Mondhatni számítottam rá, hogy a fiú majd meg fog keresni engem, de arra már kevésbé, hogy ennyire hamar teszi. Egész eddig Zakariás testvérként voltam a segítségükre a fiataloknak pont azért, mert egy picit arra a korszakra emlékeztettek, amikor én magam voltam tizenéves. Az egyik énem sikított attól, hogy ennyire hasonlóak az akkori barátaimhoz, családomhoz, ismerőseimhez, a másik pedig egyszerűen csak mosolygott a nosztalgia miatt. Jó érzés volt nekik segíteni, egy kicsit olyan volt, mintha az a több száz év el sem telt volna. Persze néha legszívesebben sikítottam volna, hogy inkább fussatok, és hagyjátok a francba, mert vagy szenvedtek ,vagy meghaltok, vagy a barátotok hal meg, és utána majd magatokat okoljátok azért, mert a dolgok rosszul alakultak. Ennek ellenére volt bennem sok-sok visszatartó erő is ilyen téren, ugyanis pontosan tisztában vagyok vele, hogy ugyanúgy nem lennének képesek valakit a sorsára hagyni, mint ahogy nekem sem ment volna annak idején. Belegondolva, őrült kérés lett volna tőlük, hogy üljenek meg a fenekükön tekintve, hogy én a betegségem ellenére sem tudtam. Pont ezért is próbáltam Néma testvérként, a lehetőségeim szerint segíteni nekik akkor is, amikor Jace eltűnt Sebastian jóvoltából.
Sejtettem, hogy valószínűleg az őseiről, amikor felkeresett, hogy beszélne velem, mert szegény gyerek jól át lett ejtve, én pedig hát valamennyit – mondhatni mindent – tudok mindarról, ami lezajlott abban az időszakban. Nem, ez nem nagyképűség, ez a szimpla igazság. Annak ellenére, hogy Tessával évente csak egyszer tudtam találkozni, akkor elég jól elmesélt nekem mindent, így mondhatni könnyen a srác segítségére lehetek majd. Pont ezért is kaptam gyorsan össze magam valami kényelmes göncbe, és rejtettem el rúnával a fegyvereim, aztán indultam meg a park felé. Elvégre az ember sosem tudhatja, hogy mikor lesz rájuk szüksége, nem?
Mondhatni már rutinosan használtam a tömegközlekedési eszközöket, ami egy picit azért nagy szó volt, mert előtte csak a Néma testvérek hintójával utaztam, vagy éppen másmilyen hintóval. Jómagam nem tudok autót vezetni, az én koromban olyasmik még nem is voltak, és eddig minden úgy alakult, hogy nem kellett megtanulnom soha sofőrködni.
A megbeszélt helyen, egy szökőkútnál találkoztunk, én pedig a saját laza, de sietős lépteimmel és egy kedves mosollyal az arcomon közelítettem meg a srácot.
- Valóban nem – vigyorogtam el magam megszólalására, egyáltalán nem hasonlított az én barátomra. Azokat a géneket, a kék szemeket és a szénfekete hajat mind a Lightwoodok örökölték és az Alexander gyerek sokkal jobban hasonlít az egykori barátomra, mint Jace az aranyló tekintetével és hajával.
- De akkor nekem sem kell ezek szerint – tudtam le gyorsan az ismerkedési köröket. Legalább tudjuk, hogy hányadán állunk a dolgokkal, de amúgy meg is erősítette a következő mondatával, hogy valóban tudja ki vagyok. Én csak egy bólintással nyugtáztam a dolgot és leültem a szökőkút szélére, mert úgy éreztem, hogy hosszú napunk lesz, amíg mindent átbeszélünk.
- Hogy is mondják ezt manapság? Lökjed csak, vagy ilyesmi ugye? Még barátkozom a kor szleng kifejezéseivel – mert a Néma városban egy árva szó sem hangzik el, így fogalmam sincs arról, hogy miként változik egy-egy nyelv... De azt hiszem ez ilyen, vagy mi.