegőt, és hagyom hogy megöleljen, de én nem tudom visszaölelni. A csupasz bőre, ahogy hozzám ér, és erős karjai közé zár, az illata pedig... Azonban még mindig feszülten várok, pedig a megnyugvás dörömböl az ajtón, az ajtón, ami a szavaitól összeomlik és a talaj majdnem kicsúszik a lábaim alól. Hogy mi? Mint egy fuldokló, aki végre a felszínre ért úgy tisztul ki az agyam, és szabad utat enged a könnyeimnek. A könnyeimnek, amik végig folynak az arcomon és a bőrére hullanak, egymás után.
- Bocsáss meg nekem! Ostoba vagyok, és megint hittem az előítéleteimnek. Nem hallgattalak végig és elrontottam... - szipogom halkan, szinte suttogva - Annyira félek, folyton bepánikolok, és nem akarom, hogy kirúgjanak... Nem mertem elmondani, mert ezt is tőled kaptam... Ezért kerültelek, pedig... pedig tudom, hogy te is szereted, ha találkozunk... aztán jött Lien és... Annyira sajnálom, olyan rossz vagyok... Semmi sem sikerül... Úgy fáj, hogy miattam rossz neked... Ha erősebb lennék, akkor nem kéne mindig utánam futkosnod... és ha nem esnék vissza folyton. De nem direkt csinálom... tényleg... ami egyszer jól esik, az legközelebb fáj... - halkulok el és megrázkódik a vállam az elfojtott sírástól - Hallottam, amikor Dantéval beszéltél - motyogom zavartan - Nem direkt... de annyira sajnálom... Mindent eltűrsz tőlem, még csak nem is kiabálsz, pedig egy szavam se lehetne, ha meg akarnál ütni - mondom, ahogy visszanyerem darabokra hullott önuralmam és szégyenemben elsüllyedek, amiért megint félre ismertem, de ő még mindig itt van.
Velem ellentétben a farkasom, aki eddig csak lapult és figyelt, most rakétaként lő ki és úgy örül neki mint majom a farkának. Szaglássza, nyalogatja és dörgölőzik, akár egy macska.

Végig hallgat, csendben és csak gyengéden ölel magához, amíg meg nem nyugszom. Hogy képes ennyire gyengéd lenni, ilyen erősen? Hogy képes megtartani, úgy hogy nem tör össze, de nem is enged el? A tenyerén hordoz engem is és lelkemet is. Néha úgy érzem magam, mint egy törött szárnyú pillangó, aki nem talált virágra, de van aki oda vigye a rózsához. Csak hogy nem akarok elrepülni, vele akarok maradni, még akkor is ha elsüllyednék a föld alá... Nem is tudok a szemébe nézni, ahogy eltol magától, pedig érzem a tekintetét. Csak elmaszatolom a könnyeimet és megszidott kislányként állok előtte. Úgyis olyan pici vagyok hozzá képest.
- Ha még türelmesebb lennél, még inkább visszaélnék vele... - nézek fel aggódva a kék szemeibe és beharapom az ajkam. Nem haragszik... Ó, Istenem... Mivel érdemeltem őt ki? Újabb könnyek csorognak végig az arcomon, de a megkönnyebbüléstől. Halkan szusszanok, és megrándul a szám sarka.
- Tudom, az eszemmel tudom... csak mond meg mivel háláljam meg, ha nem büntetsz, akkor had tegyek valamit én is, kérlek... - könyörgök csendesen, mert nem tudom elviselni, hogy mindezt ingyen kapjam, csak mert... mert... nem tudom miért. Ahogy Dantéról beszél, csak bólintok. Neki is kell valaki, aki segít túljutni az én falaimon.
Felkapom a fejem és a hátam mögé rejtem a kezemet.
- Csak megnyugtat... a fájdalom, szóval... segít - suttogom és megint csak szégyenkezve hajtom le a fejemet.
- Rendben... Nicho, akkor most tényleg minden rendben, úgy értem... velünk? Nem untad még meg ezt a macska egér játékot? - kérdezem és a tekintetét keresem felemelve a fejemet, hogy lássam a szemét, a gondolatait és újra belássam, igaz amit mond.

Csendben nézem a kék szemeit és elveszek bennük. Olyan szép, olyan tiszta, hogy nem tudok betelni vele és nem is rántom el a tekintetemet, csak hallgatom őt és megnyugszom.
- Tudom, Nicho, sajnálom. Még mindig nehéz elhinnem, hogy valakit ennyire érdekli, hogy mi van velem. Mostantól igyekszem változtatni, mert nagyon hiányoztál... és nekem is fontos, hogy veled mi újság. Ne haragudj magadra... nem megy nekem ez a dolog, elhamarkodtam a döntést és nem hallgattalak végig, pedig... pedig szükséged lett volna valakire, de elfutottam - mondom halkan és lassan kinyújtom a kezem, hogy megfoghassam az övét. Lenézek a kezeinkre és közelebb lépek hozzá.
- Ne hagyd magad lerázni... mert legszívesebben mindig veled lennék... és legszívesebben megölelnélek most is... - igen, ez az igazság. Át akarom ölelni, érezni a bőrét, az illatát, a jelenlétét. Nem is bírom tovább, elengedem a kezét és átölelem szorosan, ahogy lehunyom a szemem és a mellkasára hajtom a fejemet. A légzésem felszínessé válik és elönt a fájdalom, de megtettem, amit már régóta meg akartam tenni. Fontos nekem, és tudom, hogy az érintés is fontos, hogy vágyik rá. És mindketten vágyunk rá, mert bizonyosságot ad.
- Köszönöm, hogy vagy nekem... úgy hiányoztál - suttogom a bőrére mosolyogva, és érzem tenyerem alatt az izmait, az erejét. Tudom, hogy rábízhatom magam minden butaságommal együtt, és ez a tudat a kapaszkodóm.

Addig ölelem, amíg csak lehet és csak lassan enged a szorításom, hiszen úgy kapaszkodok belé, mint a fuldokló, az úszó fadarabba és lehunynom a szemem. Olyan jó, ez most annyira jó. Csak így, egyszerűen jó érzés, olyannyira, hogy ellazulok a karjaiban és bár összerezzenek, ahogy átfon velük, de megnyugtató érzés. Lassan kibontakozok az öleléséből, de nem engedem el teljesen. Hallgatom és elnyílnak az ajkaim... Ő ilyennek lát engem? Csodálkozva nézek fel rá és egy apró könnycseppem kiszabadul, de örömömben, aztán pironkodva elmosolyodom.
- Hát... nem is tudtam... hogy ilyen vagyok... - mondom halkan és az ajkamat harapdálom, hogy ne vigyorogjak mint a tejbe tök és a mellkasával szemezek. Ragyogó szemek... Felnézek rá, még mindig kislányos örömmel és nyelek egyet.
- Ez jó ötlet - vigyorodom el én is és halkan nevetek. Szeretve érzem magam. Annyira felszabadító érzés! Elválok tőle lassan, de a kezét nem engedem el és elindulok vele befelé, miközben vigyorgok és úgy érzem magam, mint egy szerelmes kamasz. Valakinek fontos vagyok! Besétálok vele a konyhába és az se zavar, ha valaki lát minket.
- Mit ennél? - kérdezem és elengedem a kezét is, miközben benézek a hűtőbe, és behajolok, hátha találok valami érdekeset. És legalább felhevült érzéseim is lecsillapodnak egy kicsit.

Megyek vele kézen fogva és kedvem lenne táncolni. Az érintése már nem fegyver, hanem gyógyszer. Kellemes bizsergést ad, ahogy a kezemet fogja, és semmi mást nem érzek, csak ezt a jót. És együtt fogunk főzni. A lépteimet könnyűnek érzem, amíg elérünk a konyháig és nehezemre esik elengedni őt, még akkor is, ha kívülről egész másnak tűnhet most a kapcsolatunk, mint ami valójában.  Benézek a hűtőbe, de ő csak csendben megáll a háttérben, és kicsit olyan érzésem van, mintha engem nézne és lassan felegyenesedem. De mégsem néz. Hát jó.
- Érdekes párosítás - nevetek, de előszedem a dolgokat a hűtőből. Éhes vagyok.
- Egy ideje már nem ettem - vallom be pakolászás közben - Csinálhatnánk a kuktában, úgy gyorsabb - nézek rá, hogy szerinte is jó ötlet-e, és kicsit szégyenlősen mosolygok rá vissza. Engem azért kicsit frusztrál, hogy nincs rajta póló. Félek ha engedném a tekintetemet elkalandozni, merő kíváncsiságból, abból egy elég kínos helyzet alakulna ki.
- Igen, szerintem főzök egy kis tésztát. Te is kérsz? Annyira nem rajongok a tökért, bár most bármit meg tudnék enni - mondom és előveszek egy fazekat a tészta főző víznek, meg tányérokat a panírozáshoz.
- Melyiket szeretnéd csinálni, hús vagy tök? - nézek rá, hogy válasszon ő, és nem tudom letörölni az arcomról a mosolyt. De azért remélem tud főzni, vagy ha nem akkor is szívesen segít legalább. Végül neki állok a másik dolognak, mint amit választott.
- És te hogy vagy? Vannak mostanában meccseid? - kérdezem, mert igazából nem sokat tudok róla, még akkor sem ha egészen intim témákról is beszélgettünk már.

Boldog vagyok és ha akarnám sem tudnám ezt tagadni. Még a panírozásba is boldogan vetem bele magam és figyelem, ahogy a húst kezdi el megcsinálni, és a gyomrom nagyot kordul, mire egy picit összehúzom magam. Ne most, most hallgass! A tésztára semmit sem mond, ezért főzök kb másfél adagot, igaz ehhez meg kell mosnom a kezem, csak hogy utána újra összekenhessem a tojással és társaival. De hát valahogy szétszórt vagyok... Nem baj, jó ez most így. Felnézek rá, kíváncsi szemekkel, ahogy mesél nekem és végig mosolygok.
- A gondolataid? - kérdezem és elkomolyodom. Remélem, nem rossz gondolatai voltak. Bár azok után, amik történtek, könnyen lehet.
- Jó edző lennél, ezt tanúsíthatom - mosolygok rá ismét és az utolsó tököt is a tányérra teszem.
- Ha szeretnéd, addig én megterítek - válaszolom és elpakolom, ami már nem kell, aztán megterítek. Rá pillantok és nem tudom tovább megállni és a hátán végig fut a tekintetem. Óh... inkább elkapom a fejem és lopva elpirulok.
- Nem éget az olaj? Mégis csak póló nélkül vagy - lépek mellé, és figyelem, ahogy sütöget, majd megkavarom a pörköltet. Jujj, de éhes vagyok már.
- Úgy örültem Nathanielnek... nagyon remek srác - mondom halkan, mert úgy szeretnék vele a fiamról beszélni. És végre lehet, mert kibékültünk, és a két legfontosabb személy az életemben, újra velem van és szeretve érzem magam. Olyan jó...

- Akkor jó. Én túl sokat agyalok, mindig túl gondolom a dolgokat. Ezért nehéz velem... - mondom, mintegy bocsánatkérően és halványan elmosolyodom. Sokat agyaltam az utóbbi időben róla is, vagyis szinte csak róla, de ezt szerintem tudja is.
- Jól bánsz az emberekkel és jól el tudod magyarázni a dolgokat - vonom meg a vállam mosolyogva, majd inkább elmegyek teríteni. Addig is lefoglalom magam és nem csak álldogálok mellette vigyorogva, mint a tejbe tök. Azt állítja, hogy nem zavarják a forró, felfröccsenő olajcseppek, de engem, ha nem is zavar, csak hát... Úgy mosolyog, olyan sokat tudó fejjel... Már csak ez a pillantás zavarba hozna, nem hogy így...
- Légyszi - csak ennyit tudok halkan mondani és már nem is törődöm az arcpirulással, csak az ajkamba harapok. Ez van... mint egy kiskamasz, aki először lát férfit. Halkan sóhajtok, amikor elmegy pólóért és befejezem a terítést, majd mikor visszatér megkönnyebbültem mosolyodom el az irányába. Segítek neki mindent az asztalra pakolni és figyelmesen hallgatom.
- Szívesen, nem terveztem mára semmit - mondom visszafogott lelkesedéssel, pedig nagyon is izgatott leszek a dolog miatt - Van terepjáró is? - kérdezem, de már meg sem lepődök. Az a csoda, hogy helikoptere nincs a falkának. Szedek magamnak enni, és megvárom, amíg ő is megpakolja a tányérját.
- Jó étvágyat! - mondom mosolyogva és enni kezdek, de csak kibukik belőlem, hogy Nathaniel milyen remek srác. Ő pedig visszakérdez. Hát érdekli? De jó.
- Nagyon kedves és érettebben viselkedett szerintem, mint én. Olyan okos és szeret olvasni. És, zöld a szeme - mondom anyai elfogultsággal, de számomra ez a realitás.
- Igen, már egész fiatalon nevelőszülőkhöz került és már most egyedül lakik, nagyon ügyes fiú. Olyan büszke vagyok rá és úgy örülök neki. Remélem, egyszer majd a kölykömmé tehetem... - mesélek, lelkendezek és úszok a boldogságban. Szeretem őket. Lien és Nicho az én megmentőim, és bármit megtennék értük. De a legnagyobb álmom, hogy egyszer mindkettejüket a közvetlen közelemben tudhatom, boldogan. Gyorsan eszegetek és közben rázni kezdem a lábamat, ami aztán magától beáll egy ritmusba és így vezetem le, vagyis próbálom, az izgalmamat. Ha végzünk, mindent szépen elpakolok és elmegyek cipőt venni, hogy mi hamarabb indulhassunk, persze csak ha ő is úgy gondolja.

Mesélek neki, mert jó. Érzem, hogy figyel és komolyan érdekli, hogy mi van velem. Emiatt aztán csak jönnek a szavak, amiknek csak egy részét tudom visszanyelni.
- Tényleg ritkán látni, hogy valamit csak a saját kedvére tenne - mosolyodom el. Hiába vannak dolgok, amikben nem tudok egyet érteni Danteval, azért nagyon hálás vagyok neki és tisztelem. Számomra hatalmas feladatnak tűnik egy falka "nevelése"; nem tudnám megoldani.
Elégedetten dőlök hátra, ahogy tele a hasam. Valóban éhes voltam, már nem is számoltam, hogy mióta nem eszek, de összehúzom a szemem, mikor ezt mondja Lienről.
- Hát... nem tudom, furcsa - mondom egy kis csend után, mert nem igazán tudom, mit szóljak ehhez. A hangom zavart, nem dühös és lesütöm a szemem, majd inkább felkelek, hogy elpakoljak, ha már nem kell semmi és elindulok cipőt venni. Kutakodott a fiam után? Oké megértem, hogy szeretne tudni róla dolgokat, de akkor miért nem kérdez meg engem, vagy Lient? Találkozhatna vele, sőt szeretném, hogy találkozzon vele. Biztosan az apja miatt... Egy kissé savanyú szájízzel megyek vissza hozzá, de mégis csak elmosolyodom. Hiába, mosolyognom kell.
- És találtál valami érdekeset? - kérdezem, amíg leérünk a garázsba és beszállunk a kocsiba. Még mindig megborzongok, hogy egy autóban ketten utazunk. Nem félek, csak van bennem egy fokozott figyelem ilyenkor. Arra pedig kíváncsi vagyok, hogy talált-e a fiamról, valami furcsát. Anno bennem is nagyon sokszor felmerült, hogy azért az apja is benne van, de amióta ismerem teljesen nyugodt vagyok ez ügyben.
A szabadba kiérve nézek ki az ablakon és leengedem az ablakot, had áramoljanak be az illatok. Tavasz van és lehunyt szemekkel szívom magamba ennek a reményteli évszaknak az összes aromáját.
- Igen, tudom... félek is tőle egy kicsit. De még messze van, előbb szeretném minél jobban megismerni - vallom be és az arcát figyelem. Magával hozott és figyel rám. Még mindig nehéz elhinnem, hogy valakinek ennyire fontos vagyok. Főleg, hogy ennyi mindent elvisel tőlem. De itt vagyunk és ez csodálatos.
- Jó lenne, ha találkoznátok azért előtte - peccegetem meg a dolgot, de csak óvatosan és újra kinézek a rügyező vagy éppen fiatal, frisszöld leveleket bontó fák közé.

Hallgatom a válaszait és még mindig hihetetlen a számomra, hogy ennyi idő alatt ekkora változás történt. Hiszen reggel még végezni akartam magammal, most pedig nagyon boldog vagyok itt mellette, és újra érzem azt a finom köteléket, ami összeköt bennünket. Nem tudnám megnevezni, hogy mi az és miért van, de itt van köztünk akkor is, ha az utóbbi időben nem vettünk róla tudomást. Nagyon fájt a hiánya... A kezemre pillantok, amin halványulnak a hegek, de még nem múltak el. Soha többé nem akarok ilyen mélyre süllyedni, inkább gyónok neki minden este, de nem akarom ezt újra átélni. Lehúzom a felsőm ujját, és inkább kinézek az ablakon.
- Lehet - mondom elmosolyodva, de nem fűzök hozzá mást, most nem szeretnék másokról beszélgetni. Csak róla és Lienről... rólunk. Hallgatom amiket a fiamról mond és elmosolyodom.
- Te aztán tényleg alapos munkát végeztél - mosolygok rá - Igen, nagyon okos és örülök, hogy hamar kapott családot - szomorkás a hangom, de őszinte. Emiatt válhatott azzá, aki.
- Rendben. Köszönöm, hogy támogatsz - mosolyodom el az irányába, de inkább a tájat kémlelem, pedig szívesen nézném az arcát, de nem lenne fair, mert neki muszáj előre nézni. De nem sokáig, mert megakadunk. Beragad a kocsi hátulja és hiába küzdteti csak még lejjebb süllyed. Rá pillantok nagy szemekkel, hogy akkor most mi lesz, és kicsit megijedek, hogy a kormányhoz kell ülnöm. Régóta nem vezettem. Sőt nincs is jogsim...
- Hát jó... - mondom bizonytalanul, mert azt belátom, hogy nincs más választásom. Ahogy kiszáll, átülök a helyére és agyban átfutom, hogy melyik pedál hol is van. A gázra teszem a lábam és nem áll szándékomban megnyomni, de olyan kis finom, hogy mégis csak sikerül. Gyorsan elkapom a lábam és beharapom az ajkamat, majd a visszapillantóba nézek. Oó... Hiába félek, hogy ezért még megkapom a magamét, muszáj mosolyognom a látványán. Vagyis vigyorognék a csupa sár Nichon, de azt nem merem megengedni magamnak.

Ide jön és ártatlanul pislogok rá, de nem hatja meg. Nyelek egyet, mert egy pillanatra komolyan megijeszt ez a nézés, de nem tud sokáig, mert ahogy látom ellentámadásra készül. Ijedten húzom fel a szemöldököm és emelem a kezemet az arcom elé, de hiába. A nedves, ragacsos sár landol az arcomon és mindenhol beken vele. Krákogva próbálok menekülni és megfeszülök az érintésétől, de nevetnem kell. Sőt! Visítok és összerándulok a csiklandós hideg érzéstől. Nem ér - kiabálom nevetve és négykézláb mászok a másik ajtó felé, amin szinte kiesek, de nem érdekel. Most játszunk! Tele szedem a kezem sárral és kibújva a kocsi mögül dobom meg, telibe az arcát. Hiába, célozni azt tudok. Mégis újra egy röpke kis pillanatra megijedek, hogy mit reagál, de mindent elfeledtet velem, a visszatámadása. Mint két rossz óvodás dobálózunk a hideg sárral és csatakokban gördül végig a ruhámon. Tele ment az orrom a szám és a szemembe is jutott, de csak nevetek és menekülök, ahogy próbáljuk becserkészni egymást. Aztán egyszer csak szembe kerülünk a másikkal és kezdődik az igazi gyorstüzelés. Elengedem a gondolataimat. Boldog vagyok, visítok és játszok, mint még soha. Be kell látnom, hogy esélyem sincs így, ezért egy óvatlan pillanatában elslisszolok az autó mögé és a háta mögé lopózva indulok neki és ugrok fel a hátára, hogy az összes trutyit ami a kezemben van a hajába kenjem és összeborzoljam. Aztán újra leugrok és menekülök, sunyi módon.