Pandora & Caleb

A nap lenyugovóban van, de még utolsó véres sikolyát az égre hányja, mielőtt eltűnne a láthatárról, magára hagyva a világot, martalékául minden gonosznak. Lábam lógatom a 40. tetejéről, alattam a város fényei lassan kigyúlnak, ahogy a sötétség karmos mancsával mind több és több részt kaparint meg magának. Az egyszerű emberek, isten féltett kis báránykái, sietős léptekkel húzódnak menedékeikbe, zárják magukra ajtajaik, hagyják éjjelre égve a villanyokat, mormolják minduntalan imáikat. Mintha bármelyik is megvédhetné tőlünk őket. Különös hogy azt hiszik, ők a tápláléklánc csúcsa, hogy a saját képükre formálják a világot, istent játszva a többi élőlény felett. De ha leszáll az éj, épp úgy rettegnek a sötéttől, ösztönösen, csontig hatoló félelemmel.
Nézzük meg ezt a csinos lánykát mellettem. Görcsösen kapaszkodik tíz ujjával az épület peremébe, teste, mint aki karót nyelt, csupán arcának apró minikája árulja el, hogy elméje tisztán érzékeli az őt körülvevő veszélyt.
-Tudod Emma, ennek nem feltétlen kellett volna így lennie. Én teljesítettem az alkunk rám eső részét, te pedig arra hivatkozva tagadod meg tőlem jussom, hogy képtelen voltál Jaydent megtartani. Csak annyit kértél had kapd meg, hogy figyeljen fel rád, hogy legyen a tiéd azon az éjjelen. Butuska kis elkeseredett halandó. – kisimítom arcából kósza tincsét – az ördög a részletekben rejlik. – elmosolyodom kedvesen és ujjaim, ujjai közé fűzöm, majd fejemmel a semmi felé bökök és ellököm magam, húzva őt is.
A szél beletép ruhánkba, hajam vadul lobog körülöttem, látom arcán elmaszatolódó könnyeit, de nem hat meg. Semmit nem érzek, sem fájdalmát, sem félelmét, megbánást, könyörületet, semmit. Elengedem kezét és azzal szerte is foszlok, hogy megelőzve a talajon öltsek testet, nagy mázlimra épp egy arra sétáló vadász előtt.
-Mondd csak vadász van kedved velem játszani? – vigyorgok rá, megvillantva valódi alakom egy pillanatra. Mielőtt rám rontana, mert mind ezt csinálja, azt hiszik, hogy a kis rúnáik örökké tartanak, hogy mindentől megvédik őket, hogy az angyal vérük pajzsként oltalmazza őket. Pedig mind ez hazugság, egy dologtól véd, nem tudom megszállni a testük, de nem több, az álmaikban elragadom épp úgy törékeny szívük, mint bármely halandóét. Hátra lépek és jobb mutató ujjammal felfelé bökök, majd még egy lépés hátra, és a zuhanó lány közöttünk fog padlót.  Elvigyorodom, majd dobok felé egy csókot.
-Kapj el! –kacagok és a Central Park fái közé vetem magam.

Bad Dream

370 szó ● - ● -

[/quote]

Egy kissé leszedálva sétálok hazafelé egy hosszú nap után. Pontosabban éppen nem hazafelé tartok, mert nem volt kedvem munka után rögtön visszamenni az intézetbe, így gondoltam előbb teszek egy kis kitérőt a Cetral Park felé. Mindig jól esik egy kicsit gondolataimba mélyedve bejárni egy-egy nagyobb zöld területet, főleg olyankor, amikor az emberek többsége már otthon a szunyáláshoz készülődik.
Ugyan az igaz, hogy a sötétség eljövetelével egyetemben a démonok többsége kidugja a fejét az utcákra, de bízom benne, hogy a délutáni kalandom után mára már elkerülnek a kis mocskok.
Azonban ahogy sétálok az épületek mellett, hogy majd a következő adandó alkalommal beforduljak balra a parkba, egyszer csak megjelenik előttem a Pokol egyik elszabadult szolgája. Reményeim tehát nem hallgattattak meg. A meglepettségtől megtorpanok és ösztönösen nyúlok a szeráfpengéért, de még nem szándékoztam előhúzni. Egy másodpercig farkasszemet nézek a teremtménnyel, ő pedig csak egyet lép hátra és a levegőbe mutat.
Felpillantok, s abban a pillanatban már csattan is közöttünk a lány teste a járdán. Hátraugrok, de a démonlány nem hagy egy pillanatra sem, hogy összeszedjem a gondolataim, mert már rohan is.
-Attól ne tarts, hogy nem foglak... - morgom magam elé, már úgysem hallja. Szegény lány a járdán a becsapódástól azonnal szörnyet is halt, így már rajta semmiképp nem tudok segíteni, de azt az aljas gonosztevőt még elkaphatom.
Kikerülve a szilánkokra tört testet és a lassan egyre nagyobbra növő vértócsát én is elveszek a fák között.
Futok utána, s egy darabig még látom, de aztán szem elől vesztem, és a tüdőm is kezdi feladni, szóval lelassítok. Pengémmel a kezemben sétálok tovább, amilyen csendben csak lehetséges és minden apró zajra, zörejre próbálok figyelni. Sehol semmi...
-Játszani akartál, nem? Akkor gyere, én bármilyen játékra vevő vagyok. - hangos szavak hagyják el a szám, majd vesznek a sötétben, s remélem, hogy démonfülekre találnak. -A bújócska unalmas, szerintem te is valami izgalmasabbra vágysz.
Ahogy haladok előre egy nénike jelenik meg előttem és a szódásszifon szemüvegén keresztül hatalmas és ijedt szemekkel bámul rá.
-Jobb lesz, ha gyorsan eltűnik innen a Néni! -szólok hozzá egy kissé aggódva, ő pedig szófogadóan totyog tovább egy kissé felgyorsítva lépteit sűrűn hátrafelé pillantgatva...

Hagyhattam volna, hogy elfusson, én pedig csak hátat fordítottam volna és szépen hazasétáltam volna. Volna. De nyilván nem én lennék, ha nem akarnám megváltani a világot. Hogy lehettem ilyen idióta! Persze, majd egy démonnak lesz annyi vér a pucájában, hogy egyedül szálljon szembe a vadásszal. Teljesen elment az eszem, de már benne vagyok a játékban és nyilván minek van ilyenkor értelme??? Na?? Hát hogy még hergeljem meg belemenjek a hülye játékába. Tiszta élvezet...
Nyilván az is épelméjű gondolat volt, hogy azt hittem a nénike ártatlan. Nyilván. Ilyenkor, egyedül, egy olyan nő, aki menni alig tud. Mondjuk elég idióták az emberek, de akkor is...
-Szóval nálad ilyen az előjáték... -nem sok időm van, csak pár szóval tudok válaszolni miután felpillantottam rá, mert a démon... khm, addigra már démonok máris ott füstölögnek körülöttem. Egy kissé kényelmetlenül érzem magam, de igyekszem a legjobbat kihozni a helyzetből. A pengém nem hagy csalódni és a testemben feldúsult adrenalin is megteszi a hatását. Ennek ellenére az egyik büdös dög jobb karomba vájja karmait.
Nem nagyon tudok figyelni a lánynak álcázott pokolfajzatra, mert éppen jobb dolgom is akad, minthogy vele cseverésszek. Nem is válaszolok kérdéseire, inkább arra próbálom fordítani az energiáimat, hogy ne én dögöljek meg. Kettőt vissza is küldök oda, ahová tartoznak, de még mindig van egy. A vérüktől szerzett égési sérülések és a jobb karomon szerzett mély karmolások egy kicsit megnehezítik a dolgom, de egyelőre nem érzek akkora fájdalmat. Egyelőre a jobb kezem is használhatónak tűnik...
Amikor megjelenik tőlem nem messze a lány, rápillantok, de máris újabb meglepetéssel készült nekem, amire muszáj nagyobb figyelmet szentelnem...
-Hát ezt nem hiszem el! Nem mondtam még, hogy én kettesben szeretem? -természetesen halvány lila gőzöm nincs arról, hogy az újabb színpadi szereplő egy megbabonázott ember. Igyekszem hárítani a támadását, hatalmas balost ajándékozok neki, hogy előbb a füstös komámat távolíthassam el az útból, majd miután az eltűnt, hősiesen belemárthassam pengém a férfiba is. A nagy harcban fel sem tűnt, hogy a balostól vörös vér kezdett folyni az orrából, meg hát elég sötét is van már.
Nem tudom, hogy hogyan úsztam meg eddig és hogy hogyan voltam képes megszabadulni ennyi támadótól egyszerre, de úgy tűnik edzésben vagyok.
Lihegve dobom hátra a hajam arcomból és akkor veszem észre, hogy az utóbbi áldozatom teste még mindig ott fekszik a földön. Sőt mi több, körülötte vértócsa foglal területet magának. Akkor jut el az agyamig, hogy mit tettem. A düh minden józan észt felégetve önti el az agyam kikapcsolva a vészvillogókat. Ennyi meglepetés után gondolhatnék rá, hogy nem egy alsó kategóriás mezei démonnal futottam össze...
-Te rohadék! - vicsorgom, majd magam elé tartva fegyverem határozott léptekkel megindulok a lány felé. Sejthetném, hogy úgyis füstté válik, de jelenleg nem érdekel semmi, csak őt akarom holtan látni.

A démon az csak démon. Felőlem megjelenhet egy kopasz vadállat képében vagy egy terhes kismama képében, akár egy helyes lány alakjában, mint a jelen esetben, de ő akkor is csak egy démon, akinek nincs helye ezen a földön. Ha nem azon élvezkednének, hogy melyik emberi hullából folyik gyorsabban ki a vér, akkor talán még el is viselném őket, de sajnos egytől egyig kegyetlen gyilkosok és effajta lényeket nem tűrünk meg a világunkban.
Játszadozását figyelmen kívül hagyva lépkedek továbbra is felé, de meg kell torpannom, amikor a nem messze helyszínelő rendőröket említi. Nem, nem az érdekel, hogy engem börtönbe visznek, leszarom, hogy én hová kerülök. Inkább az a tény nem hagy további lépéseket megtenni, hogyha idejönnek, akkor valószínűleg azokat az embereket is meg fogja ölni. Próbálkozhatnék csellel, megpróbálhatnám megölni a lányt, amíg a többiekre figyel és talán más vadászok meg is tennék, de én nem az a fajta vagyok, aki képes kockáztatni mások életét a cél érdekében. Egy ideig nem engedem még le a "varázspálcám", csak állok pár lépésnyire a démontól és figyelem szavait. Valami más megoldáson töröm a fejem, azonban egyelőre úgy néz ki, hogy a kezében vagyok.
Ha most nem megyek bele a játékába, akkor én is és mások is meghalnak, de ha egy kicsit átadom magam neki, akkor talán kihúzom addig, hogy eltehessem láb alól. Én meg vagy megmaradok, vagy nem.
Nem mondom, hogy nem ver százezerrel a szívem, de nem először állok szemben vérszomjas démonnal. Ilyen erőssel viszont egyedül még nem volt dolgom. Azért mégis örülök, hogy a parabataiom nincs itt.
Leengedem végül a szeráfpengét, de egyelőre nem teszem el.
-Caleb. A nevem Caleb. - mutatkozok be neki, majd mikor hirtelen eltűnik rekord gyorsasággal fordulok meg, s addigra már újra testet ölt pontosan előttem jó pár méterre tőlem. - Elmegyek veled teadélutánt tartani, de mivel első randink, tartod a távolságot. - szögezem le, nem mintha ezzel megakadályozhatnám, hogy kinyírjon. - És a mocskos kezeddel sem nyúlsz hozzám. Egy kis karmolást talán még csak kibírok. - mondjuk igaz, ami igaz, mióta több perc eltelt az utolsó áldozatom legyilkolása óta, azóta egyre jobban sajog és lüktet, de mivel egyre jobban belekavarodok ebbe a hülye helyzetbe a démonnal, ez a legkisebb problémám.
Közben átfut az agyamon, ami már párszor lefekvés előtt Theán és Rukon gondolkodva eszembe jutott, de mindig gyorsan elvetettem. Egy démon talán távol tudná tartani Rukot a parabataiomtól....
Megrázom a fejem, ezt ki kell vernem az agyamból, nem mehetek bele ekkora hülyeségbe...
-Na mondd, hová akarsz vinni! De figyelmeztetlek, rózsára ne számíts, nem vagyok romantikus alkat. - hihetetlen, hogy képes vagyok poénkodni a saját nyomorúságos helyzetemen. Most komolyan randizom egy démonnal?!?!?!

~Pandora... mintha már hallottam volna~ Nem ugrik be és sem energiám, sem pedig időm nincs ezen gondolkodni, hogy hol hallottam már ezt a nevet és miért volt róla szó. Sokkal inkább arra próbálok összpontosítani, hogy ne tévesszem szem elől és ha ez sikerül, akkor úgy válaszoljak neki, hogy az lehetőleg kedvére való legyen. Egyik pillanatról a másikra a bábja lettem és ez elég kellemetlen helyzet számomra. Egyelőre viszont kézben tartom a dolgot, legalábbis azt már sikerült elérnem, hogy amíg ugrálok neki, addig ne gyilkolásszon ártatlanokat. Hogy mikor lehetett adni egy démon szavára, azt inkább ne firtassuk....
-Ugyan már! Ez neked bók! - szólalok meg, amikor kezeit forgatva bámulja azokat a "mocskos" szó hallatára. -Azt hittem szereted a tisztátalan dolgokat... - teszem még hozzá. Legbelül saját magamon is röhögök, mert tudom, semmi esélyem ellene.
Minden szavam után csak várok, semmit nem tehetek egyelőre. Ötletem és tervem már nincs, folyok az árral, de azt most még nagyon ügyesen csinálom. Még élek.
-Szóval romantikát akarsz. Hmm.. - morgom hosszabb monológja után ahogy őrült pillantását az enyéimbe fúrja - Rendben. - egy kicsit lazítok magamon és a fénykardnak titulált fegyverem is elteszem. Van bármi esélyem is rá, hogy vashiányát pótolhassam kardom belé mártásával? Határozottan nincs. Egyértelmű, hogy a harciaskodással most nem fogok előrébb jutni. Megrántom a vállam.
-Pedig azt hittem, hogy te más vagy, mint az a sok unalmas plázapics@. - játszani akarsz? Akkor játszani fogunk, méghozzá nagyban! -Mindig csak a romantikus baromságok és sosem jut idő az igazán izgalmas dolgokra.
Most még nem tetézem tovább, ő folytatja. Mit tennék meg azért, hogy ne haljon meg több ember? Bármit. Persze erre inkább nem válaszolok, úgyis tudja. Már elárultam akkor, amikor leeresztettem a szeráfpengét magam elől. Szeret beszélni és alázni, ahogy látom. Már az első perctől fogva tudja, hogy a bábja vagyok, minek tesz fel ilyen kérdéseket?
Nem mozdulok egy lépést sem, eszem ágában sincs bármit is tenni, csak figyelem. Figyelem minden arcvonását, figyelem ahogy beszél, az öltözéklét, minden apró mozzanatát. Akármi segíthet majd később, hogy túléljem ezt a csodálatos spontán randevút.
Komolyra fordítja a szót és akkor el is árulja, hogy ki ő valójában. Akkor leesik, hogy miért hallottam már róla, hisz ő Lucifer lánya! Legalább a lányával futottam össze és nem a fiával. Azzal nem tudtam volna randit megbeszélni és úgy húzni az időt... Csak pozitívan, nemde? Én f@sz... Ezt nem élem túl.
Szabályokat alkot, ő van olyan pozícióban jelenleg, de miért ne próbálhatnám meg én is? -Nem próbállak hazaküldeni apucihoz, ha adod a szavad, hogy a randink alatt senkinek nem esik bántódása. A kezed is megfogom... -ezen egy pillanatra el kell gondolkodnom, mert még a mosolyt is könnyebben magamra erőltetem, minthogy hozzáérjek. Az is egy dolog, hogy a hercegnőcske is egy gondolatával eltesz láb alól, de mi lesz akkor, ha apuci megtudja, hogy féltett kicsi lánya velem randizott és még hozzá is értem?!?! -...de nem irányíthatsz, ahogyan vele tetted. -pillantok én is a mellettünk egyre inkább sápadtabbá váló lélektelen testre.- És akkor eljátszom, hogy élvezem. Nagyon jó színész vagyok. -abban közben nem tudom, hogy reménykedjek-e, hogy más vadászok meglássanak minket vagy ne. Akkor vagy nekünk rontanak és én meghalok, vagy a kis agyukban elkönyvelnek árulónak és akkor... Mindegy, azt hiszem jelenleg ez a legutolsó, amiről most agyalnom kell.
Ha mindenben megegyeztünk, akkor nyújtom a kezem és igyekszem hihető mosolyt varázsolni az arcomra. -A tóparti étterem megfelel? -tiszta romantika, nyitva van, de van olyan késő, hogy már ne legyenek sokan.

Lucifer lánya. Ez valahogy kiment a fejemből, amikor azt mondtam neki, hogy nem küldöm vissza a Pokolba a szeráfpengém varázserejének segítségével. Valószínűleg nem is működne rajta, de azért azt kétlem, hogy ne gyengítené le legalább. Csak morgok magamban, amikor kigúnyolja a vadászok módszereit. Persze nem az érdekel, hogy mi a véleménye, inkább az aggaszt, hogy igaza van és hogy talán hiába hadonászok a kardommal vagy rajzolom fel a rúnákat valahová.
Hátrébb húzódom tőle, amikor felém nyúl és karomhoz ér. A közelsége is zavar, nemhogy az érintése. Egyszerűen borzongok a gondolatától is, hogy én a következő pár órát vele fogom eltölteni eljátszva, hogy mi egy randizó pár vagyunk. Arról meg már nem is agyalok, hogy ennek mi lesz majd a végkimenetele. Van pár sejtésem, de a nagy része nem pozitív énrám nézve.
Továbbra is figyelem őt és igyekszem megállni, hogy fejemben bármilyen vélemény is képi formát öltsön, vagy ha valami mégis hosszabb időre megtelepszik az agyamban, megpróbálom leplezni az arcomra kiülni kívánkozó érzelmeket. Az, hogy már v agy harmadszor nyal végig formás kis ajkain, bármennyire is beindítana egy normális randi vagy inkább légyott esetében, de most sokkal inkább undorodom és arra gondolok, hogy ha még egyszer kidugja a nyelvét, akkor megfogom és lehasítom a pengével. A gondolatot gyorsan továbbhessegetem, de az arcomon megtelepedő undort nehezen tudom levakarni.
Végül enyhülök egy hajszálnyit, mert talán ha jól keverem a kártyákat, akkor mások nem halnak meg. Még mindig ott van az, hogy egy démonnál nem tudhatom, hogy mikor hazudik és mikor lehet hinni neki, de sebaj. Igyekszem a nyomorúságos helyzetem ellenére pozitív maradni.
Hátratolom kezemmel szőke tincseim, kihúzom magam – legalább abban legyek előnyben, hogy magasabb vagyok – majd odanyújtom kezem. Tenyerembe simuló ujjai iszonyúan hidegek, meg is rázkódik a testem egy kissé. Bár azt erősen kétlem, hogy ez egyedül a hidegségnek köszönhető.
-Nem kimondottan. – válaszolom őszintén, mert úgyis tudja, hogy jelenleg képtelen lennék nyugodtan falatozni egy vendéglőben, hiába üres a gyomrom. Arcomra halvány mosolyt erőltetek és a választ nyájas hangszínben fejezem be. –De mivel vacsorázni szeretnél, ezért oda is megyünk, Drágám. – becézésem inkább ironikus, mint kedveskedő, de ennek a szónak a kiejtésére is nehezen vettem rá magam. Borzasztó nehéz úgy kedvesnek lenni, hogy folyamatosan az jár a fejemben, hogy a mellettem sétáló személy belül igazából egy gomolygó füstfelhő, aminek minden vágya az, hogy megfojtson. És ha még csak megfojtani akarna…
Séta közben a vigyorgó kisördög kérdésekkel bombáz. Nem igazán hagy szóhoz jutni, hiába tesz fel kérdéseket. Mondjuk nem is áll szándékomban válaszolni mindenre, de azért nem maradhatok kussban egész este. Az biztosan nem lenne kedvére.
-Nem szeretek munkáról beszélni, amikor randizom. Nem untatnám vele egyik lányt se és különben is, a nők sokkal jobban szeretik, ha róluk van szó egy randi alatt. Beszéljünk rólad! – már kérdeznem sem kell, hiszen magától elmond magáról egy csomó mindent, ami esetleg hasznos lehet a későbbiekben. Talán túlélem az estét és akkor tudok mesélni a többi vadásznak, később meg levadásszuk csapatban. –Te biztosan apuci kedvence vagy. Kegyetlenségedre igazán büszke lehet.– elmosolyodom, de belül a saját magam kínjától fetrengek. Az egyetlen pozitívuma az estének, hogy talán a végére képes leszek értékes infókat összeszedni róla.
-Szóval mi is van ezzel a szív dologgal? Hogyan lettél te szívtelen? – egy próbát megér a kérdés, bár nem sok reményt fűzök hozzá, hogy minden kérdésemre majd csak úgy válaszol.
Ahogy odaérünk közben az ajtóhoz, én üdvözlöm a pincért és már mennék is tovább, de természetesen Pandora megáll és Phil életéről kezd beszélni. A szerencsétlen pasas mindent hall és csak pislog, talán azt hiszi képzelődik. Rólam elkezd folyni a víz, előre érzem, hogy valami ostoba próba elé fog állítani, aminek Phil élete lesz a tétje. Erre pedig nem igazán vágyom, nem szeretnék csődöt mondani, még akkor sem, ha Phil élete szar és nem éri meg görcsölni rajta. Kérésére elkerekednek a szemeim és ijedten pillantok rá, majd a pincérre, aki azt sem tudja mi tévő legyen. Egy másodperc alatt ezer gondolat fut át a fejemen és megfordul benne az, hogy megteszem, de úgy éreztem képtelen vagyok rá és más eltereléssel kell próbálkoznom.
-Tudod…. –nyelek egyet, a szívem kétszázezerrel ver -… nekem ez egy kicsit gyors. –próbálok nyugodt maradni, de látom, hogy a mondatom végére már készül is, hogy kinyiffantsa a palit. -Várj! –szólok hirtelen, kezét is megfogom, mielőtt késő lenne és már folytatom is mondandóm. -Látom te is régen radiztál, mert a csók jóval később jön majd. Előbb meg kell ismernünk egymást, na meg… -a szemem sarkából kiszúrt váza felé fordulok és kikapok belőle egy vörös rózsát, amelyet felé nyújtok -… előbb el kell, hogy bűvöljelek. Ha már romantikát akartál. Rögtön az elején csókolózni… hmm… az nem is romantikus. Az inkább olyan egyéjszakás dolog. –a szövegelésem végére egészen belejövök a színészkedésbe, néha-néha el is felejtettem, hogy a szívem ki akar ugrani a helyéről és, hogy ennek az egésznek egy emberi élet a tétje. Viszont amikor befejezem és kezemben a rózsával bámulok rá, hogy mit dönt, akkor újra érzem kalapálni a szívem és hulla fehérre válva fúrom tekintetem az övébe.

Pandora & Caleb

Gyakran megesik a halandókkal, hogy nem érzik a döntéseik súlyát, fogalmuk sincs, hogy az, amiről azt gondolják, jaj csak egy apró kis igen vagy nem, sokkal több szálat mozgat meg a háttérben. Ostobaságuk révén keverednek bajba, és bizony a szabályok nem tudása nem mentesít senkit a szankció alól. Legszívesebben kezemmel fáradtan takarnám el az arcom, hogy utána tüdőmet teleszívva levegővel ordíthassam le a vadász fejét. Figyelmeztettem, jó arc voltam, brr ezt még kimondani is szörnyű, és ennek ellenére, nem érti a játék lényegét. Normál esetben ilyenkor szokták benyögni, hogy óóóhhh uram adj türelmet a hülyékhez, mert ha erőt adsz, biztosan kinyírom őket. A bökkenő az, hogy már megvan az erőm hozzá.
Undorodik tőlem, mit is vártam? Hogy az emberi álcám majd feledteti vele azt, hogy ki is vagyok valójában? Erőt vesz magán, a cél szentesíti az eszközt ugyebár, és jöhet a második felvonás. Kedvees mosoly, nyálas akarom mondani nyájas hangnem és a csodás Drágám megszólítás. Ha undorát igyekszik is szép szavak mögé rejteni, teste feszültsége mindent elárul róla, ha lenne szívem most megesne rajta. De játszunk csak tovább…
Nem felel a kérdéseimre, helyette rólam akar tudni minél többet. Cseles kis vadász, de ha ismersz, sem ismersz igazán, hiába tudod, hogy a vihar szemében tökéletes a nyugalom, ha sosem jutsz el oda.
-Oh igen Luci nagyon szeret, hiszen én vagyok az első, a kezdetek óta már ami az újrakezdést illeti. Nem véletlen hogy minden démonlord felett állok, amolyan apuci kicsi lánya, csak mostanában kevesebbet járunk együtt shoppingolni, de panaszra nincs okom, mindig találok más úti társat a szórakozásaimhoz. Persze ott vannak a testőrök, mert apa kis hercegnője akkor sem járhat egyedül, ha öregebb, mint a kocsiút. – sóhajtok fel látványosan, és máris elültetve a kétely a pici szívében, hogy jelen pillanatban is több szempár figyeli, mint amennyit igényelne. Kérdése nem lep meg, teljesen érthető hogy mindent akar és még többet, és nem azért mert annyira szeretne megismerni, inkább az elpusztításomon gondolkodik, ami tökéletesen kapóra jön. Imádok a vadászokkal szórakozni.
-Hát… kitépte a sátán, mondván arra cseppet sincs szüksége egy démonnak, mert ha nincsenek érzéseim, akkor nem tudják az ő pici lányát megbántani, és elpusztítani sem. Egy kikúrt Davy Jones vagyok, a szívem egy ládában őrzik és csak akkor halok meg, ha visszakerül a testembe. Addig bármit tehetnek a kis vadász társaid, esélyük sincs ellenem. – mosolyodom el aljasan. Ezt akarta. A mocskos kis információját, a végemet illetően. Tessék légy hasznos, keresd meg azt mit elvettek tőlem.
A pincér halálvágya ad némi lendületet az estének, ahogy hallom hívó gondolatait, tanakodását hogy mitévő legyen, hogy vízbe ölje e magát, vagy hazafele csak lefekszik a metro elé. Feltüzeli vágyamat hogy friss vér tapadjon a kezemhez, hogy lenyaljam élettelen testéről a kicsorduló vörös életet. Hiába adok Calebnek lehetőséget hogy megmentse, csak szabadkozik, hogy neki gyors ez, nem gond fiam, akkor lefoglalom magam Phillel míg utolérsz. Előre nyúlok hogy megérintsem a pincért mikor megállít, és megfogja kezem. Lassan veszem el a felém nyújtott rózsát, és a filmekben annyiszor látott mozdulattal szagolok bele, miközben tekintetem egy pillanatra sem veszem le a vadászról.
-Szóval többet akarsz tőlem, mint egyetlen éjszaka? – kérdezem teljes komolysággal és még mielőtt válaszolhatna folytatom – Vigyázz Caleb Blackarmour – oh igen, eddig is tudtam a nevét, de az egyszerű démontól kevesebben félnek, hát minek rontsam el már az elején – annak ellenére hogy megígértem nem korlátozlak le, a fejedbe látok, minden egyes gondolatodat ismerem, az érzéseidet és a vágyaidat anélkül hogy észre vennéd mikor járok épp ott. Ha hazudsz nekem, nem csak Philt fogom megölni, de az étterem minden egyes vendégét, alkalmazottját, és te… vadász… te ott fogsz ülni és végig fogod nézni, hogy elmesélhesd az összes kis testvérkédnek. – mosolyodom el teljesen emberien, mintha csak épp azt közöltem volna, hogy milyen jó hogy újra látom. –Jól fontold meg mit felelsz. –figyelem a sápadt bőrét, igazán szép hulla lesz egyszer belőle, vagy vámpír, ohh igen, az örökkön örökké jól állna neki, ha nem lenne ilyen istenvertül makacs.
Philre pillantok és elhagyja ajkam a felejts! parancs, majd hirtelen mint ki álomból ébred döbbenten néz ránk, hogy hogy kerültünk ide és máris belekezd a sablon szövegbe.
-Üdvözlöm Önöket a Csónakházban, vacsorázni szeretnének? Van szabad ablak melletti asztalunk, csodás kilátással. – Caleb felé fordítom a fejem.
– Kedvesem?

Pallagio

693 szó ● - ● -

[/quote]

Szerencsém, hogy a démonhölgy igencsak szeret beszélni, így minden kérdésemre készségesen válaszol azzal nem is törődve, hogy én kihúztam magam a válaszadás alól. Valahol örülök annak, hogy megtudtam, nem vagyunk egyedül. Bár erre már a néni és társai is figyelmeztettek. Természetesen nem fogok öröm táncot járni, hiszen mindnek a Pokol bugyraiban kellene szaunázni és nem a randizó párost kukkolni. Ráadásul így, hogy Pandorával kézen fogva sétálgatok, így a műszerem sem ér semmit. Folyton csipogna a fekete hercegnő jelenléte miatt, és így már esélyem sincs kiszúrni, hogy melyik vacsorázgató vagy turbékoló páros igazából egy minket figyelő démonkatona.
Legalább már biztos lehetek abban, hogy ezer felé kell figyelnem, amellett, hogy közben jópofiznom kell a lánnyal és teljesíteni őrült kívánságait.
-Csodás. - csak ennyit morgok és körül is nézek, végigpásztázom a belátható terepet, hogy melyik halandó lehet szívem választottjának... vagyis nem. Szóval ki lehet az őrzővédő kutyuskája.
Nem kell különösebben faggatni a szívéről sem. Na és persze ez a válasz sem tesz felhőtlenül boldoggá, de legalább megtudtam az igazat. Miért nem egyszerű a dolgunk? Miért nem lehet minden kicseszett sötét szörnyeteget simán a szeráfpengével kinyírni?
-Hát. Nem túl vidám történet. - ehhez sem tudok igazán semmit hozzáfűzni. Csak olyanokat tudnék, ami nem tetszene neki, de azoknak a gondolatát is igyekszem elkerülni. Nem fair, hogy turkál a csodálatos és okos agyamban, de még mindig nem kerültem át egy másik univerzumban, ahol megbízhatóak és sportszerűek a démonok. Ezt el kell fogadnom. Jelenleg ezt nagyon nehéz kivitelezni, ugyanis egy tömeggyilkos kislány babájává váltam.
Phil, a pincér szakítja meg végül a romantikus beszélgetést, Pandora pedig hajszál híján megszakítja Phil életét. A pláne már csak az lenne, ha ez a jó ember is belül csak egy füstfelhő lenne.
Az én szívem is majdnem megáll, amikor a fekete szemű elveszi a rózsát és lassan beleszagol, majd egy ártatlannak tűnő kérdést szegez nekem. Nem hagy rögtön válaszolni - nem is tudnék - újabb monológba kezd.
Én csak állok és meredten nézek rá. Úgy érzem magam, mint egy új fiú az első osztályban, amikor azt várják tőle, hogy bemutatkozzon, majd amikor megteszi, csúfolni kezdik és mindenki kiröhögi. Nincs jó válasz, érzés vagy gondolat. Nem tudok úrrá lenni a dühön és legbelül a félelmen. Kifelé ugyan a percek múlásával egyre kevésbé látszik, de mit sem ér minden erőlködés, ha Pandora belém lát.
-Talán ... khm.. az est végén kellene erre felelnem. Hiszen, ha te nem kívánsz többet látni, akkor teljesen mindegy, hogy én mit akarok, nem igaz? - félmosolyra húzom a szám és válaszát várom.
Aztán Phil visszatér pár perccel ezelőttre és asztalt ajánl. Meglepetten nézek rá, majd a lányra.
-Azt hiszem, hogy az tökéletes lesz. - aggódó pillantást vetek újra a férfira, aki belefirkantja a nevem a könyvébe, majd az asztalhoz kísér minket. Pandora kezét megfogva követem a fickót, majd kihúzom a széket a hölgynek és aztán magam is lehelyezem vele szemben.
-Italt? - kérdi Phil és én rendelek egy egész üveg vörös bort, a jobb fajtából. Pandora iszik, nem iszik, nekem mindegy. Szerintem egymagam megiszom az egészet. Azért mielőtt a pincér felírná, partneremre pillantok. -Ez megfelel, Kedvesem?
Majd ha elintéztük az ital kérdést, kinyitom az étlapot. Nem mintha tudnék most bármit is enni. Reménykedem, hogy a lány is így tesz és legalább pár hosszú percre beletemeti magát az ételek rejtélyes világába, és addig sem talál ki semmilyen próbatételt a számomra. Bár már nem lepődök meg semmin. Csak spenótot ne rendeltessen velem, azt ki nem állhatom....

Közel sem mondhatni, hogy belenyugodtam vagy elfogadtam a sorsom és mindazt, amit Pandora még ma este szánhat nekem, de az biztos, hogy kezdek egyre inkább belejönni ebbe a kis játékba. A célom még mindig az, hogy minél több embert megmentsek. Ha sikerülne, akkor persze a fekete szeműt is szívesen likvidálnám a randi végén, de nagyon jól tudom, hogy egyedül esélyem sincs Lucifer elsőszülöttje ellen. Örülhetek, ha épségben... nem is.... életben elszabadulok tőle valahogyan.
Sikerült kijátszanom igencsak necces kérdését, de természetesen ő még véletlenül sem gondol arra, hogy esetleg az est végére annyira szimpatikus legyek neki, hogy békében elválnak útjaink és mindenki megy amerre lát. Természetesen ez nekem sem igen merült fel a fejemben, mint lehetséges opció, de néha azért reménykedem, hogy a varázserejű sármom majd hat a lelketlen lényre.
Nem felelek neki semmit, csak kedvességet színlelve ujjai közé fűzöm a sajátjaim és a pincért követve bevezetem az étterembe. Mindeközben persze igyekszem semmi olyasmire gondolni, ami feldühítené a lánynak álcázott bestiát. Helyet választunk, majd lehelyezzük magunkat egymással szemben. Nyilvánvalóan én már csak azután, hogy párocskámnak kihúztam a széket.
Biccentek a furcsán bárgyúvá vált Philnek, majd beletemetem magam az étlapba. Koncentrálok, hogy semmi máson ne járjon az eszem, csak azon, hogy elhitessem magammal, ez tényleg valamiféle randi. De meddig csinálhatom még ezt? És egyáltalán van-e értelme?
Az étlapot csak olvasgatom, de nem igazán fogom fel, hiszen az agyam teljesen máson pörög. Arra viszont fel kell pillantanom, hogy a szomszéd asztalnál hangos összeszólalkozás kel életre egy páros között. Egy másodpercre el is tereli a figyelmem a saját nyomoromról, de aztán halkan sóhajtok egyet, amikor a velem szemben ülőre pillantok.
-Szánalmas nem? - kérdem célozva az előbb történtekre. Visszatemetkezem az étlapba, de szinte érzem, hogy Pandora inkább az én agysejtjeim között válogat és nem a menük között.
Kérdésére megrántom a vállam. -Az apám mindig erőszakkal akarta lenyomni a torkomon gyerekkoromban és azóta nem eszem spenótot. - vallom be. Minek hazudnék? Azt úgyis észreveszi.
Fecsegése a fehér undorú ismerőséről a legkevésbé sem érdekel, de mit tehetnék? A monológja végén halvány mosolyra húzom a szám és egyik kezemet gyengéden az övére helyezem.
-Drágám. Azért, mert valaki nem eszik spenótot, az nem azt jelenti, hogy csak húst eszik. - válaszolom cseppet sem lekezelően, csak olyan... "olyan édes vagy, amikor hülyeségeket beszélsz" stílusban.
Aztán hirtelen megérkezik újra a pincér kezében a borral. Meg vagyok vele elégedve, legalább egy jó dolog legyen a ma estében.
Mielőtt rendelnék Pandora közbevágja, hogy ő is ugyanazt enné, amit én. Felmerül bennem, hogy megszívatom valami salátával, de aztán eszembe jut, hogy az életemmel játszom.
-A lazacot szeretnénk. - nem pillantok rá beleegyezésére várva. Ha nem szereti a halat, akkor így járt. Bár kétlem, hogy bármilyen emberi ételt igazán kedvel. Egyébként a lazac menü az étlapban így van leírva: "Lazac steak, narancsos édesburgonya, édeskömény, lilakáposzta krém".
Phil távozik, én az asztalra könyökölök és kedves pofát erőltetek magamra.
-És mondd csak... te nem szeretnél gyerekeket? Vagy tulajdonképpen hogy működik ez? Lucifer nem örülne, ha nagypapa lenne?