Magas, olyan 195 cmt vagyok, és 85 kiló. De ez mind csak ránézésre sejthető. Kék szemű, és szőke fehér bőrrel. A testemen van pár heg, a rég múlt emlékeit idézve. Általában borostás, vagy sima az arcomon a bőr. Mivel nem élek emberek között így a ruházatom se olyan sok. Ahogy nőttem, úgy a testméreteimhez megfelelő viseletet hordtam, de mindig csak pár ruházat van nálam ameddig ki nem szakad és el nem kopik.

Először is…Nem tudok beszélni. Vagyis nagyon csekély a szó kincsem, és inkább jelbeszéddel és testbeszéddel kommunikálok. Nagyon ritka, hogy beszéljek az egyetlen akivel valaha is szót váltottam az az anyukám volt. De miután jöttek a bajok, én úgy némultam meg. Azóta, feleslegesnek találom, hogy bármit is mondjak bárkinek és bárkivel is beszélgessek. Csöndes vagyok, ebből kifolyólag. Mégis, vezető alkatnak mondtak régen, okos és nagyratörő. Ha nem is szavakkal, de benső vadam könnyen megnyeri azt akit meg kell. Mind azok ellenére én nem szeretem vezetői tulajdonságomat. Nem szeretem a közösségeket, az embereket, de még a saját fajtársaimat sem. Nem mintha más fajokkal annyira kitudnék egyezni. Magányos típus vagyok, az én világom bennem van és gyűlölök abból kilépni. Amióta csak az eszemet tudom a vadonban élek, egyedül a farkasommal és olykor más rendes farkasok társaságát élvezve. Az állatok megértenek és elfogadnak. De soha nem tartok velük. Ők maradnak én pedig kóborlok. Mert amit szeretek az a vándorlás. Mindig új helyek felfedezése csábít és hív én pedig ennek nem tudok, nem is akarok ellenállni. Szeretek tanulni, a természet és a vadak sok mindent tanítottak nekem, de ha bekerülnék egy nagyvárosba valószínűleg megbolondulnék. Soha nem bírtam, nem is fogom…Viszont valakinek a szaga már az agyamban ég, és ő ha mozdul olykor követem ameddig csak tehetem. De mindig újra és újra találok valami nyomot utána. És tudom, hogy miatta halt meg az anyám….

Gyűlölök együtt játszani a többiekkel. Halkan zihálok és remegnek a kezeim a lábaimon ülök és nem merek felállni. A többiek mind engem néznek és meg vannak rémülve. A kisfiú aki folyamatosan piszkált most a földön fekszik és az orrát szorongatja és zokog, kiabál. Az ujjai között vér folyik le és a könnyeivel keveredik. Mikor az egyik felnőtt hozzánk ér azonnal a szája elé kapja a kezét és rémülten néz rám én pedig anyát akarom. A vér íze a számban és a fogaim között tartott cafat egyre csak vérzik és én nyelek mert nem akarok megfulladni. Valaki hátulról megemel és én már kapálódzok, hogy engedjenek de lefognak és hallom anyát ahogy azt kiabálja tompa hangon. „Ne, Ne bántsátok! Nem akarta ezt tenni…!” És én nem akartam. Azt akartam, hogy hagyjanak békén. A számba nyúlnak és erőszakkal szétfeszítik az állkapcsomat mire kiesik a cafat a számból. Leharaptam Daniel orrát….
Azt hiszem 6 éves voltam mikor ezt csináltam. Azóta nem engedtek a többiekkel játszani és őket sem a közelembe aminek én roppantul örültem. Nem bírtam a játékaikat, a hülye ötleteiket és hogy mindig kicsúfoltak mert nem voltam tisztavérű. Ami nem is érdekelt volna de anyát mikor a szájukra vették elszabadult bennem a pokol. Már akkor tudtam, hogy anyát is kinézik nem csak engem. Mikor ő nem tehetett semmiről. Csak szerelmes lett…és nem dobott el engem magától aminek ez lett a következménye. Egy félvér és kitagadás a falkából. Különös módon vérfarkas lettem és nem az apám után…olyan valami… Pedig sokak szerint ez nem lehetséges. Nem is akartam az lenni. Nem akartam egyáltalán rá hasonlítani, és nem is éreztem iránta gyűlöletet, megismerni se akartam és nem is érdekelt amíg anya velem volt. De most már azt is tudom, hogy anyának miatta kellett meghalnia…Engem pedig harci kutyává avanzsálni. Kicsi falka voltunk, könnyű volt mindenkit megölni mind egy szálig. Nem tudom már nem emlékszem ki voltak igazából akik így tönkre tették az idillt amiben éltem….Csak arra az alakra emlékszem aki megölte anyát. És én nem tudtam megvédeni. Megerőszakolták, megverték, és egyszerűen csak kivéreztették mint valami levágott haszon állatot. Én pedig teljesen egyedül maradtam. Vagyis…Carles…Így hívták. Ő tette meg. Elvittek Kanadából Mexikóba. Láncra tettek, beraktak egy rácsos 4 szög alaku ketrecbe amiben kisgyerekkoromban még elfértem de ahogy jött a kamaszkor már csak fekve tudtam elleni benne. Amint vad farkasom napvilágra hozta magát kaptam egy nagyobb ketrecet, (nem volt sokkal nagyobb, de legalább a lábamat kitudtam nyújtani)  és éheztetni kezdtek. Megtanítottak arra, hogyha enni akarok ölnöm kell. Megtanítottak arra, ha én nem teszek semmit akkor meghalok. Erősebbé, vadabbá, és vérszomjasabbá tettek. Viadalokra vittek el. Ahol velem korú elkapott kölyökfarkasokat engedtek össze.  Mindig csak egy maradhatott bent abban a kifutóban. És én mindig bent maradtam….Azonban 17 éves koromra Carles sok kölyköt hozott, és mind éhesek, dühösek, és vadak voltak. Köztük én is aki csak az anyja halálért kiáltott bosszút. Lázadás lett. Kitörtünk és én pedig megöltem a gazdámat. Megöltem mindenki nevében. Soha nem beszéltünk egymással, nem is jöttek velem és én se akartam, hogy kövessenek. Amíg szabadság nem volt addig követtek. De én dolgom végeztével elhagytam a várost, elhagytam minél messzebbre és oda menekültem ahol a legnagyobb biztonságban éreztem magam. A vadonba. Lassan 29 leszek azt hiszem….és csak annyit tudok, hogy valakinek még tartozok….Az pedig az apám.  Az egyetlen akinek tartozok még….