Jace & Tessa@

Nem egészen tudnám leírni, hogy hogy érzem magam, miközben a megbeszélt találkozóra várok. A kíváncsiság és az izgatottság keveredik egy nagy adag idegességgel és egy egészen kicsi félelemmel is. Mikor a fiú felhívott nagyon meglepődtem. Nem számítottam rá hogy felkeres, függetlenül attól, hogy egyenes ági leszármazottam. Amikor azt mondta szeretne beszélgetni velem a családomról, egy pillanatra melegség járta át a szívemet. Mégis most hogy rá várok, ideges vagyok. Nem csak azért, hogy mi fog kisülni ebből, de attól is, hogy talán nem lesz, olyan a történet amilyennek ő elképzeli. Kedves dolog tőle, hogy meg akarja ismerni a családját, de nem tudom, hogyan mesélhetném el neki az egészet. Hosszadalmas lenne az elejétől, minden részletre kitérve, és ügyelve rá, hogy ne fulladjon nyálas nosztalgiázásba az egész. Persze a kedvéért megpróbálom, nem akarom, hogy csalódottan távozzon. Leeresztem a könyvem, körbe nézek, hogy megérkezett-e már de még nem látok semmit. Egy pillanatra elnézem, az embereket magamban mosolygok. Mindig is szerettem nézni, ahogy rohan az élet, mindig is úgy gondoltam, ez a csendes emberek elfoglaltsága. Én csak néma megfigyelő vagyok, változatlan miközben az élet elrohan mellettem. Majdnem egy évszázadnak kellett eltelnie mire ez nem okozott fájdalmat, és el tudtam fogadni, hogy egyszer mindenkitől el kell, búcsúzzak, akit szeretek. Catarina Loss nagyon jól fogalmazott mikor egyszer azt mondta nekem, nem sokkal Lucy lányom halála után, hogy ezt csak túlélni lehet. Elfelejteni nem lehet, csak tovább élni nélkülük, a fájdalom idővel enyhül, de nem múlik el soha. Persze egészen egy boszorkánymester barátom se értheti meg, hogy min mentem keresztül, elvégre ők nem élhették át milyen is szülőnek lenni. De segítettek tovább élni, akkor is, ha ez nehéz, és ezért örökké hálás leszek nekik. Mégis nagyon jó érzés, hogy részese lehetek a fiatalok életének, és segíthetek neki, ha tudok. Ahogy telefonon beszéltünk, a fiú hangja olyan volt mintha Willel beszéltem volna. Előre fel vagyok rá készülve, hogy el fogok érzékenyülni, de már megtanultam hogyan maradjak erős mások előtt. Mégis ideges vagyok milyen lesz a találkozó, milyen is valójában ez a fiú. Újra körbe nézek, a csukott könyvet a táskámba süllyesztem, ahogy meglátom közeledni a szőke fiút. Elmosolyodom, felállok, hogy köszönjek neki.
- Szervusz Jace örülök, hogy eljöttél!

A család nem
ér véget
a vérrel.

Jace & Tessa@

Halványan elmosolyodom, ahogy leült, minden apró gesztus mióta csak belépett olyan mintha Willt látnám.
- Nos, ez a nagyanyád miatt volt. Ahogy utólag mondták, örült, hogy te életben vagy, de abban a pillanatban nem volt a legjobb ötlet, hogy tudjon rólad. Úgy tudta mindenki meghalt azon az éjszakán, és ennek a te biztonságod miatt így is kellett lennie. Így azt mondták neked, hogy Michael Wayland fia vagy, elvégre ő sem élt már akkor, és Robert tudott róla mesélni, ha esetleg kérdeztél, így fenntartható volt a hazugság. Hidd el az egész a te biztonságodat szolgálta.
Hagyom neki egy percig, hogy feldolgozza, amit mondtam, közben a táskámba nyúlva elő veszem a szépen összehajtogatott családfát. Akkor rajzoltam, mikor megkeresett és kérte, hogy találkozzunk. Egyszerűen van levezetve, Willtől őhozzá felesleges mellékágak nélkül csak az egyenes ág.
- Ha ezt megnézed, ezen elég egyszerűen látszik, hogy hogyan származik le a család egészen hozzád. –mosolygok- Hosszú az egész történet, de megpróbálom lerövidíteni. Ha csak a családra koncentrálunk a következőképpen foglalható össze. Mikor Will és én találkoztunk, én még nem tudtam, hogy mi is vagyok valójában. Akkor érkeztem Angliába, és már el is kaptak, hogy a Magiszter felesége legyek. Gondolom olvastál az egész kacifántos háborúról a gépekkel, a Magiszterről és minden egyébről, úgyhogy erre nem vesztegetném a szót. A londoni Intézet árnyvadászai megneszelték, hogy egy lányt fogva tartanak és eljöttek, hogy segítsenek nekem. Ekkor találkoztam életemben először William Heroldale-lel. Nem mondom egy szóval sem hogy elbűvölt, azt sem hogy első látásra belé szerettem, sőt. A viselkedésével ezt ő maga zárta ki, bár sosem tisztázódott, hogy miért is. De lényeg, ami lényeg, elvittek magukkal az Intézetbe ahol megismerkedtem mindenkivel, közöttük James Carstairssal is. Olyan kedves és figyelmes volt, amilyenek a kedvenc könyveim hősszerelmesei, azok, akikről kislány koromban álmodoztam. Jem udvarolni kezdett és nemsokára meg is kérte a kezemet, de nagyon beteg volt. Szerettem őt, hazudnék, ha azt mondanám nem, sőt szeretem a mai napig is, de máshogyan, mint Willt. Ők két nagyon különböző személyiség, de két nagyon szeretetreméltó ember is. Az események sodrában Will és én lassacskán egymásba szerettünk, pedig nagyon harcolt ellene. Nem akart fájdalmat okozni Jemnek, de ezt az érzést biztosan te is megérted. –mosolygok, megint elhallgatok egy pillanatra, elő veszem a táskámból a régi fotókat és dagerrotípiákat. Oda adom neki őket, hogy nézze meg nyugodtan.
- Végül mikor Jem a betegsége miatt a Néma Testvérek közé vonult, ő maga mondta, hogy legyünk boldogok. És azok is voltunk, nagyon nagyon sokáig. Itt ez a kép az esküvőnk napján készült –mutatom azt, amit épp a kezében tart. -  Valójában és sosem tudtam volna választani kettejük közül, a választást a körülmények szülték. De szerencsés körülmények voltak, hiszen itt vagy. Egyenes ágon származol le tőlünk, és ha szabad ezt mondanom nagyon hasonlítasz Willre. Jól kijönnétek, szinte biztos vagyok benne. A többi kép szinte mind Jamest és Luciet a gyermekeinket ábrázolja. Te James egyenes ági leszármazottja vagy, az ő fia Owen volt a dédnagyapád, Owen fia Marcus pedig a nagyapád. Sajnos őket nem ismertem túl jól, és édesapáddal sem találkoztam, legnagyobb sajnálatomra. Róla talán Robert Lightwood, vagy Luke Graymark többet tudna mesélni, mint én elvére sokáig barátok voltak. –mosolyogva figyelem, ahogy a képeket nézi, és a családfát bújja. – Ha van kérdésed tedd fel bátran, remélem fogok tudni válaszolni rájuk.

A család nem ér véget a vérrel

Jace & Tessa@

Mosolyogva hallgatom a kérdéseit, természetes hogy ennyire kíváncsi. Nehéz lehet neki, hogy mindenki Willhez hasonlítgatja, úgy hogy fogalma sincs róla, hogy ki volt ő, ahogyan az is hogy egész életében titkolóztak előtte. Nekem azt sem engedték, hogy egyáltalán kapcsolatba lépjek vele mikor elárvult, pedig szívesen vigyáztam volna rá. De azt hiszem a fejlődése szempontjából pont ez volt a legjobb, így lehet az a kedves, erős és bátor fiatalember, akit most szerencsém volt megismerni. Bár az önérzete egy kicsit túlfejlett, de azt hiszem ez amolyan Herondale családi vonás mind ilyenek voltak.
- Megértem, hogy nem vagy túl boldog ettől a rengeteg titkolózástól, én sem lennék az –sóhajtok- Elég felnőtt vagy ahhoz, hogy elviseld az igazságot, és ez a Klávé ostobasága, hogy gyerekként kezelnek. Sok ocsmány ügyük van, amit nem teregetnek ki, és sajnos a családod sorsa az egyik ilyen. Én is csak annyit tudok elmondani amit, tudok, bár mondhatnék többet is.
Felsóhajtok, egy pillanatra elhallgatok. Bánt, hogy nem segíthetek neki, hiszen félig-meddig az én felelősségem, ha jobban bele gondolok, én vagyok az egyetlen élő rokona. Senkinek sem lenne szabad egy szál egyedül állni a világban, főleg nem egy 17 éves fiúnak, még akkor, sem ha mindenki felé azt sugallja, milyen önálló.
- Hogy mit csinált Magnussal? –elmosolyodom- Ez egy érdekes történet. Bár ha tippelnem kellene, azt mondanám, az egész lénye gyakorolt nagy hatást rá. Sokáig szerelmes is volt belé sőt…-mosolyogva megcsóválom a fejem- egyszer még csókot is lopott tőle… Will aludt és Magnus bátornak gondolta magát. Ohh te jó Will de ki volt bukva mikor megtudta. És igen, Will nem volt egy egyszerű teremtés, sokszor kellett segítséget kérjünk Magnustól. Önfejű volt, nagyon erős személyiség és szeretett bajba keveredni. Néha én is úgy éreztem, hogy csak a baj van vele, mert annyi aggodalmat okozott. Magnus pedig abban az életállapotban nem volt vevő a könnyelműségére és a nemtörődöm stílusára. Nagyon értett hozzá, hogy elhitesse emberekkel, hogy más, mint amilyen valójában. Nem volt ő olyan rosszfiú, mint amilyennek mutatta magát. Sőt… de hát ezt nem tudhatta meg senki, mert őnagysága egója nem bírta volna el. A szíve mélyén nagyon is jó ember volt, és teljesen biztos vagyok benne, hogy ez az a vonása, amiben nagyon hasonlítasz rá. Szóval dióhéjban csak ennyit Magnus és Will kapcsolatáról.
Hirtelen elmosolyodom, ahogy eszembe jut az az eset, mikor Cecyli bejelentette, hogy márpedig Gabriel Lightwood lesz a férje, akkor is ha Will fejen állva pörög.
- Nos Willtől és Gabrieltől. Sosem kedvelték egymást, sőt nagyon sokáig rivalizáltak egymással. Tulajdonképpen én, magam sem értettem soha, hogy mi a kakaskodásuk oka, de egy idő után már nem is próbáltam. Azt hiszem ez is jellembeli dolog volt, az első pillanattól kezdve nem kedvelték egymást. Nekem furcsa is volt, hogy te és Alec ilyen jóban vagytok, azt hittem soha nem fogja kedvelni egymást a két család. De félre ne érts, örülök. Nem szerettem, hogy folyton marták egymást, de ők már csak ilyenek voltak. Will majdnem felrobbant, mikor a húga Cecyli bejelentette neki, hogy Gabriel megkérte a kezét és ő igent mondott. Végül is a veszély közelebb hozta őket egymáshoz, de isten igazából két dudás voltak egy csárdában, két nagyon erős személyiség.

"A család nem ér véget a vérrel"

Jace & Tessa@

Halkan felnevetek, ahogy az ük-ük-üknagymama szó elhagyja a száját. Hihetetlenül groteszkül hangzik, főleg úgy, hogy ha valaki kívülről lát minket, még akár azt is hiheti, hogy randevúzunk. Figyelem, ahogy jóllakottan hátra dől, de figyelme egy pillanatra sem lankad. Hogy őszinte legyek, jól esik, hogy így érdeklődik a múltja iránt, irántunk, és már most nagyon kedvelem.
- Merre jártam? Hát erre-arra, én is életem a kis életemet. Hogy őszinte legyek, mikor Lucyt és Jamie-t is elveszettem nem volt maradásom. Ők voltak, akik Will halála után tartották bennem a lelket, bele sem gondoltam, hogy túl fogom élni őket. De hát megtörtént, én pedig véghetetlenül magamra maradtam. Így hát engedtem Magnus unszolásának, és utazgatni kezdtem. Bejártam a világot, addig vissza sem tértem ide, amíg nem éreztem úgy, hogy a fájdalom végre enyhül. Messziről persze rajtatok tartottam a szemem, és mikor megtudtam, hogy szegény édesapádék eltávoztak, még Idrist is megjártam. Nem bírtam a tudatot, hogy egyedül maradtál olyan fiatalon, és hiszed vagy sem magamhoz akartalak venni. Persze a Klávé hallani sem akart róla, így lettek végül Lightwoodék a gyámjaid. Olyasmiket hadováltak, hogy én egészségtelen hatással lennék rád, nem tudnék tisztességes árnyvadászt nevelni belőled satöbbi satöbbi satöbbi. Kénytelen voltam bele törődni, hogy még csak meg sem ismerhetlek. –ahogy a mondandóm végére érek, elszomorodom. Akkor is borzasztóan fájt, hogy így lenéznek, és ez azóta sem enyhült. Jó életet tudtam volna biztosítani neki, tudtam volna vigyázni rá, megvédeni, és talán nem kellett volna a családja történetét elhallgatni előle. Megrázom a fejem, hogy ezt a gondolatot elhessegessem, nincs ezen már mit keseregni, már így alakult, és csak annyit tehetek, hogy most megpróbálok az élete része lenni.
- Bár ha nem így alakul, nem ismerted volna meg Claryt, ami nagy kár lenne. –mosolygok-, Remek lány igazán, és szép pár vagytok.  Nagyon hasonlít az elődjére, Charlotte-ra. Ugyan olyan erős, és határozott nő, és hidd el, ha azt mondom, odáig van érted. Ezt a Simont nem ismerem, de úgy vélem ez egy olyan béka, amit le kell nyelned a kedvéért. Will is megtanult együtt élni a gondolattal, hogy Gabe a sógora lett, de csakis Cecy kedvéért. Van ilyen néha, hogy valaki kedvéért el kell viselnünk egy olyan ember társaságát, akit nem kifejezetten kedvelünk.
Hirtelen hallgatok el, ahogy az agyam hátsó szegletében megszólal az én drága megboldogult Willem hangja: „Tess, megint anyáskodsz!”. És valóban. Kéretlen tanácsokat osztogatok valakinek, akit csak pár órája ismerek, és a rokoni kapcsolat itt nem számít. Bár úgy érzem, a fiú, sokkal jobban vágyik az anyai törődésre, mint azt kimutatja, végtére is ez egy olyan dolog, amit isten igazából sosem tapasztalt meg. De, ha jól gondolom, ugyan annyira nem szereti, ha megmondják, neki mit tegyen, mint William.
- Ne haragudj, hogy kéretlen tanácsokat osztogatok. Azt hiszem ez egy olyan rossz szokás, amit 150 év alatt sem sikerült levetkőznöm.

"A család nem ér véget a vérrel"

Jace & Tessa@

Nem igazán tudok mást tenni, minthogy elnevetem magam. Hihetetlen, hogy ennyire szabad szájú legyen, még talán Willnél is rosszabb. De igazán kedves, kellemes fiatalember, örülök, hogy megismerhetem, még akkor is, ha már régóta tudtam a létezéséről, és fájt érte a szívem. De most már semmit sem tehetek a múlt ellen, csupán annyit tehetek, hogy kitartok mellette, nem hagyom magára, és mindenben támogatom. Hogy anyja helyett anyja leszek, és árgus szemekkel vigyázom minden lépését. Mosollyal ajkaimon fogom meg egyik kezét, bár hatalmas és erős, mégis érzem, hogy ez az apró gesztus mennyire hiányzott neki eddig.
- Nos, nem tehetek mást, minthogy ezt fenyegetésnek veszem, és nem mozdulok nagyon New Yorkból sehová. De tudod, nem is akarok. Itt vagy te, és ez többet jelent nekem, mint hinnéd. 150 év nagyon sok úgy, hogy nincs senki melletted, akire támaszkodhatnál, akiről gondoskodhatnál. És hát, van itt valaki, aki mindezen hosszú évek alatt csendesen és türelmesen várt rám, hogy végre együtt lehessünk.
Mosolyom nem halványul, miközben figyelem, ahogy eszik, és hallgatom szavait. Bár azt mondhatnám, hogy az édesanyja volt Stephen nagy szerelme, de hazudnék, és nem érdemli meg. Borzalmas volt látni, ahogy Valentine így manipulálja őket, és hogy Imogen a saját keserűségét az unokájára vetíti le, megnehezítve ezzel Jace életét, és kiszakítva belőle egy hatalmas darabot. Bár csak messziről figyeltem őket, mégsem veszítettem szem elől a családomat egy pillanatra sem.
- Nem ismertem különesebben, csak távolról. De nem volt kifejezetten említésre méltó asszony, már megbocsáss. Apád karizmatikus, erős személyiség volt, és mint ahogy te is biztosan tudod, csak Valentine nyomására vette el édesanyádat, és ahogy te is tudod sosem szerette, a valódi nagy szerelme Amatis volt. Mégis, talán a sors akarta így, hiszen megszülettél te… de sajnos nem édesanyád érdeme, hogy olyanná váltál amilyen vagy. Maryse erőssé nevelt, amiért hálás vagyok neki. Szegény Céline… nem volt egyszerű élete. Gyerekként bántalmazta a családja, talán ezért is volt olyan hihetetlen bizalommal olyanok iránt is, akik nem érdemelték meg. Tartozni akart valahová. Édesapádért rajongott, még akkor is, ha a szerelme nem talált viszonzásra. Végül, mikor édesapád meghalt… Valentine nem sokkal később őt is meggyilkolta. Akkor volt 8 hónapos várandós veled, így téged gyakorlatilag a holttestéből vágtak ki…na, én itt sokalltam be. Nem bírtam ezt látni tovább, és nem tudtalak magamhoz venni, Imogen nem engedte.
Mikor befejezem bűnbánóan lesütöm a szeme, közbe kellett volna lépnem, hogy ne történjen meg ez a sok szörnyűség. Próbáltam is, de a mániákus Morgenster erősebbnek bizonyult, és minden próbálkozásomat csírájában elfojtotta. Mikor végül Jace a Lightwood családhoz került kicsit megnyugodtam. Úgy nézett ki, hogy minden rendben lesz vele, így könnyebb szívvel maradtam távol tőle, de Imogen tiltása ellenére nem vettem le róla a szemem. Végig követtem felnevelkedését, reménykedve benne, hogy talán egy nap megismerhetem végre, és segíthetem. Ahogy Claryt említi, újra elmosolyodom.
- Helyes. Ezt akartam hallani! Hidd el, talán nem olyan elviselhetetlen az a Simon, csak még meg kell szoknotok egymást. Elő fordulhat, hogy egy idő után már semmi súrlódás nem lesz köztetek, olyannyira össze fogtok csiszolódni. Nagy dolog ám, ha két ember ugyan annyira szeret egy harmadikat.
Újra megsimogatom a kezét, remélem, érzi, hogy rám mindenben számíthat, hogy itt vagyok neki, és nem fogom elhagyni őt soha. Hogy végre része vagyok az életének, ahogy annak lennie kellett volna, és hogy kötelességemnek érzem segíteni őt, bármi legyen is a problémája.
- Tudnod kell kicsim, hogy rám mindig számíthatsz –mondom neki, olyan hangsúllyal, amellyel utoljára a fiammal beszéltem. – Hogy bármi nehézség, vagy probléma merül fel az életedben, egy ember biztosan mindig lesz, akire támaszkodhatsz, és aki megtesz érted mindent.

"A család nem ér véget a vérrel"