Nem tudom mióta is vagyok itt pontosan, de jól érzem magam. Igaz sok a kihívás és nem is egyszerű, de sokat fejlődtem. A farkasommal egyre inkább összecsiszolódunk és fóbiáim is lassan, de kopnak el. Mondjuk a tágas terek is hozzá segítenek, meg hogy itt nem akar mindenki megfogdozni, mint anno a kocsmában. Szóval itt jófejek velem és segítenek is, de nekem is elég rendesen bele kell tennem magam a dolgokba, mert ha nem bizonyítok, akkor könnyen megszabadulhatnak tőlem, de most már akarok is bizonyítani. Meg akarom mutatni magamnak is, hogy képes vagyok rá, és mivel nem dolgozom - nem is nagyon mászkálhatok még egyedül - ezért minden energiámat arra fordíthatom, hogy fejlődjek. Az egyetlen dolog, amivel nem sikerül megbirkóznom emberként az az ismerkedés és a csevegés. Ez a kettő nem megy, ezért amikor csak lehet elkerülöm a találkozásokat és a szobámban kuksolok. Most is korán keltem, amikor még mindenki alszik és a szürkületbe burkolózó házban mászkálok. Kicsit kísérteties, de jó ez a csend és nyugalom. Miután megmosakszom, gondosan beágyazok és magamra húzok egy melegítő nadrágot és egy bő pólót. Egy reggeli edzéshez pont jó lesz. Nincs is menő sport szerkóm, és nem is szeretnék. Addig jó, amíg minél kevesebbet látnak belőlem. Szeretem a szürke egér benyomást kelteni és ügyesen is csinálom, még akkor is ha tudom, itt nem kell. A bizalmam, azért még nagyon törékeny, de lassan összeragasztgatják a darabkákat, szóval hálás vagyok Danténak, hogy kaptam egy lehetőséget. Pedig milyen nehezen vettem rá magam, hogy ide jöjjek... és mennyire szánalmas volt a belépőm. Na de mindegy is, most már itt vagyok és ez a lényeg. Kilépve a szobámból indulok végig a folyosókon és a nap egyre magasabban jár az égen és a meleg sugarak simogatják a bőrömet. De aztán lefelé indulva az edzőterembe, már nem kísér tovább a napocska. Halkan dudorászok egy Bon Jovi számot - mindig is szerettem a klasszikus rock zenét - de ahogy leérek észreveszem, hogy nem vagyok egyedül. Egy ismeretlen energiát érzek, ami ordasom figyelmét is felkelti. Na most mi legyen? Már biztosan tudja, hogy itt vagyok. Na, Carol itt az alkalom, hogy fejlődhess az emberi kapcsolatokban is... Beljebb sétálok és hallom, hogy a boxzsákot püföli az illető és még beljebb lépkedve meg is látom. Összeráncolom a homlokom. Csak nem, Dante fia? Hallottam, hogy ő is csatlakozott a falkához. De biztosan, teljesen, mint két tojás. Egy ideig leblokkolok és úgy bámulom, de időben észbe kapok, hogy ne legyen annyira kínos a helyzet és megköszörülöm a torkomat.
- Szia! - köszönök halkan és lassan elmosolyodom, de csak picit. Egy újabb óriási hím, aki mellett alig látszok ki a földből. Bezzeg a farkasomat ez egyáltalán nem zavarja bőszen ismerkedne, ha nem fognám vissza.
- Te vagy... Nicho? - kérdezem a szemébe nézve és érzem megfeszülnek a hátamban az izmok. A mindig előjövő menekülési reakcióm, első fázisa. De nem, nem lehetek nyuszi... Ezért csak a karomat fonom össze magam előtt és figyelem, várva a válaszát.

Ahogy elnézem nem ma kezdte a boxzsákkal való ismerkedést és nem is először püföli. Biztosan boxol rendesen is, mármint élő ellenféllel. Igyekszem nem megbámulni, mert nem azt nézem hogy néz ki, hanem hogyan csinálja, azt amit csinál, persze látom, hogy rendesen ki van gyúrva. Sajnos ez nincs az arcomra írva, ezért lesütöm a szemem, hogy ne higgye azt, most nagyon megnézte magának egy nőstény.
A nevem után érdeklődik, mire felnézek rá és most látom, milyen szép színe van a szemének.
- Caroline Wood, de nyugodtan szólíts csak Carolnak - válaszolom és még egy apró kis mosolyt is megengedek magamnak. Persze a farkasom nem ilyen szégyenlős, ahogy látja, hogy a hím is barátkozna, nem tudom tovább visszatartani, boldogan oda megy hozzá és megszaglássza. Néha úgy érzem belé több szorult a nőiességből, mint belém, mert olyan kecsesen mozog, de közben óvatos is.
- Semmi baj - mosolyodom el, halványan - Nem zavarsz, úgysem boxolni jöttem - vonom meg a vállam és követem a tekintetemmel. Én inkább futni, meg kisebb súlyokat emelgetni szoktam. Még sosem próbálkoztam a küzdősporttal, pedig kamaszként nem egy verekedésbe bele keveredtem. Mondjuk ezt ma, biztosan nem hinnék el. Leengedem a karomat és a hátam mögött kulcsolom össze az ujjaimat. Nem szeretném azt kommunikálni felé, hogy egy morcos sündisznó vagyok. Lassan odébb kéne állnom. Vagy ilyenkor kell még valamit mondani? Összeszaladnak a homlokomon a ráncok és a cipőm orrára nézek. Mondjuk nem lenne rossz megtanulni boxolni... Mondanom kéne valamit, mert kezd hosszúra nyúlni a csend.
- Régóta csinálod? Mármint a boxolást? - kérdezem hirtelen felnézve rá, de nem mozdulok, bármikor kész vagyok elmenekülni. Hiába ez mélyen belém ivódott. De küzdök ellene, akkor is, ha ez nem mindig látszik.

Visszakérdez, mire összeszaladnak homlokomon a ráncok. Ennyire látszik? Ajj, pedig már azt hittem, jobban tudom leplezni a félelmemet. Halkan szusszanok és óvatosan elmosolyodom az irányába.
- Nem, dehogyis, bocsi - bűnbánóan megvonom a vállam. Nem az ő személye az, ami számomra ijesztő, sokkal inkább a szituáció az, ami aggaszt. Farkasomat nem zavarják az én fenntartásaim, mivel a hím is barátságos ezért lelkesen csóválva a farkát kíváncsiskodik tovább és még játszani is tudna vele. Nézem, ahogy kiköti a kezét, de ahogy megszólal felnézek az arcára és jól esik a mosolya. Olyan igazi, azt hiszem tényleg nekem szól.
- Rendben, köszi, Nicho - mondom halkan és én is elmosolyodom picit. Tényleg nem tudom mit, vagy hogyan mondjak. Vagy túl gondolom a dolgokat, vagy meg sem szólalok. Észre sem vettem, hogy az ajtóban álldogálok mint egy szobor és el is szégyenlem magam, ahogy ezt mondja.
- Bocs - halk a hangom, de beljebb lépek lassan és a falnak döntöm a hátamat. Miért ilyen kínos, ha próbálkozom normálisan beszélgetni? Pedig nagyon is hiányzik nekem egy barát. Akivel beszélgethetek, és akiben bízom. Kamaszkorom óta nincsenek barátaim, és érzem is a hiányát. Felnézek rá, hogy ne a padlót bámuljam, és az arcát figyelem. Vajon hány éves lehet? Biztosan évszázadokkal öregebb nálam, ami amúgy is frusztráló érzés, hogy ilyen idős emberekkel vagyok körbe véve. A kérdése ráz fel a gondolataimból és bólintok.
- Igen, meg futok, ilyesmi. Kamaszként beiratkoztam karatera, de aztán... aztán nem tudtam elkezdeni, pedig jobb le volna mint verekedni... - nyelek egyet, mert nem szeretek visszagondolni arra az időszakra. Nem hanyagságból, vagy lustaságból nem kezdtem bele. Nem engedte...
- Akkor én még gondolatban sem voltam - mosolyodom el szélesen - Te hány éves vagy? Persze, csak ha szabad tudnom - nézek a szemébe és ő is csak a tekintetemet keresi. Nem mintha nagyon láthatna belőlem bármit is, de azért hálás vagyok neki ezért. Nem szeretem, ha megnéznek, igyekszem is elkerülni, de nem mindig lehet. Ezért is merészkedek elő ritkán és hordok bő ruhákat.
- Te mindig ilyen korán kelsz? - jut eszembe hirtelen, mert akkor máskor kell ide jönnöm. Vagy talán mégsem. Talán jót tenne, ha találkoznánk többször. Ha fel tudnék készülni rá, hogy beszélgetnem "kell", akkor nem lennék ennyire nyuszi. Csak most szegény megzavarta a reggeli rutinomat és ezért teljesen kizökkentem. Azt hiszem túlstresszelem a hlyzetet...

Végig követem a tekintetemmel, mintha bármikor olyat tenne, ami miatt el kéne iszkolnom. De nem úgy tűnik, mintha ilyen lenne. Szinte árad belőle a nyugalom, ami rám is jó hatással van, annak ellenére, hogy még mindig kényelmetlen számomra a szituáció. Elmosolyodom én is és, ahogy elnézem, tényleg jobb lenne magára hagynom. Nem hiszem, hogy szeretné, ha nézik. Vagy ez csak nekem okoz gondot?
- Biztosan így van. Egyszer talán majd kipróbálom - válaszolom csendesen és ellököm magam a faltól, de végig figyelem őt közben. Ennyire látszik, hogy fiatal vagyok? Mondjuk biztosan nem nehéz kitalálni. Szóval ő meg 300, vagy inkább még több csak nem mondja meg. Mondjuk mire számítottam, itt mindenki több száz évvel idősebb nálam, vagy kamasz. Senki sincs a korosztályomból, előttük pedig mindig olyan picinek és butának érzem magam. Mindenki átélt annyi mindent, mégis csak én lettem egy roncs a pár évem miatt. Halkan szusszanok és fogalmam sincs mit mondjak neki. A idő meg közben elrepül, amíg nem csinálok semmit.
- Persze - mondom halkan és elsétálok a legmesszebb lévő futópadhoz. Majd nem néz ide... ez kedves, de ettől, hogy kimondta csak szarabbul érzem magam. Á, mindegy is. Nem megy ez nekem. Futni kezdek, egyből elég gyors fokozatban és csak a levegővételeimre koncentrálok, miközben vívódok magamban. Szeretném, ha kérdezne, de nem akarok neki elmondani semmit. Ő kedvesebb, mint a többiek voltak eddig. Nem vár el tőlem semmit. Felé pillantok és próbálom eldönteni, mi legyen most? Beszéljek vele, kérjek segítséget vagy hagyjam elmenni? Azt mondta mindjárt végez, akkor legalább egyedül maradok. Megint. De nem akarok egyedül maradni. Hiába dédelgetem magamban, hogy pedig a magány milyen jó, nem szeretem. Farkasom meg még mindig ott sündörög körülötte, mint egy kis ku*va...

Csak futok, egyre hajtom magamat, próbálok nem figyelni arra, hogy itt van. Előre nézek és hallom a fülemben a pulzusomat és egyre hangosabban veszem a levegőt. Úgy rohanok, mintha kifuthatnék a világból. A farkasaink meg játszanak. Én miért nem vagyok képes erre? Csak úgy, jó kedvűen megismerkedni valakivel? Borzasztóan dühös vagyok magamra emiatt. A dilidokinál mindig annyira lelkes vagyok és eltökélt, aztán amikor itt a lehetőség elszúrom az egészet. A szemem sarkából látom, hogy feláll és közelebb jön, mert minden hiába minden idegszálammal rá koncentráltam. Megáll tőlem nem messze, ezért fokozatosan abba hagyom a futást és sétára váltok. Nem értem, hogy ezek után miért akarhat bármit is, de felnézek rá. Összeráncolom a homlokom és egyenlőre nem válaszolok semmit, ő pedig folytatja. Megfeszülök és teljesen leállítom a gépet és a légzésem is visszaáll a normális ritmusba. Jah egy kicsit feszült vagyok... Lehunyom a szemem és a kezeim összefonódnak előttem. Segíteni akar!... De miért? Felnézek rá értetlen képpel, de egyre csak mondja tovább. Nagyokat pislogok, próbálom felfogni, hogy miért teszi ezt, de az biztos, hogy sok mindent megtudott rólam már ebben a pár percben is. Ahogy felemeli a kezét az megmosolyogtat, de aztán újra csak lesütöm a szemem.
- Ez nagyon kedves tőled, de... nem is tudom... ha ettől tényleg jobb lesz, akkor talán megpróbálhatnám - mondom és óvatosan felpillantok rá. Együtt kell akkor vele működnöm és... De ha már felajánlotta nem szaladhatok el, csak remélem, hogy nem használ ki sehogyan sem. Egyértelműen előnyben van velem szemben. Leszállok a futópadról és közelebb lépek hozzá.
- Most gondoltad? - kérdezem halkan és úgy állok előtte, mint aki várja a büntetését.
- Csak egyet nem értek. Miért akarsz segíteni? - a szemébe nézek, mert erre választ várok. Tudnom kell, hogy ha mást nem zavart, legalábbis annyira nem, hogy segítsen, akkor őt miért? Mindenesetre nagyon megnyugtató tekintete van.

Nézem a szemét és nem látok a tekintetében egy csepp rosszindulatot sem. Teljesen őszintének látszik és ez engem is felszabadít kicsit. Csendeben végig hallgatom és ahogy elvigyorodik a szájára téved a pillantásom. Az egész arca megnyugtató. És segíteni akar nekem. Csak úgy. Mert ezt tartja helyesnek. Nem tart engem tehernek. Lassan leengedem a karomat és a pólóm szélét kezdem gyűrögetni zavaromban.
- Nekem jó ma is... és nagyon köszönöm. Szívesen elmegyek veled futni és lehet, hogy jót tenne, ha a farkasomat is kiengedném... - mondom halkan és felnézek a szemébe.
- Majd valahogyan viszonzom, és... és örülök, hogy nem hagytál egyedül - újra lesütöm a tekintetem és egyszerre örülök és tartok is a dologtól. Sok új kihívás és lehetőség, de egy újabb csalódás is lehet a vége. Felnézek rá és óvatosan elmosolyodom. Annyira más mint a többiek. Nyitott és kedves, tényleg segíteni akar. Ezt egyszerűen nem tudom elhinni.
- Akkor? Jobb ha most kezdjük, mert ha gondolkodási időt adsz akkor biztosan kihátrálok - mondom, mert ismerem magamat. Ha csak lehet lemondok dolgokat és elkerülöm a lehetőséget, hogy találkozzak valakivel. Bűnbánóan nézek rá és magamra erőltetem, hogy abba hagyjam a pólóm csavargatását. Úgy festhetek, mint egy rossz kislány, akit mégsem pofoznak fel büntetésből... Viszont valamivel le kell foglaljam magam, szóval a körmömet kezdem piszkálgatni, mert nehéz tartani a vele szemkontaktust.

Úgy néz rám... Nem tudok tovább a szemébe nézni, gyorsan lesütöm a szemem. Ő is szokott nézni, mielőtt megütött. De legjobban akkor szeretett látni, amikor megvert és a lábai előtt feküdtem. De az már régen volt. Össze kell szedjem magam, itt biztos lenne aki megvédene, ha bántani akarna. Csak ne lenne ilyen kísértetiesen hasonló a szitu. Kedves, megnyerő, segíteni vágyó férfi, meg én. Nem akarok újra belekezdeni, de nem zárkózhatom el örökre. Szó szerint. Ahogy megszólal kizökkent és felnézek rá. Ő is most akarja, pedig biztosan elfáradt már. Jajj ne keressek már kifogásokat!!
- Rendben, kezdjünk - mondom halkan és követem a tekintetemmel, ahogy elmegy a fásliért, majd visszajön és közelebb áll meg, mint eddig. Nyelek egyet,, de nem lépek hátrébb. Bólintok és felemelem a kezem, mielőtt ő nyúlna érte és teljesen kinyújtom a karom, hogy a lehető legmesszebb legyen. Tudom, hogy óriásira nő a pupillám a rémülettől és feszülten figyelem. Tizenöt éve a kézfogás az egyetlen érintés, amit megengedek és félelem nélkül elviselek. Ezért ez most, elég küzdelmes a számomra, főleg hagyni, hogy forgassa a kezemet, ahogy neki jó. Nehéz nem ökölbe szorítani a kezemet. Mikor meg van a másikkal is a kezeimre pillantok és egy aprócska mosoly jelenik meg az arcomon, ahogy ő nevet. Szép a nevetése. Beszélni kezd, mondja, hogy mit hogy csináljak és kijjebb lépek, hogy nagyobb helyünk legyen. Próbálom leutánozni, amit ő mutat és közben minden információt befogadni. A fejet védeni. Akkor ez a legfontosabb. Oké. Feljebb emelem a kezemet és nézem, ő hogyan áll. Nem látom magam kívülről, de talán jó így. Nagyon nem szeretek mások előtt mozogni, de most próbálom ezt legyőzni. Azt mondta ez segíthet, nekem pedig meg kell ragadnom az alkalmat, hogy fejlődhessek. Még akkor is, ha nem lehetek egészen biztos a dologban. Az erőt a karba. Ez nagyon furcsa, ezer éve nem verekedtem, utána pedig csak engem ütöttek és nem védekezhettem. Szóval így kell támadni. Rendben. Védekezésnél meg fordítva. Annyi mindent mond egyszerre, de nagyon figyelek rá.
- Megjegyzem - csúszik ki a számon és a szemébe nézek. Elmegy valamiért, én pedig továbbra is úgy maradok, hogy el ne felejtsem hogyan kell. Visszajön azokkal az izékkel, amiket csak messziről láttam eddig és azt mondja megnézi mekkorát ütök. Leengedem a kezem és nagyokat pislogok. Hogy én üssek? Lehunyom a szemem és nagyot sóhajtok. Menni fog ez, nem kapok érte büntetést...
- Teljes erőből? - kérdezem újra ránézve és ha válaszolt, összeszedem magam, hogy üssek. Oké. Beleboxolok a szivacsba, majd a szemébe nézek kérdőn. Azt hiszem, ennél erősebb vagyok, de... Majd ő megmondja, hogy jó volt-e.

Az arcát látva tudom, hogy most megkapom, ami jár. A lebaszást, hogy ez mi volt, komolyan gondolom-e, miért nézem hülyének, stb. Ezért csak csendben lehajtom a fejemet és várom, hogy belekezdjen a felsőbbrendűek monológjába. Aztán beszélni kezd és összefutnak homlokomon a ráncok. Lehetek durvább vele? Azt hiszi, hogy van, akivel durva vagyok? Miért félteném, pont magamtól? Én és a harc... Egyedül a túlélésért küzdöttem, de akkor is ritkán keveredtem harcba. Tiniként verekedtem, de az más. De ahogy a farkasomról beszél, az furcsa. Még sosem használtam mások ellen az erejét. Haragudjak. De nem akarok! "Caroline, önnek joga van haragudni, ne fojtsa el!" Ökölbe szorul a kezem és lehunyom a szememet. Nem akarom kiengedni, mégis a felszínre tör a sötétség. A múltam, minden elcseszettségem, körbe gyűrűz. Arcok és emlékek bombáznak és mind azt ordítja: "Itt vagyok, hogy elnyeljelek!" Nem! Nem hagyom magam! A körmöm a húsomba váj és az utolsó szavai, elsöpörnek minden gátlást. Felemelem a fejemet és érzem, hogy a szemfogaim az ajkamba mélyednek. Aztán megelevenedik előttem a saját rémült arcom és ütni kezdem a kezén a szivacsot, minden erőmből. Jönnek sorra. A tanáraim, a dílerem. Chris. Te átkozott. Te tettél tönkre! Gyűlöllek! Mégsem tudok kiabálni, némán tombolok, csak egy fojtott nyögés szakad ki belőlem. Paul. Miért nem kerestél, utolsó erődig?! Mary. Elhagytál, pedig szükségem lett volna rád! Azt mondtad velem maradsz, örökre! Az orvosok, akik elvették a gyerekemet. Az egyetlent, aki maradt volna nekem. Elvettétek! Diana. Mindig kihasználtál, és nem állhattam bosszút, hogy hamarabb szabadulhassak. Egy utolsó ribanc voltál! Az összeset gyűlölöm! Egyre csak jönnek sorban az arcok, a sebzettségeim és az emlékek. Amikor mindenkitől azt hallom, hogy nem vagy jó erre sem, értéktelen vagy. Mire menne veled a világ, ha még ezt sem tudod? Hogyan akarsz így bármit tenni? Esélytelen vagy!!! Azt mondtátok, hogy szerettek! Hazugság volt, minden hazugság volt!
Hirtelen abba marad, és mélységes csönd lesz. Megállok és csak a zihálásomat hallom. Mit tettem? Mi történt velem? Hátrébb lépek és megremeg a térdem. Felnézek és egy kék szempár néz vissza rám. Nicho. Ő akarta ezt. De ho... Hogyan történhetett ez meg? A dühöm helyébe az ijedség lép, és az adrenalin hullámokban fogy el. Meredten bámulok. Miért? Miért akarta ezt? Össze fogok törni. Érzem. Nem láthat többet. Hirtelen indulok meg, rohanok el mellette, fel a lépcsőn. Végig a folyosókon egyenesen a szobámba és magamra zárom az ajtót.
- Vááá!! Mi... Mi történt?!
A hajamat tépem és idegesen járkálok fel alá. Csalódott dühömben a földhöz vágok egy vázát, de a fájdalom ami előjött belőlem, lassan beborít és úgy érzem megfulladok. Összerogyok és összehúzom magam picire. Hogy tehettem ezt? Nem szabadott volna hallgatnom rá. Nem láthatott így! Ez nem lehet! És én ott hagytam. Fogtam magam és elszaladtam. A felismerés pofán vág és a könnyeim néma áradatként indulnak meg. Látni sem akar majd többet. Ezt is elrontottam. Miért történik mindig ez velem? "Mert másra nem vagy jó" - közli és önelégülten vigyorog, mielőtt újra megütne.

Figyelem és a szavaimmal elérek valamit. valami bensőt ami mindig is el volt nyomva. Ott szunnyadt a mélyben de elnyomva élt a kis ketrecében letakarva egy lepedővel. De én most elrántom a lepedőt és még a ketrec ajtaját is kitépem félre állítva a kényszert, a félelmet, megadást és magát kicsit Carolt. És ezzel a benső szörnnyel akarok foglalkozni. Mert ott van akár mennyire se akarja nekem megmutatni. És én megakarom ismerni. Hogy megtudjam vele ismertetni. Mert nekem is van. Mindannyiunkban ott van. És ezt meg kell tanulnia. El kell fogadnia. Ahogy nekem is el kellett. Persze nem azonnal amit megértek. De rá kell vezetem őt. Ahogy neki áll és rám ereszti a dühét a gyorsasága is megnő. Vadul kell kapkodnom a kezem, hogy ne engem érjen el az ütése. De nem szólok. nem mondom, hogy állj meg. Nem...csak fogadok mindent és figyelem végig. Kék szemeim nem sugároznak semmit ami fájna neki. Mégis...mikor leáll és feleszmél...önmagától ijed meg. Nem állok az útjába és nem megyek utána, mikor elfut előlem. Nem tudom eldönteni, hogy ez számára most baj vagy sok vagy...valami. Nem akarom még jobban felzaklatni. És ha most hiba is de nem megyek utána. Csak figyelem az ajtót ami mögött elveszett és mélyet szusszanva hunyom le a szemeim. De nem hagyom magára. Csak időt adok. De holnap...holnap meg fogom látogatni. És olyasmit adok neki ami könnyít rajta. Elfelejtheti kicsit ki is volt valójában. És ez jót fog tenni. Nekem is párszor jót tett és erővel megtelve álltam megint a dolgokhoz, hogy megkeressem a megoldást a dolgaimhoz. Segíteni fogok neki. A támasza leszek. Szeretnék....biztos pont lenni az életében, és megmutatni van még miért küzdeni. Nem pedig elbújni a félelmek mögé. Nehéz lesz de megteszem. Bármit és kér majd tőlem...

Köszönöm a játékot! )