Már eltelt egy kis idő, mióta az öcsénk velünk él. Sokáig nem is tudtunk róla hogy van, hiszen apa se tudta és nem is emlegette hogy lenne. Valószínűleg ő is épp olyan döbbent volt mint mi, bár én természetesen elütöttem egy poénnal az egészet hogy az élvezet és a döbbenet között kilenc hónap van és nem kilencven év.
Fekete lazába öltözve haladok át a házon és energiát keresve lyukadok ki  kertben ahol az ajtóban kis híján keresztül is esek a nyújtózkodó öcsémen. Rávetődöm, és együtt hengeredünk ki a fűre.
- Hát hellóka Nicho! - vigyorgok rá telipofával. Nem akarok küzdeni, bár egy egészséges edzőmeccsre lehet hogy elvinném egyszer, bár kárt se tennék benne. Azt akarom hogy illeszkedjen be és élvezze az itt létet.
- Mi a pálya, kis diCanio?  - kérdezem hasra fordulva és felkönyökölve a füvön. Nem sietek sehová és az sem zavar hogy füves meg koszos leszek.
- Na mesélj, hogy érzed magad az új családoddal? - kérdezgetem és  tündéri mosolyt villantok rá. Hadd tudja csak meg micsoda idétlen bandába került. Aranyos kölyöknek tűnik amúgy, kár hogy nem ismerhettük meg hamarabb.  

Hihetetlen hogy van egy öcsénk akiről nem is tudtunk, de most hogy már tudunk, nem eresztjük ki a karmainkból. De nem ám, ismerje csak meg micsoda lökött familíába került, ha apa még nem mondta volna, vagy nem vette volna észre magától. Majd meg fogja szokni, mert hát remélem nem szalad el előlünk, hogy micsoda barmok vagyunk. Na jó, egyesek tényleg azok, de ez is a mi magunk dolga és nem lehet mindenki olyan kedves mint Lióka. Meg én. Hehehe.
- Az a jó, nem kell sietni sehová, időnk mint a tenger - értek vele egyet ahogy felé fordítom a fejem. Kiköpött apácska, de még csak le se tagadhatná, ha akarná sem. Még jó hogy nem is akarja igazán. Fel kell vállalni ha ilyesmi történik, én is megtenném ha lenne egy kölyköm. Szerenécsre azonban nincs.
- Oh remekül. Én kérlek szépen összeszereltem a motrom, és szétszedtem még kétszer, meg összeraktam. Kirándultam egyet és találtam egy fehér farkast, Cameát. Bolyhos sharpei farkas - vigyorodok el, hiszen lássuk be nem kellett volna idiótának lennem, mégis az voltam és nem szóltam előre. hát ez van.
- Most vele időzök leginkább. Nem tud visszaalakulni, de előbb utóbb ráveszem - vigyorgok, hiszen nem adom fel, és végül meg fogom látni az emberi alakját.
- Na és te hová tartottál? Befelé azt láttam, de merre? Edzőterem, konyha, moziszoba? - faggatom tovább.