Richard & Zerge

Az emberek nagyon furán működnek, ezt már akkor is tapasztaltam, amikor én magam is az voltam. Néha annyira nem akarnak semmit csinálni, hogy még az alól a munka alól is kibújnak, amit ők maguk választottak, máskor meg annyira elmerülnek valamiben, hogy képesek elfelejteni enni és aludni is. Persze minden eset már és más, de nekem ez még mindig az újdonság erejével hat. Róluk veszem a saját példámat is, ezért vettem ki szabadságot. Nekem nem kell annyi pihenés, mint nekik, de már hallottam vissza pletykákat arról, hogy én sosem állok le és honnan van ennyi energiám, ezért jobbnak láttam megmutatni nekik, én is "ember" vagyok, hogy elejét vegyem az ilyen pletykáknak.
Paris valahol el van tűnve, nem találtam a hotelban, de Akashának is valahol valami programja van, szóval arra készültem, egyedül fogom tölteni a napomat itthon. Gondoltam rajzolgatni fogok néhány tervrajzot vagy olvasni, de előbb körbe akartam kicsit járni, hátha találok magamnak valami egyéb társaságot a testvéreimen kívül. Apámat régen láttam, elfoglalt volt, mint mindig, ezért nem is számítok a kanapén ülő alakjára sem. Ráadásul nem is munkaruhában van!
-Apa! -ugrok a nyakába hátulról, a kanapé támláján keresztül és ölelgetem meg. Még mindig ugyanazzal a kislányos boldogsággal tudok neki örülni annyi év után is. Mit nekünk vámpír sztereotípia, közel sem vagyunk mi olyanok, mint az idők során kialakult kép a vérszívókról.
-Ez azt jelenti, ma nem fogsz dolgozni? -utalok a ruhájára, miközben átugrom a háttámlát és mellé érkezem törökülésbe. Ma hanyagoltam a kosztümöt és a kontyot, bezzeg most nem látja Akasha. Csak egy túlméretes pulcsi és leggings van rajtam, amolyan kényelmesre véve a figurát.


Outfit@Music

Richard & Zerge

Nem vártam éppenséggel, hogy apámba fogok botlani az előszobámban, ezért nagyon is megörülök neki, nem látom elégszer az ízlésemnek. Pedig annak idején, mikor összeszedett, minden támaszomat ő jelentette és még mindig ugyanúgy szeretem, mint akkor, azon semmi sem változtathat. Ő és Akasha az egyetlen állandó dolog az életemben, éppen ezért ragaszkodom hozzájuk. Ráugrom és megölelgetem, majd csak aztán mászom át a látóterébe. A hajam száll utánam, valahogy mindenki jobban szereti, ha kiengedem, pedig szerintem nincs is akkora különbség.
-Nem gondoltam, hogy várni fogsz rám, ezért nem siettem különösebben -biggyesztem le az ajkaim műhisztivel, hiszen ha tudom, akkor sietek legalább egy kicsit. Aztán el is vigyorodom, ahogy odébb teszi a hajamat, szeretem, ha piszkálják.
-Jaj, de jóóóóóó -lelkesedem neki csillogó szemekkel. Régen volt már ilyen és most nagyon boldoggá tett, hogy csak velem fog ma foglalkozni. Ritkán jut ki nekem olyasmi, hogy nem nekem kell lenni az okosabbnak és a felnőttebbnek, ezért különösen örülök neki, ha egyszer én lehetek a gyerek és nem kell felelősségteljesen viselkednem. A morcos kifejezésre elkuncogom magam, pontosan tudom, mit is jelent az, ha az én apukám morcos. Fejek hullanak leginkább és az illető még a megfogantatását is megbánja.
-Hm, nem tudom… Eredetileg terveket akartam rajzolni és olvasni, esetleg mozogni valamit, nem tudom, mi lenne a jobb -billentem oldalra a fejem, ahogy gondolkozom a lehetőségeken. Nem akarok kimenni most, hiszen bentre rendezkedtem be mára és amúgy is otthon vagyunk ne kelljen már elmenni.
-Nézzünk Disney filmeket és énekeljünk hozzá? -vetem fel, amolyan félkomolyan vigyorogva. Apám persze ha kettesben vagyunk, akkor hajlandó az ilyen hülyeségre, de ez azért még hozzánk képest is nagyin gyerekes.


Outfit@Music