Nadragulya mindennél jobban szerette az ő kedvenc költőfiúját, Sebastiant - rajongásában pedig egészen odáig merészkedett, hogy únos-untalan átszökött hozzá szórakozni egy kicsit Tündérországból. Ezen alkalmakkor természetesen sosem mulasztotta el tovább gyarapítani ismereteit a mondénok szokásairól, és persze arról sem feledkezett meg, hogy néhány kiválasztottnak megmutassa a tündérek népének világhíres jóindulatát és szívélyességét - amit egyes emberek valamiért a gyermeki kegyetlenséggel szoktak azonosítani… - és még az ő kis Zsebibabáját is kiválóan tudta szórakoztatni mindezzel. Akadtak azonban olyan alkalmak, amikor Sebastian valamilyen oknál fogva nem ért rá foglalkozni szeretett tündérével - ezt pedig a fae meglehetősen nehezményezte. Olyannyira, hogy egy hasonló alkalom után Nadragulya kifejezetten sértetten és haragosan arra a következtetésre jutott, hogy az önérzetén esett csorbát úgy tudja a leghamarabb kiküszöbölni, ha kérdés nélkül igent mond néhány fajtársa meghívására, és átszórakozza az egész estét a Pandemonium bárjában. Ez többek között azt is jelentette, hogy nem igazán számított, lány avagy fiú-e a táncpartnere, a sokadik koktél után meg az sem érdekelte különösebben, hogy mondén-e vagy alvilági az, akit épp aktuálisan magához vont egy csókra. (Mentségére szóljon, hogy épp nagyon neheztelt Sebastianra, és nem volt túlságosan józan - bár ami azt illeti, a tündért szellemi képességeinek teljes birtokában sem lehetett volna a hűség mintaképének nevezni.) Ilyen előzmények után egy kicsit sem meglepő, hogy másnap, a kora délutáni órákban Nadragulya igen hasogató fejfájással és egy lánnyal a karjai közt tért magához egy ismeretlen ágyban. Persze az idegen - és gyanúsan fiatalnak tűnő - leányzó is felébredt addigra, bár koránt sem látszottak rajta a másnaposság olyan jelei, mint a tündéren - feltehetőleg a szőke lányka gyakorlottabb alkoholfogyasztó volt, mint a fae. És persze volt még valami, amiben sokkal rutinosabb volt, mint Nadragulya. - Na, jóreggelt, szőke herceg! - vigyorgott a lány, akinek neve homályosan derengett a tündér emlékezetében: talán Annie, vagy Angie…? - Kurvajó voltál ám este, de azért egy picit bepartam, hogy lelépsz majd fizetés nélkül… Jól kiütötted magad! - nevetett, amire csak egy hördülés volt a felelet a tündér részéről, majd a takaró helyett a szöszkét húzta magára, hogy a lány mellkasának dönthesse homlokát. Tényleg nagyon kirúgott a hámból, és ezen nem sokat segített partnere gyöngyöző kacaja sem, és az azt követő szóáradat. - Jól van már, na, még élvezkedhetsz egy kicsit… Tegnap elvileg nem melóztam volna, meg igazából elég jó is voltál, sz’al mondanám, hogy féláron futottam csak neked, csak most, de konkrétan a piáid felét nekem kellett kifizetni, mielőtt eljöttünk volna… Hallod, tök részeg voltál, de úgy röhögtem, amikor közölted a pultossal, hogy minden aranyadat Tündérországban hagytad, és nem tudsz fizetni! De attól még bevasalom rajtad, mucika, engem nem baszol át… Csak meg, de azon már túl vagyunk. Nadragulyában ekkor kezdett szárba szökkenni a gyanú, s a migrénes fejfájás ellenére is eljutott oda, hogy hatalmas, ártatlan kék szemekkel felpillogjon Annie-re/Angie-re. - ...Várjunk, te tényleg pénzt kérsz ezért…? A lány ugyanolyan elkerekedett szemekkel nézett rá vissza. - ...Miért, neked tényleg nincs egy vasad se…? Nadragulya csak elnézést kérőn mosolygott. A lány ellenben nem igazán volt mosolygós kedvében ezután a felfedezés után. Leugrott a fiúról, és úgy, ahogy volt, mindössze a takarót szorítva maga elé, kitárta az ajtót. - Gioiaaaaaaa! - sikította, és ez volt az a hang, ami gyorsabban űzte el a tündér másnaposságának minden tünetét, mint a legdurvább fájdalomcsillapító. - Hé-hé-hé, várj már, várj egy kicsit, gyere vissza…! - kiáltotta Nadragulya olyan kétségbeesetten, ahogy állásba kecmergett, s már épp egy némító bűbájt mondott volna a lányra, ekkor azonban lebucskázott az ágyról, és egy morgásba fulladó káromkodást követően jobb híján az időközben a folyosóra futó lány után lódult - egy szál semmiben. Annie/Angie tovább kiabált ezután a bizonyos Gioia után, de úgy, hogy szinte visszhangzott belé az egész épület, Nadragulya viszont hamar utolérte, s épp rálépett a földet söprő takaró szélére, megállásra kényszerítve a lányt ezzel, aki azonban rendkívül vehemensen igyekezte visszaszerezni leplét. - Szállj le a takarómról, hallod?! Gioiaaaaa! - Ne kiabálj már úgy, tőled zeng az egész ház…! Hé! A két fiatal addig-addig huzigálta a takarót, míg a tündér egy erősebb rántását követően a lány sikkantva borult a fiú karjai közé, és bár elkapta, nem állt elég biztosan a lábán ahhoz, hogy meg is tartsa magukat. Így hát a páros egy közepesen kecses ívben borult hátra, s fájdalmas kiáltások közepette kötött ki a padlón, a tündér lent, rajta Annie/Angie, közöttük pedig a takaró. Egészen pasztorálba illő látványt nyújtottak.
Délután 1 előtt csendtilalom van. Na, nem a szó legszorosabb értelmében, hisz szabályba nem vezettem, holott megtehettem volna, de valahogy soha senkinek nem is szokott kedve szottyanni egy átmulatozott éjszaka után az első napsugarakkal kelni. Ha valaki fel is kel idő előtt, általában csendben éledezik, kávézik, felöltözik, zuhanyzik, rendezi a sorait és a szeretőit, ebédel, aztán készül az esti műszakra. Így tehát, amikor kora délután alapjaiban rázza meg az épületet valamelyik escortom hangja, lehet mondani, hogy némiképp érzékenyen érintett az ágyam kellős közepén az igazak álmát aludva, a bronxi alpolgármester mellett. ― Mi a pokol hét kénköves bugyra folyik itt?! ― rúgtam ki a szobám ajtaját kedvenc, fehér lebernyegemben, ami még a hirtelen ébredéstől csálén állt a keblemen. Kifésületlen, ébenfekete gyűrűim és villámokat szóró, ibolyakék tekintetem együttese titáni látványt nyújtott. Egyetlen erőszakos varázsintésemmel kirángattam a takarókupacot a sivítozó gerlepár alól. Az egyikben felismertem Angie-t, a másikat azonban életemben nem láttam még. Nem is érdekelt annyira, biztos Angoulema már megint rosszul választotta meg az épp aktuális éjszakára a partnerét. Nem az első eset. Pedig már megkértem. ― Tudjátok, hogy ilyenkor a fél társaság még alszik! ― dörrentem egyszerre szegény szőke kislányra, na meg az anyaszült meztelen fiúcskára. ― Hadd hallom, mi a hiszti tárgya? De marha gyorsan ám! És csak egy dobásotok van, mielőtt valamelyikőtöket, ha nem mindkettőtöket egyszerre úgy seggbe rúgom, hogy csokorba szeditek a villanyoszlopokat!
Nem pont a mai volt Nadragulya legszerencsésebb napja. Túl azon, hogy az Annie/Angie-vel való hadakozás eredményeképp elég kemény földetérésben volt része, de mindennek a tetejébe még a citromdémon is rázuhant, s éppen csak nyekkenni volt ideje - meg persze rákulcsolni a karjait a lány derekára, hogy véletlenül se próbáljon meg elszökni ezúttal - amikor a szó legszorosabb értelmében kirobbant az egyik ajtó, és káromkodva kiviharzott rajta egy tomboló farkasförgeteg. A tündérben egy pillanatra az ütő is megállt, ahogy fejét hátrább döntve alulról végigmérte a boszorkányt - annak kellett lennie, máskülönben a közé és a lány közé szorult takarót aligha tudta volna kiszabadítani egyetlen ingerült intéssel. Persze, nem Nadragulya lett volna, hogyha - a nyilvánvaló rémület mellett - nem egy régi dal szomorkás sorai jutottak volna eszébe a fölötte álló, meglehetősen mérges perszónáról, és annak csavaros, viharos, hollófekete loknijairól és ibolyavizű szemeiről… De valahogy az volt az érzése, hogy egy szerenád nem lett volna elég ahhoz, hogy lecsillapítsa a boszorkány haragját. Így hát a nő fenyegetésére, még mielőtt Annie/Angie megszólalhatatott volna, villámgyorsan rápisszente azt a némítóbűbájt, amit korábban nem volt lehetősége végigmondani, majd a zavarodottan - és némán - tátogó lányt ölelve a boszorkányra pillantott elnézést kérő mosollyal. - Szánom-bánom, de fogalmam se volt róla, hogy itt délelőtt csendespihenő van. Ha rajtam múlt volna, a kisasszony sem verte volna fel a házat, esküszöm, de szerencsére most, hogy levettem a lábáról, sikerült elérnem hogy csendben maradjon - na, ne rúgkapálj már ennyire! - szólt rá aztán Annie/Angie-re, mikor a lány hevesen gesztikulálva igyekezte volna Gioia tudtára adni a történet másik verzióját, ám hiába, hang ugyanis nem jött ki a torkán. Nadragulya pedig igyekezte minél szorosabban tartani, már csak azért is, mert mindketten anyaszült meztelenül feküdtek a padlón. - Ami pedig engem illet... ha szabadna még felöltöznöm... fogom magam és már itt se vagyok, esküszöm! - mosolyogta, ahogy mindkét kezével elkapta a rajta fekvő szőke kislány felé lendülő két karját, még mielőtt a szöszi kitekerte volna a nyakát.
Kezdőlap
Délután 1 előtt csendtilalom van. Na, nem a szó legszorosabb értelmében, hisz szabályba nem vezettem, holott megtehettem volna, de valahogy soha senkinek nem is szokott kedve szottyanni egy átmulatozott éjszaka után az első napsugarakkal kelni. Ha valaki fel is kel idő előtt, általában csendben éledezik, kávézik, felöltözik, zuhanyzik, rendezi a sorait és a szeretőit, ebédel, aztán készül az esti műszakra. Így tehát, amikor kora délután alapjaiban rázza meg az épületet valamelyik escortom hangja, lehet mondani, hogy némiképp érzékenyen érintett az ágyam kellős közepén az igazak álmát aludva, a bronxi alpolgármester mellett.
