-Adam! Adam, nyugodj meg! Nyugodj már meg, szedd össze magad! Adam!- csattan a pofon,  koppan a kövön. Fejem zsong, tagjaim remegnek, hideg futkos végig rajtam, zavaros gondolatok. Nem találom magam, szétbomlottam, valahol elvesztem. Tudom még, ki vagyok, de hova lettem? Hol vesztem el? Próbálom követni a hangot, ami szólongat és a kezet, ami érint. Simogat kedvesen vagy rángat erővel? Nem tudok különbséget tenni. Ajkamról felszakadó akaratlan kiáltások elhalkulnak, amikor az ismeretlen kimondja a nevét, a görcsös rángás az izmaimban alábbhagy, majd elmúlik. Az az egyetlen szó elég volt, hogy a szöveteimben bujkáló pánikot elcsillapítsa. Immár tiszta tekintettel pillantok föl az angyal átható  szürke szemébe, ami figyelmesen vizsgál. Végtelen nyugalom áraszt el.