Remy & Axel

Egy újabb telihold jött el. Ilyen estéken nincs megállás számunkra, nincs visszafordulás, átváltozunk. Örök életünk során minden éjjelen, mikor a Hold legkövérebb arcát mutatja, farkas alakban kell lennünk.
Amint besötétedett, és a Hold lustán felkúszott az égre, kirobbant belőlem, a falka összes tagjából, s ezen a féltekén elő összes fajtársamból az állati formánk ugyan abban a pillanatban. Egy pillanatig olyan volt, mintha egyek lettünk volna. Több ezrek szíve dobbant együtt. Varázslatos, nemde?
Ezernyi csillag pislogott le az égről, segítve uruknak, a Holdnak megvilágítani az éjszakát. Az éjszakai égbolt rettentő tiszta volt, az öcsémmel régebben szerettünk ilyenkor az égbolt alatt lenni. Valahogy engem és őt is vonzotta a messzeség, a titokzatos világmindenség. Megfeledkezve mindenről képesek voltunk figyelni az eget, és betéve tudtuk a csillagképek neveit, igaz ez nem az én, hanem az ő mániája kicsiny kora óta.
Az átalakulás után szinte egyből útnak indultam. Elképesztő sebességgel szeltem a teret, ám hamar megállásra kényszerültem. Valami különlegeset, valami számomra érdekfeszítőt találtam. Megéreztem egy másik farkast a közelemben. Éles fordulatot vettem az irányába, s elindultam. Alapjáraton egy farkas megérzése nem oly különös dolog, hisz rengetegen mászkálnak az utcán, de ő különös volt. Meg voltam róla győződve, hogy a fivérem az. Egy fiatal férfi energiáját éreztem, ki kicsit zavart volt, az érzések kavarogtak benne, tökéletes leírás volt ez a kisöcsémre, vagyis szerintem az volt. Hasonlított arra, amit az öcsikémnél éreztem.
Gyorsan szaladtam az irányába, a hatalmas fekete mancsaim csattogása, pufogása a talajon olyan volt, mintha géppuskából lőttek volna egy sorozatot.
Egy erdős területig követtem a farkast, ami egy park lehetett valahol Queens területének szélén, bár már nem tudtam igazán, hogy hol tartunk, belemerültem az idegen – akkor még testvéremnek vélt –  farkas követésébe. Megörültem, hogy az öcsém lesz az. Berongyoltunk a fák közé, ahol a Hold fényét kissé elzárták tőlünk a fák lombkoronái. Ott sikerült végre megpillantanom őt.
Egy hozzám képes kicsiny farkas volt az, kinek a bundája - a rátapadt port figyelembe nem véve – hófehér volt.
Tovább trappoltunk egy darabig a szegényes aljnövényzeten, mire meguntam az üldözést, és telepatikus úton megszólítottam őt.
– Állj meg! – szóltam rá. A hangom fejében visszautasítást nem tűrő volt, hiszen elutasító választ nem tűrtem volna el. Nem kívántam ráhozni a szívbajt egy kölyökre, főleg, ha éppenséggel a tesóm az.
Amennyiben az idegen vérfarkas felszólításra nem hajlandó felhagyni a futással, akkor rákapcsolok egy kicsit, és rávetem magam leterítve őt. Ha ez megtörténik és sikerrel jár a rávetődési kísérletem, ha megáll, mind a két esetben odamegyek hozzá, vagy már eleve fölötte vagyok, és megszimatolom.
Az illata érdekes volt, de nem a kistestvéremé, csak összetévesztettem egy hasonlóan zavart kölyökkel. Ha láttam volna őt átalakulni, és nem csak követtem volna őt, amikor frissen kitört a szobájából, ez nem történik meg. Az igazat megvallva sohasem láttam őt farkas alakban, többnyire a szagát követtem, amikor kerestem. Ez a szag meg határozottan nem az övé volt.
– Kinek a falkájába tartozol? – tettem fel a kérdést egy fokkal enyhébb, kedvesebb hangon, próbálok ennél jobban nem bunkónak tűnni. Sosem voltam barátságtalan, csak néha a helyzet nem hagyta lehetővé, hogy megmutassam barátibb felem. Jelenleg borzasztó zavarban voltam, hisz egy ártatlan fiút sikerült üldözőbe vennem. Ha emberi alakban lettem volna, talán még szégyenpír is kiült volna arcomra, bár nem vagyok pirulós típus, egyáltalán nem.

Axel& Remy

Gyűlölöm a teliholdakat, még mindig nem szoktam meg a farkasságot. Bunda, négy lábak, szinte mindent hallok és a légyfingot is kiszagolom kilométerekről. Magnus lakásán nem lett volna túl szerencsés átváltoznom, így inkább a falka területén próbálom most is kiélni magam. A drogos eset óta próbálok jól viselkedni a vénség közelében, nem akarom, hogy megint csalódnia kelljen bennem. Az a legrosszabb az egészben, hogy loptam tőle. Megmentett, és én így háláltam meg. Csoda, hogy nem dobott ki. Anyámék szerintem kevesebbért is kiraktak volna. Magnus törölte az emlékeiket, nem is tudják, hogy valaha léteztem, hogy volt egy gyerekük. Nem volt más választásom, nem mehettem vissza anyámhoz, a suliból is ki kellett iratkoznom. A magántanulóságnál nincs rosszabb, főleg amikor egy élő töri könyvvel élünk egy fedél alatt.
A hófehér bundám jobban hasonlított valami koszos szürkére, szinte a területen lévő összes sár rám került. Nem megy ez még. Mivel kicsi vagyok a mancsaim aránytalanul nagyok, mintha négy ólomgolyót cipelnék magammal, nehéz velük közlekedni. Egy párszor már elestem kövekben, és a saját lábamban is. Elég gáz, jó hogy senki se látott meg. Nagyon beleéltem magam a futásba, fel se tűnt, hogy egy idegen farkas van a közelben. Jobban lekötött a táj, és az, hogy ne törjem ki a nyakam egy esetleges esés következtében. A hirtelen jövő "állj meg" annyira hirtelen jött, hogy majdnem orra zuhantam. Nem értettem, hogy most mi van, ezért gyorsan megtorpantam és megfordultam, hogy lássam ki az.
- Mit akarsz? - Vicsorogva néztem a nagy, fekete dögöt. Próbáltam minél jobban kiegyenesedni, hogy nagyobbnak tűnjek. Sajnos így is sokkal kisebb voltam nála, de ez most mindegy. - Tippelj, nagyokos. Szerinted bejönnék egy idegen falka területére? - Annyira logikus, hogy az itteniekébe tartozom, ehhh. - És te? - Egyre jobban vicsorogtam, morogtam és mindent megtettem azért, hogy megijedjen tőlem. Valószínűleg ő is Nicoló falkájába tartozik, de ki tudja. Fenyegetve éreztem magam, és nem csak amiatt, mert másfélszer akkora, mint én. Nincs más a közelben, nem tudom, hogy ilyenkor mit kell tenni. Persze az alapvető farkas dolgokkal tisztában vagyok, de Magnus és az Alfám miatt elveszettnek érzem magam. Ettől pedig ideges leszek, ami agresszióhoz vezet. - Menj innen... - Párszor odakaptam, hátha ettől meghátrál és békén hagy.

Remy & Axel

A kis fehér – kosztól szürke – vakarék elég harciasnak tűnt. A nyelve élet volt, akár az enyém szokott, hála az égnek. Ahogyan vicsorgott, és morgott úgy tűnt, hogy hajlamos lenne bármikor ugrani, ha a helyzet megkívánná. Na persze, ahogyan kihúzta magát, és próbált nagyobb lenni nálam, elég vicces volt. Én még csak ki se húztam magam teljesen, de így is nagyobb voltam tőle. Hiába volt az erősködés, látszott, hogy azért volt, mert veszélyben érezte magát.
Amikor a kicsit flegma válasz után visszakérdezett, én hasonló stílusban válaszoltam.
– Szerinted idegen falka területét meg akarnám védeni másoktól?– vicsorogtam rá. – Egyébként idegen a szagod, nem mutattak be a falkának, vagy ha mégis, akkor biztosan nem voltam jelen – morgom, hangot adva a bizonytalanságomnak. Nehéz volt elhinnem, hogy a falka tagja, de végül is, elég nagy közösség.
Egyelőre nem tépem szét, hiszen még csak kölyök! – nyugtattam magamat.
Amikor a következő pillanatban felém kapott, és távozásra szólított, egy pillanatra hátráltam, majd megszólaltam a fejében ismét.
– Elég ebből! Nem akarok ártani neked! És ha egyébként is egy falkában vagyunk, akkor illik nem ellenségesnek lenni – közöltem a helyzetet vele, és nem hagytam magára, ahogyan kérte. Egy kölyöknek veszélyes teliholdkor egyedül kóborolni, főleg, ha ilyen kis buta, hogy nagyobbakkal kötekedjen.
Nem jó életbiztosítás idősebb farkasok felé kapni, de még fogat villantani is hatalmas tiszteletlenség, vagyis engem így tanítottak. Lehet, hogy ezek a szabályok már rég elavultak, de a szüleim pár száz éve még így tanulták, így engem is erre tanítottak. Ezekkel az infókkal azonban inkább nem terheltem most őt. Lehet, hogy sokat tanulhatna belőle, de így is elég feszült.
Talán jobb lenne, ha lehiggadna, mert így, ilyen megnyilvánulásoktól én is hamar el fog fogyni a türelmem, mely eleve nem arról híres, hogy túl sok lenne.