“Sometimes the world doesn't need another hero. Sometimes what it needs is a monster.”
Van az a szint, amikor már nem a saját lábamon megyek, hanem vonszolnak, szó szerint, mert minden szembejövő tárgyba belekapaszkodnék, hogy ne tegyék. Néma Városba visznek, mert tettem olyasmit, amit nem kellett volna, és a csuklóimon fényes rúnék világítanak hogy ne tudjak szabadulni mielőtt odaérnénk a cellák szintjeihez, ahol a bűnösöket, vagy épp kihallgatásra várókat szállásolják el. Nekem elvileg öt napot kellene eltöltenem itt, de nem lesz annyi. Most tudom, bele fogok dögleni a pánikba. Semmivel sem segítem elő a kísérőimet, holt súlyként lógok, de mivel sajnos nem vagyok valami magas és izmomlufi sem, nem olyan nehéz nekik odavonszolni. Most még vicsorgok, mert a dühöm erősebb, mint ami majd következik, és nem vagyok hajlandó együttműködni, így gyakorlatilag bevonszolnak a cellába is, hogy rögzítség a jobbom, ahogyan azt szokás. Elveszik a fegyvereim, és az irónom, és egy fekete takaróval hagynak itt. Becsapódik mögöttük a rács és ahogy elmennek viszik magukkal a fényt is. Az életem fényét. Egyedül maradok. Árnyvadász ruhában, bőrben és feketében és a gondolataimmal, amik minden ismert színél sötétebbek.
Órák telnek, el, és a dühöm elcsitul, elmúlik. Mint a hullámok amik megtörnek a sziklákon, úgy törik meg az enyém is, és átadja a helyét valami egészen másnak. Egy érzésnek, amit gyűlölök. Félelem szivárog a csontjaimba. Eláraszt, és elevenen fal fel. A fal mellé gömbölyödöm amennyire lehet, de saját magam elől nem menekülhetek el. Reszketek, holott nem fázok igazán. Önkéntelenül törnek elő a szavaim, amik suttogásnak hangzanak, de ki lehetne az aki meghall engem itt lent? Eltemetve egy halott városban? - Onegai...onegai... - lehelem magam elé, ahogy minden képességemmel igyekszem eggyé válni a fallal. Nem túl árnyvadászra valló hogy félek a sötét zárt helyektől, de rövid ideig nincs vele gondom, le tudom gyűrni, de huzamosabb ideig? Öt napig?! Bele fogok bolondulni...
Hiába küzdöttem, nem voltam elég erős, hogy megakadályozzam ezt az egészet. Nem voltam ott, amikor Ruko begőzölt az utcán őrjárat közben és akkor sem értem oda időben, amikor a parabatai-a már majdnem az őröknek ment, akik megpróbálták elhurcolni a rugkapáló férfit. És mindennek a közepén itt vagyok én, akit oda is engednek Rukohoz és tud a klausztrofóbiájáról. Csak én és Ruru tudjuk, de a parabatai-át nem fogják engedni hozzá, ez alapszabály, ha valakit Néma Városba akarnak vinni. Tehát nekem kell tennem valamit, mielőtt megőrül a férfi, akihez hozzá kell mennem. Még mindig a hideg borsódzik a hátamon a gondolattól, de most nem foglalkozhatok vele, tennem kell valamit. Azonnal megkerestem Jemet, akinél a legnagyobb esélyem van segítséget kérni a Néma Testvérekkel kapcsolatban. Mivel mi, az árnyvadászok sem vagyunk oda a Testvérek folyamatos jelenlétéért és bíznak a tömlöceikben, nem lesz a börtön szintnek Nephilim őre, ez biztos. De a Testvérek elől nem tudok elbújni és úgy besurranni, tehát kellett Jem segítsége meggyőzni legalább egyiküket, hogy megnyugtathassam Rukot. Ki tudná nálam jobban, milyen a gondolataiddal összezárva lenni egy helyen, ami a legrosszabb emlékeidet eleveníti meg és egyenesen a személyes poklodba száműz? Olyan gyorsan cselekedtem, ahogy csak tudtam, de még így is órákba telt, mire lejutottam ide. Nem hozhattam magammal túl sok dolgot, hiszen Ruko itt büntetésben van, de becsempésztem, amit tudtam. Halkan suhanok a megfelelő cellához, macska léptekkel és gyors mozdulattal fordítom el a kulcsot a zárban, hogy máris a vőlegényem előtt térdelhessek. Lassan nyúlok ar arca felé, hogy legyen ideje megismerni, mielőtt fenyegetésnek tekint. Nem akarom megijeszteni még jobban, így is elég nagy stressz helyzet ez neki. -Ssshhhhh.... Én vagyok az, Ruko, Thea vagyok. Figyelj rám, nem maradhatok sokat, így is sem tudják, hogy itt vagyok -susogom vigyázzva, hogy ne hívjam fel magamra a többi itt raboskodó lény figyelmét magamra. Gyors mozdulattal kanyarítok a vőlegényem válla köré még egy takarót, hogy melegen tartsa és távol őt a pánikrohamoktól. Sokkal könnyebb azt kapni, ha az ember fázik és remeg.
Ruko Masashi
Hozzászólások száma :
158
Tárgy: Re: Forever darkness in my soul... - Thea & Ruko Pént. Okt. 27, 2017 6:08 pm
“Sometimes the world doesn't need another hero. Sometimes what it needs is a monster.”
A néma testvérek lakóhelye nem túl szívderítő látvány, és nem is szeretek itt lenni, pláne úgy hogy be vagyok zárva ide. Mondjuk előtte sem szerettem ezt a helyet, mert nyomasztónak találtam, és valahogy nem igazán érzem hogy ide tartoznék. Behurcolnak ide a nephilimek és ahogy rögzítenek, már mennek is, megvető morranással hagynak magamra. A csend és a sötétség bezáródik körülöttem, és magamra maradok, minden sötét gondolatommal és démonommal. A cella falai messzire tűnnek körülöttem, ahogy elmerülök a saját gondolataimban, és felelevenednek az emlékeim. Az a szörnyű este, ahogy arra térek haza hogy mindenki halott, a szeretett obaa-chan és mindenki más. Az a sok vér, és az üveges szemek... - Obaa-chan... - suttogom bele a körülvevő sötétbe és mintha csak vádlón nézne rám vissza, vérben forgó szemekkel. Bizonyára csak az agyam szüleménye, de ez nem vigasztal meg, és felnőtt árnyvadász létem egy pillanat alatt lesz semmivé, és újra az a gyermek leszek, aki imádta a nagyiját és annak süteményeit. A vele való életet, és most hogy újra... Szinte delírium fog el. Az emlékek és valóság között utazok, mikor hirtelen valami gyönge fényfoszlány jelenik meg, és nem tudom már hogy ez igazi vagy csak látomás. Hunyorítok ahogy közeledik és felismerem valami távoli jelenésként a menyasszonyom. - Ez ez újabb délibáb?! - nyögök fel ahogy felém közeledik, de nem változik rémségekké, szóval talán... talán igazi lehet?! Fogalmam sincs, de hogy elém térdel és valamivel beborít érzékelem finom illatát, ami jellemzően a övé. A szaglásom érzékeny. Mindig is az volt. - The..Thea - pislogok rá zavartan, és kissé talán szétcsúszott szemekkel, mert eluralkodott rajtam a rettegés és alig bírok kilábalni belőle. Próbálok rá fókuszálni, ahogy itt van előttem. - Te most... igazi vagy, ugye? - kérdezem rekedten, mert nem tagadom hallattam a hangom, bár itt lent senkit nem érdekelt.
Gyorsan kell cselekednem, mielőtt még túl késő lenne és visszafordíthatatlan károk keletkeznének a vőlegényem elméjében. Tudom, hogy milyen szrönyű ilyen szinten összezárva lenni a démonaiddal, nem akarom, hogy ettől szenvedjen, segítenem kell. Nekem sem könnyű itt lenni, csak az tartja bennem a lelket, hogy tudom, Rukonak szüksége van valakire és Rurut nem engedik hozzá, pedig talán ő jobban tudna hatni rá. Hoztam magammal takarót, némi vizet és boszorkányfényt, de csak ezeket tudtam becsempészni, pedig többet is tennék. A rengeteg sóhaj, morgás, mocorgás és lánccsörgés között az az elhaló sóhaj vezet a vőlegényem cellájához, de meg is fagy bennem a vér. Szegény, borzalmas dolgokat vetíthet elé az elméje, hogy szenvedhet. Gyorsabbra véve a lépteimet sietek a tömlöcéhez, és már előtte is térdelek. -Nem, igazi vagyok Ruko -válaszolok, ahogy ráterítem a takarót, és visszahelyezkedem elé, hogy jól láthasson, megismerjen. Óvatosan érintem az arcát, simítom ujjaim állának vonalára, mint aki fél, hogy akármikor összetörhet. Pillantását keresem, azt a máskor olyan erős tekintetet, ami most inkább hasonlít egy űzött vadéra. -Igen, igen, itt vagyok, igazi vagyok. Nem lesz semmi baj -simogatom még mindig és lassan mozdulok, hogy átöleljem. Szorosan bújok hozzá, hogy elhitessem vele, én tényleg igazi vagyok, nem csak egy látomás. Közben óvatos mozdulattal csúsztatom a zsebébe a magammal hozott boszorkányfényt, ez talán segít neki kicsit a félelmeit távol tartani. Az árnyvadászok néha borzalmasan kegyetlenek tudnak lenni, még a saját fajtájukkal is.
Ruko Masashi
Hozzászólások száma :
158
Tárgy: Re: Forever darkness in my soul... - Thea & Ruko Szer. Nov. 15, 2017 7:54 pm
† To: Thea †
Mindig is gyűlöltem a Néma Várost, hiszen annyira halott és a Néma Testvérektől is egyszerűen lever a víz. Nem feltétlen azért, mert annyival erősebbek, hanem mert a jelenlétükben az ember teljesen meztelennek érzi magát, és minden valaha volt bűne a fejébe száll, és ők végigböngészhetik az egészet ha akarják. Hideg és nyirkos a cella, ami körülvesz és nem kellett sokat várnom hogy a koromsötét elnyeljen, és magához ölelve próbáljon meg eluralkodni az elmém felett és nehezen tudok neki ellenállni. Végül teljesen bele is süppedek, és egy látomás térít kicsit magamhoz, ahogy megjelenik Thea, a nő akit nem sokára el fogok venni ha nem őrülök bele ebbe az öt napba amit itt kell töltenem. Próbálok fókuszálni, és figyelni rá, de pillantásom szétcsúszik olykor. Az érintése és az ölelése viszont valós. - Igazi... Tényleg itt vagy? Hol van Ruru? - kérdezem kicsit megerőltetve magam, tudom hogy láttam őt, amikor elhurcoltak ide, és küzdött az őt lefogó ellen, de aztán szem elől tévesztettem, és nem tudom hol lehet most. Érzem hogy nincs jól. Ez egy kicsit kijózanít. - Arigatou - szólalok meg a takaróra és a hozott dolgokra. A boszorkányfény az életem jelenti éppen, apró folt a vaksötétben, és legalább van mibe kapaszkodnom. - Nem fogom kibírni, nem bírom ezt a.... sötétet. Megfojt, és megőrjít és a pánik erőszakba csap... - ilyenkor veszélyes a közelemben lenni, de még... még bírom. Egy kicsit. Talán túlélhetem, bár az öt nap még messze van. A tenyerébe simítom az arcom, és odabújok hozzá ahogy a zsebembe csúsztatja a fényt. A lánc megfeszül ahogy átölelem.
Némaváros mint mindenkinek, nekem is a végeláthatatlan csont labirintust jelenti, benne elmondhatatlan sötét és csak nincs semmi, ami megóvja az elmédet a saját gondolataidtól. A magamfajtának különösen nehéz idelent lenni, ezért értem meg, miért nem szereti Ruko sem ezt a helyet. Neki még a klausztrofóbiával is meg kell küzdenie, nem csak az általános nyomasztó érzéssel és ez a kombináció számára végzetes lehet. És ezt csak ketten tudjuk, én és a parabatai-a, akit nem engednek hozzá. Sietek hozzá, hogy segítséget nyújthassak a parabatai-a helyett is, mert pontosan tudom, hogy most nem maradhat egyedül, különben nem kapjuk vissza ugyanazt a Rukot, akit elvittek. Letérdelek elé, és próbálom magamra terelni a figyelmét, legalább addig is rám koncentrál, nem a sötétségre és a bezártságra. -Igen, tényleg itt vagyok -erősítem meg megint, akárhányszor csak kell, hogy tényleg elhiggye -Bezárták a szobájába és elvették az irónját. Tudják, hogy képes lenne bármilyen hülyeséget megtenni érted, engem is ő riasztott, hogy mi történt. Könyörgött szinte, hogy ha már ő nem tud, jöjjek én -És én örömmel tettem, nem kellett kétszer kérnie. Őt nem engedik még ki egy darabig és azután is figyelni fogják, hogy ne tudjon Némavárosba beszökni, de rám nem gondoltak szerencsére. Ezért tudtam becsempészni magammal azt a kevés dolgot, amit most odaadok. -Nandemonai… Csak ne őrülj meg nekem, nem teheted, érted? -sóhajtok és aggódó pillantásommal vizslatom a tekintetét. Nem úgy hangzott ez a kijelentés, ahogy akartam, de nem tudnám elviselni, ha ilyen állapotban kéne látnom az én erős vőlegényemet minden nap mostantól fogva. Nem törheti meg a Klávé. -Tudom, de ki kell bírnod. Nem engedheted, hogy megtörjön egy kis cella, meg kell mutatnod a Klávénak, hogy veled nem játszadozhatnak. Szükségem van rád, ahogyan Rurunak is -próbálom benne tartani a lelket. És az erőszakról eszembe jut még valami. Kibontakozom az ölelésből és elkezdem a szoknyámat feljebb húzni. Nem érdekel, mire gondol, nincs idő magyarázkodni és nincs más, amit erre használhatnék. Az alsószoknyám viszonylag vastag anyagból van, és nem fog hiányozni a ruházatomból, ha leveszem és darabokra szaggatom. Biztos vagyok benne, ha végképp sok lesz neki a félelem, elkezdi majd rángatni a bilincset és a láncot, ami viszont annyira megsebesítheti a kezét, hogy öt nap alatt el is fertőződhet, tehát ezt meg kell akadályoznom. Az anyagdarabokat használva kipárnázom a bilincset, amennyire csak tudom. Remélem, hogy ez elég lesz.
Ruko Masashi
Hozzászólások száma :
158
Tárgy: Re: Forever darkness in my soul... - Thea & Ruko Szomb. Jan. 20, 2018 10:38 pm
† To: Thea †
Totál ki vagyok már most a sötétségtől, és hogy nem látok. Nem látom a fényt, és nem látok semmit a tulajdon kezemet sem magam előtt. A sötétnek is vannak árnyalatai de itt még azok is elvesznek, és ahogy sötét fullasztó takaróként borul rám, egyszerűen pánikba ejt, és a legsötétebb démonaim vetíti ki az elmém. A nagyim halála még mindig éles képként jelenik meg, és nem akarok rá gondolni. A csuklómon megcsörrenő bilincs éles, rideg hangja legalább valóságos, és időről időre megmozdítom a kezem hogy érezzem nem süketültem meg, és nem vesztek el az érzékeim, de egyszerűen nem vagyok képes itt maradni. Ebbe a sötétségbe érkezik egy halvány fényfoszlány, és már kezdem azt hinni hogy halucinálok amikor megszólal, és lassacskán elém tisztul a menyasszonyom látványa. - Ruru is olyan tud lenni mint én - válaszolok ahogy elmeséli hogy mit tettek vele, de ez végül is várható volt, és nem csodálkozom rajta. Azon sem hogy küzdött, és hogy még a szobájában dühöngve is rám gondolt, hogy legalább Theát ideküldte. Próbálok ráfigyelni, és arra gondolni hogy nem maradok itt de még csak fél nap telt el, és még négy és fél vissza van. - Nem akarok, de ez a hely... ez a hely megőrjít - húzom össze magam a takaró alatt és tudom hogy később ha jön a hidegrázás, nagyon fogok neki örülni. - Ki akarom bírni, de nem tudom megígérni hogy kifogom. Ez a hely nekem egy.... horror... nem is tudom. A legrosszabb ami történhet... Nekem is szükségem van....rá..rátok - teszem hozzá, hiszen eddig csak a parabataiomra számíthattam és még szokatlan hogy van valaki más is, akinek fontos lehetek, és aki engem akar. - Eljössz... eljössz holnap is? - kérdezem ahogy figyelem mit csinál, és csendben hagyom neki hogy kibélelje a bilincset amennyire tudja. Lehet hogy ő tud valamit, mert később valószínűleg erőszakos leszek és le akarom majd rángatni az meg tenne jót. Nem tudok tisztán gondolkozni, van valami ezen a helyen ami mintha akadályozná ezt. - Mesélj valamit.... akármit - szólalok meg csendesen, miután biccentek neki a bilincset illetően.
Siettem, ahogy tudtam és remélem, hogy meg tudom menteni a teljes sötétségtől a vőlegényemet. Nem csak azért, mert Ruru szinte könyörgött, hogy jöjjek el, hanem mert én is akarom. Pontosan tudom, milyen, ha összezárnak a legnagyobb félelmeddel huzamosabb időre és nem tudsz előle menekülni, nem akarom ezt neki is. -Meg is érdemlitek egymást -sóhajtok, látni kellett volna azt a majdnem hisztit, amit Ruru levágott nekem, hogy siessek már, de akkor is időbe került, mire sikerült magam beügyeskedni Némavárosba. Nem olyan egyszerű ám még az árnyvadászoknak sem. -Tudom, de te erősebb vagy ennél, túl fogod ezt élni és megmutathatod a Klávénak, hogy nem tudnak megtörni -Próbálom bíztatni, tartani benne a lelket. A vőlegényem erős, sokkal erősebb nálam, nem győzheti le néhány nap idelent, azt nem fogom hagyni. A Klávénak is meg kell értenie, nem teheti ezt a harcosaival, a saját utódaival, mert így nagyon hamar fel fogunk lázadni és az nem lesz szép. -Tudom, tudom… De azt is tudom, hogy ki fogod bírni, rendben? -Most már csak mindenfélét összehordok, aminek bíztatás hangja van, akármit, hogy megnyugtassam arra a kis időre. Óvatosan nyúlok oda ismét, hogy megérintsem az arcát és finoman követem a vonásait. Nekem szokott segíteni az ilyesmi, hogy arra az egy emberre figyeljek és semmi másra, talán neki is fog. -Nem tudom megígérni, de megteszem, amit tudok. A Néma Testvérek nem fognak beárulni, de nem vehetik észre az Intézetben, hogy látogatlak, mert engem is megbüntetnek -magyarázom, miközben a bilincset bélelem ki, majd ismét felé fordulok. A csillagokat is leígérném most neki, hogy ne legyen baja, de nem akarok hazudni és hamis ábrándokat kelteni. Ha nem tudok jönni, mert túl nagy a kockázat, akkor ne várjon hiába. -Mit meséljek? Nem történik velem semmi érdekes -döbbenek le egy kicsit. A mindennapjaimat a két roham közötti harc és némi zene tölti ki, semmi másról nem tudok mesélni, ez pedig nem érdekes. Elgondolkodva térdelek hozzá közelebb, de akárhogy töröm a fejem, nem jut eszembe semmi ideillő.
Ruko Masashi
Hozzászólások száma :
158
Tárgy: Re: Forever darkness in my soul... - Thea & Ruko Szomb. Márc. 24, 2018 11:04 pm
† To: Thea †
Gyűlölöm ezt az átláthatatlan, és mély sötétet, amibe még a kardom is megállna. Azt pedig még jobban hogy ez az elmémre telepszik, és nem enged józanul gondolkodni, és nem vagyok benne biztos hogy túlélem ezt a pár napot. Ez a sötétet töri meg a menyasszonyom megjelenése, és kell egy kis idő, mire letisztul hogy ő az, és igazi. Nem csak a saját agyam szórakozik vele, hogy illúziókat kreál elém. - Szörnyű volt, ugye? - kérdezem reszketeg kis mosollyal hiszen kinézem belőle hogy levágott egy hisztit hogy ő márpedig ide akar jönni. Ő tudja a legeslegjobban hogy mennyire iszonyodom a sötéttől, és mennyire nem kellene ezt tenniük azoknak az ostobáknak. Helyezkedek kicsit hogy közelebb legyek a nőhöz. Mennyire másabb most, hogy tudom ő se sokkal másabb mint én, és nem egy olyan nő akitől féltem hogy mellém kerül. - Még ha erősebb elnnék, de nem vagyok. Agyon nyom ez város, és gyűlölöm... - morgok, mert a kezdeti dühöm már elapadt valahol, és most a félelem és bizonytalanság dominál, és az elmém is ellenem fordult, nem tudok kocnentrálni, és nem tudok nem szörnyűségekre gondolni. - Én nem tudom hogy fogom bírni, ez felőröl - tárom szét kicsit a karjaim, és már meg sem hallom a lánc csörgését, mintha nem lenne elég hogy bezárnak, még attól is félnének hogy megszököm. Így is kidörzsölt már a béklyó. - Hai, arigatou - döntöm neki a fejem, ahogy közelebb jön és most ez így jó egy kicsit. Talán feltölt annyira hogy kibírjam, amíg újra jön. - Hány óra van? Holnap is ilyenkor jössz? - kérdezem ahogy kibéleli a bilincset és kicsit megmozgatom a kezem. Kicsit szorosabb lett, de legalább puhább is mellé. - Nem érdekel. Bármit. Amíg itt vagy legalább a hangod hadd halljam - sóhajtok fel, és felnézek rá, most egy kicsit jobb, de előre görcsbe ugrik a gyomrom hogy mi lesz ha elmegy majd.
Sosem gondoltam volna, hogy valakinek én nyújthatok segítséget, mikor én magam annyi támogatásra szorulok. Kétség kívül, szívesen teszem, ha valakinek ettől jobb lesz, akkor főleg, ha a vőlegényemről van szó. Nem tudom miért... de vonzódom hozzá úgy, ahogyan eddig senki máshoz ezelőtt. Talán ilyen az, amikor szeretsz és viszont szeretnek, de nem a parabatai-od az. Új és félelmetes élmény volt előtte megnyílni és még nem tud mindent. -Borzalmas hisztit vágott le. Szerintem el tudod képzelni -kuncogok röviden, hiszen Ruko jobban ismeri nálam a másik japánt, ő már csak tudja, milyen, amikor Raiden hisztizik. Nekem még csak párszor volt hozzá szerencsém, talán még a rosszabbak közül egyet sem láttam. Van egy olyan érzésem, látni fogok még párat az évek folyamán. -Dehogynem, erős vagy, sokkal erősebb nálam. Neked nincsenek pánikrohamaid minden nap... -motyogom bele a sötétbe. Ha velem van, könnyebb a munka és könnyebb az éjszaka is. Nem tudom, hogyan fogom az éjjelt túlélni nélküle, Calebnek dolga van ma, nem tud velem lenni. Szerintem nem alszom ma egyszerűen. -Ki fogod, én tudom. Menni fog -már csak mantrázom, de nem tud érdekelni. Csak szeretném, ha jobban érezné magát és nem kellene sötétségre koncentrálnia. -Semmiség. Érted szívesen megteszem -megyek közelebb és átölelem, amennyire csak lehet. Ha ez kell, akkor ezt teszem, hogy jobb legyen neki. -Valahol tizenegy körül lehet most. Szerintem tudok holnap is ilyenkor jönni -gondolkozom el, holnap sem járőrözöm, csak nap közben lesz egy-két órám és a szokásos edzés. Olyankor már elmegy az aznapi csapat, a többi árnyvadász pedig a saját dolgával lesz elfoglalva, talán ki tudok surranni olyankor. Még egy picit hallgatok, ahogy próbálok valamit kitalálni, amiről tudnék mesélni neki, de nem igazán jut eszembe semmi értelmes. Annyira semmilyenek a hétköznapjaim... Calebet annyira nem szereti, hogy szívesen hallgassa... -Volt egyszer egy kislány. Egy kislány fekete hajjal és térdig érő szoknyával. Ez a kislány nagyon szerette a világot és fel akarta fedezni az egészet. Minden állattal meg akart ismerkedni és minden növényt meg akart tanulni. De túl kicsi volt még, hogy egyedül elindulhasson, viszont ez őt nem állította meg, hogy minden nap elinduljon. Mindig a favágónak kellett hazavinnie a kislányt a szüleihez. Csakhogy a kislány szülei nem szerették, hogy ő ilyen kalandvágyó és nem lehet őt lekötni. Ezért mindent megpróbáltak, hogy ne mehessen ki a házból és csúnyán megbüntették, amikor rajtakapták a próbálkozáson -kezdek bele egy mesébe, amit ott helyben találok ki. Nem titkolom, hogy az a kislány valahol én vagyok, de nem egészen. Talán ez jobb, mint a csönd, vagy kerek perec arról beszélni, milyen problémáim vannak. Mert más nem tölti ki az életemet mostanság.
Ruko Masashi
Hozzászólások száma :
158
Tárgy: Re: Forever darkness in my soul... - Thea & Ruko Kedd Dec. 04, 2018 9:18 pm
What the hell is happening with me?
Thea & Ruko
A sötétség megfojt, és körbevesz. Azt várja a láthatatlan fenevad hogy kialakudjon a fény és az elmém magányba fulladva vetítse elém mindazt ami elől menekülök, és amit nem akarok sosem viszontlátni, mert túl mély, túl rossz. Obaa-chan halálát, és újra és újra a pillanatot látom magam előtt ahogy üveges szemeivel néz, de már nem lát. Drága obaa-chan. Dorothea jelenléte ránt ki egy kicsit az egyhangú agóniából, és minden erőmmel belekapaszkodom az alakjába. A látványa, az illata, az érintése a szavai. Mindent magamba szívok, amíg tehetem. Thea olyan mint én és ez mélyen megnyugtat hiszen féltem ettől a házasságtól, de... azt hiszem jól jártunk egymással a nyilvánvaló rosszon. Ő tudja, tudja mi az a fájdalom és félelem, amit senki más nem ismerhet. Nem mindenkinek való az élet, és mi bőven kikaptunk belőle. - El tudom képzelni. Ruru elég hangos tud lenni ha rólam van szó, de van ami ellen ő is kevés - mint a Klávé, és most hogy Thea itt van, képes vagyok erőt venni magamon és már nem remeg a hangom, mondhatni,,,, majdnem normális. Csak ne menne el! Ketten könnyebb lenne elviselni ezt a poklot. - Nem mindenben. A fegyverekkel lehet hogy jobb vagyok de.. - csóválom meg a fejem, hiszen azokkal páratlan harcos hírében állok, és Ruruval egyenesen halálosak. Bár ezt én is tudom önmagam produkálni és sok démont öltem meg, odahaza és itt is hogy kivívjam a rossznyelvek pletykáját hogy én ezt tényleg élvezem. Nos, valahol igen... - Ki kell, muszáj de nem megy... összenyom minden és a fejem... tele van mindennel - válaszolok és kicsit néhol összecsúszik a beszédem is. Nem tehetek róla, az erőm kicsit megbicsaklik ilyenkor. - Arigatou gosaimasu - dörmöögm ahogy odabújok hozzá és hirtelen a sok feketéből egy valami leszünk. Hajak, ahogy múltkor Ruru mondta. Végül is találó és egy halvány mosolyra késztet a gondolat. - Hai, majd... figyelem az időt - azzal legalább le tudom magam kötni és ha várok valamit, akkor könnyebb is mihez viszonyítani de most egy fuldokló erejével kapaszkodom hiszen jelenleg... legrosszabb színemben lát, és mégis... mégis hozzám fog jönni. Már nem sok idő múlva. Elhallgatok ahogy végül is belekezd egy mesébe ami kicsit hasonlít rá, de végül is mégsem, hiszen fel ismerem és el tudom különíteni a kettőt. - Elég szomorú ez a szülőktől hogy így álltak hozzá - sóhajtok bele a mesébe hiszen ez is kellemesen leköt ha ezen fogok gondolkodni. Minél több dolog annál jobb lesz, és talán... talán nem őrülök meg, de nagyon tudnék örülni a parabatai-omnak is.
Igyekszem olyan hamar a vőlegényemhez jutni, amennyire csak lehet, anélkül, hogy gyanút keltenék az eltűnésemmel. Ha engem is eltiltanak, akkor senki nem lesz, aki tarthatja benne a lelket és félek, hogy akkor nem azt az embert kapom vissza, akit elvittek. -Sajnos most meg kell értenie, hogy nem tehet semmit és bíznia kell bennem. Kíváncsi vagyok, hogy fog ezzel megküzdeni -jegyzem meg, és igyekszem közben annyire bíztatónak hangzani, amennyire csak lehet. Nem tudom, mennyire sikerül, de attól még igyekszem. Pontosan tudom, mekkora különbséget tud jelenteni, valaki hogyan viselkedik körülöttem rossz helyzetben, ezért próbálok minél magabiztosabban tűnni. Érte. Hogy túlélje. -Nem csak fegyverekkel, minden mással is. Téged tisztelnek a Klávé küldöttek, és sokkal könnyebben tudsz bárkivel kapcsolatot teremteni. Engem is megmentettél... -mutatok rá, mert én tudom, hogy mennyivel jobb nálam, még ha ő most nem is látja a kvalitásait. Ha kell, még milliószor elmondom, csak hogy elhiggye. -Tudom. De már nem lesz így sokáig és minden rendben lesz -Szerencsére még ki tudom venni, mit mond, még ha vannak is benne hibák vagy nem hallani rendesen. Már hozzászoktam, milyen, amikor álmosan nem beszél rendesen angolul, így valamivel egyszerűbb megértenem őt. -Nandemonai -rázom finoman a fejem, ahogy még közelebb vonom magamhoz, ha ez lehetséges. Nem sokat tudok még japánul, de tanulom, hogy megérthessem mit beszél ő és a parabatai-a egymás között. -Jól van -simítok végig védelmezően a haján, ahogy kicsit helyezkedek és belekezdek a mesébe, amit kért tőlem. -Így van. Talán jót akartak a szülők, de nem a kislány számára megfelelő dolgot tették, és így... tönkretették szegény lányt. Végül megtörték a lelkesedését és már nem indult több felfedező útra. Egész nap a szobában ücsörgött és csak azt tette, amit a szülei mondtak neki. Szinte meghalt szegény kislány, már nem volt semmi, amiért élhetett volna, hiszen a barátait is elvesztette. Amíg egy nap, bemászott hozzá valaki az ablakon. Úgy meglepődött, hogy ijedtében elbújt az ágy alá és ott várta, mi fog történni. Egyszer csak egy kéz nyúlt felé és kirántotta onnan, hirtelen szembe találta magát egy kisfiúval. Nem sokkal volt nála idősebb, kicsit koszos volt, kicsit napbarnított és hatalmas mosolyt volt az arcán. Beszélgetni kezdtek, és amikor elbúcsúztak egymástól napnyugtakor, a fiú kimászott az ablakon és a kislányt kicsit vidámabban hagyta ott. Többször is ellátogatott húzzá a fiú, szinte minden nap, amikor csak tudott. Szinte évekig tartott ez a titkos kapcsolat -folytatom a történetet és remélem, hogy a végére elalszik a vőlegényem, hogy ne kelljen látnom az arcát, amikor elmegyek. Nem tudnám nyugodt szívvel itthagyni, mert tudom, nélkülem nem tudna aludni, pedig szüksége lenne rá.
Ruko Masashi
Hozzászólások száma :
158
Tárgy: Re: Forever darkness in my soul... - Thea & Ruko Szer. Feb. 27, 2019 10:07 pm
What the hell is happening with me?
Thea & Ruko
Gyűlölöm ezt a sötétséget és néha még azt sem tudom hogy ébren vagyok-e vagy már álmodok, és rémálmodok-e. Összefolyik minden, de talán egy kis könnyebbség hogy Thea megjelenik és Ő olyannak lát, amilyennek éveken át senki. Rurun kívül. Hiszen a parabatai az a másik felem, és néha elgondolkodom hogy meg sem érdemlek egy ilyen embert mint ő. Nem is tudom miért fogadtam el az ajánlatát hogy harcostársak legyünk. - Hai, de keményebb feje van mint nekem, és kinézem belőle hogy nekimegy az ajtónak is hogy ki törje a helyéről - sóhajtok fel és megcsörrennek a láncok, amik itt tartanak. Hideg fémes érintésük már nem zavar és megszoktam a hangjukat is, és elég rossz kísértet lennék ami azt illeti. - Raiden elég indulatos, mondhatni az... ellentétem ebben és nem is értem miért mondtam neki igent - sóhajtok fel ahogy a sötétségben fénylő egyetlen pontba kapaszkodom, és a beszéd kicsit segít. Gondolkodni kell, ésválaszolni és erre koncentrálok a gondolataim helyett, hiszen vissza fognak térni még. - Tisztelnek? Lenéznek, mert nem ismernek és megdöbbennek minden alkalommal, amikor valami logikusat mondok amire nincsen tökéletes replikájuk és sarokba szorulnak. Idegennek néznek, és nem veszik észre hogy ők mennyire idegenek a saját kultúránkban - horkanok fel, mert nem gyűlölöm őket. Megvetés az inkább. Néha nem értem egyes emberek miért vannak még életben amikor a józan eszük körülbelül a Lynn tó mélysége alatt van. Ezek a gondolatok jók. Elterelnek és nem gondolok következő órára, ami kín lesz, - Örökkévalóságnak tűnik pedig még csak... egy két nap telhetett el, fogalmam sincs. Itt még az időt se lehet mérni igazán - hiszen sötét van és semmi nincs amihez igazodni lehetne. Kezd összecsúszni kicsit az angolom, de még nem néz értetlenül, és ebből tudom hogy megérti mit is akarok mondani és ahogy belekapaszkodok átölel ő is. Most jó, most nyugalmas, nem akarom elengedni és nem akarom hogy egyedül maradjak a démonaimmal, amik kegyetlen kíméletlenséggel csapnak le rám. Hallgatom a mesét, és valahol párhuzamot vonok a kislány és ő közötte és felismerni vélem Calebet is a mesében de lassan elhalványul a hang és eltávolodik a valóság. Ellazul a testem, és könnyebbé válik a sötétség.
Sötétre ébredek és pislogva igyekszem rájönni hogy mi a fene történt, és mit álmodtam. Most senki nincs velem, csak a koromsötét, és a nyomasztó félelem, ami itt lent kísért a Néma Város cellái között. Nem érzem hogy jól lennék, de végül az egyik Néma Testvér jelenik meg egy apró boszorkányfénnyel és egy tányér étellel. Gyanakodva figyelem de utasítása visszhangzik a fejemben hogy egyek. Megeszem. Nem rossz, de jó sem, teljesen semleges de legalább van valami bennem és elmegy. Viszi a fényt is magával én pedig megint magamra maradok. A csuklómon hideg... nem olyan hideg. Kitapogatom és anyagot érzek ott. Ezek szerint nem álmodtam. Tényleg itt volt a menyasszonyom. azt ígérte megint eljön. Reszketve húzódom az egyik sarokba hogy minél kisebbre húzzam magam, mert elég hideg hely, bár megfázni nem tudok az egészség rúna miatt. Órák, napok telnek el, fogalmam sincs mire halvány derengést pillantok meg megint. - Thea? - kérdezem halk, rekedtes hangon hiszen ki más jönne le ide utánam.
Nem foglalkozom most a haragommal, de a végtelenül dühös vagyok a Klávéra, amiért ide juttatta a vőlegényemet. Ötletük sincs, mit tettek! Hogy lehet valakit pont ide zárni? Embertelenség még tőlünk is! De most nem foglalkozhatok ezzel, szüksége van rám, itt kell vele lennem. -El tudom képzelni, hogy bármelyik pillanatban beeshet futva -kuncogok kicsit, legalább egy kis viccelődést be tudtam ide csempészni enyhíteni kicsit a gyászos hangulatot. Bármit, hogy eltereljem a gondolatait a helyzetről. -Kiegészítitek egymást -válaszolok, ahogy kicsit magam is elgondolkodom. Nem igazán értem a parabatai-át, de ő boldog vele, ezért igyekszem megbarátkozni az idősebb férfival. Legalább ennyivel könnyebb legyen az életünk, ha már Ruko és Caleb nem jönnek ki egymással, mert más az elképzelésük a megvédésemről. Mintha egy rossz tini románc regényben lennék. -Talán nem a jó okból, de igenis tisztelnek. Sosem mernek kikezdeni veled vagy szórakozni rajtad. Engem, azt hiszem, kinevetnek a hátam mögött -pillantok félre, de sosem lehetek benne biztos, mi az, amit csak én látok oda, és mi van ott ténylegesen. Nem szoktam senkit meggyanúsítani a félelmeimmel, mert nem akarok fölösleges bajba keveredni, ha megsem úgy van, de nem is tudok nem félni. Állandó szorongás az életem és csak rövid szüneteket kapok. -Utólag csak egy rossz emlék lesz, bízz bennem -igyekszem valamennyire megnyugtatni, még a mesébe is belekezdek a kedvéért. Részleteket már elárultam neki a múltamból, de még nem mindent egészében, ezért is érdekes ez a történet. Meséken keresztül könnyebb távolságot tartani a a traumától és feldolgozni, hiszen nem teljesen velem történik. De most nem ez a cél és nem miattam csinálom. Rukonak szüksége van rám. Amint egyenletessé válik a végzése és ellazul, óvatosan elengedem, betakargatom alaposan és egy búcsúcsók után magára hagyom. Mennem kell, nem fedezhetik fel a látogatásom.
Másnap a lehető leghamarabb igyekszem ismét lejutni a Némavárosba. A lehető legkevesebb fény segítségével suhanok végig a folyosókon a cellákig és a vőlegényem hangját is hallani vélem. Körbepillantok, mielőtt ismét a rácsok túloldalára lépnék, és már szaladok is a karjai közé. Nem akarom beismerni, de hiányzott a halk fekete jelenléte a napomból. De most itt vagyunk egymásnak erre a rövid időre. -Megjöttem -válaszolok immár szorosan simulva hozzá.
Ruko Masashi
Hozzászólások száma :
158
Tárgy: Re: Forever darkness in my soul... - Thea & Ruko Pént. Dec. 27, 2019 8:36 pm
What the hell is happening with me?
Thea & Ruko
Gyűlölöm a sötétet és a zárt helyeket, és ez a kettő most elemi erővel zuhan rám ahogy a föld alatt vagyok, ki tudja hány méterrel, és egy olyan cellába vagyok zárva ahová a bűnösöket szokták zárni. Nem épp a legjobb egy leendő intézetvezetőnek, ha túl leszek a házasságon is, Dorotheával. Sose akartam családot, feleséget és gyerekeket. Nem nekem való. - Ruru elég forrófejű az igaz, és képes lenne rá - sóhajtok fel ahogy a nőre fókuszálok. Itt van velem, tényleg itt van, nem csak képzelődöm és nem egy újabb délibáb ami szétesik ha pislogok kettőt. - Hai. sosem árulta el nekem, mi volt az oka annak hogy felkért, hadd lehessen a parabataiom - válaszolok neki apró, halovány mosollyal, mert még így sincs kedvem nevetni. Ezen az elátkozott ősi helyen ami igazából temető. Az árnyvadászok csontjai vannak idetemetve hogy még haláluk után is szolgálják és védelmezzék a fajt. Egyszer én is idekerülök majd. - Nem tudom, leginkább félnek tőlem, de az sem érdekel. Nem ismernek és nem tudom mit gondolnak igazán. Biztosan nem nevetnek ki, csak furcsának tartanak valószínűleg, ahogy engem is - teszem hozzá mert most hogy itt van, tudok egy kicsit koncentrálni és nem azzal foglalkozok hogy mikor nyel el újra a sötétség, mikor szakad minden félelmem és bűntudatom ismét a nyakamba. - Utólag de még most vagyunk - sóhajtok ahogy hozzásimulok, most nekem van szükségem a támogatásra, nem neki de megadja nekem. A mesélés alatt elszundikálhatok, mert mire felébredek nincs már itt, és minden fényt és meleget elvitt magával, a szoknyái ronngyain kívül hogy ne szedjem szét a csuklóm a lánctól. Nincs más kapaszkodóm a szurokfeketeségben, mint hogy reménykedem az ígéretében hogy holnap is jön.
Próbálok aludni, de fel-fel riadok valami zajra és nem tudom sokszor hogy valóban létezik-e vagy csak az agyam játszik velem. Nem tudom,de aztán sok idővel később megjelenik a fényfolt a cella előtt és a menyasszonyom szemeit pillantom meg ahogy bejön hozzám. -Ohayo - ölelem át. A szemeim vörösek és kialvatlanok, itt pihenni sem lehet mindenütt ez a rossz érzés és suttogás az éjsötétben. - Mik... mik a napi hírek? - szedem össze magam hogy tudjak kérdezni egy ép mondatot.
Volt már rosszabb is, de most már nem csak magam és a parabatai-om miatt kell aggódnom. Nem tudom már, mi lenne velem, ha valami baja esne Rukonak. Néha mindennél jobban szeretnék az a magányos harcos lenni, akinek nincsenek társai, nincsenek szerettei, akit nem tudnak zsarolni másokkal. De annyira nem vagyok erős. -Biztos vagyok benne, hogy most a szobájában őrjöng, hogy engedjék ki hozzád -kuncogok, mert bár nem ismerem különösebben a vőlegényem parabatai-át, de azért van róla valami véleményem. És nem utolsó sorban láttam, ahogy harcolt a többi nephilim ellen, miközben lefogták, hogy ne rohanhasson ide rögtön. -Van, hogy egyszerűen csak így jó és ezt hozza a sors -egyikünk sem hisz a sorsban, hiszen minden nap harcolunk ellene, mint csatában töltött percünkkel igyekszünk csak még egy kicsivel több időt szerezni magunknak. Sosem tudjuk, meddig húzzuk, ezért mindig a jelenben élünk, kihasználjuk a lehetőségeinket. -Fölösleges velük foglalkozni, nem érnek annyit -igyekszem ellegyezni a témát, ez most mindkettőnknek a legkisebb problémája és nem is akarok túlságosan elmerülni benne. Inkább valami olyasmiről beszéljünk, amivel elterelhetem a figyelmét. -De nem is kell sokáig itt lenned és minden nap jövök majd -próbálkozom egy kicsit, de sosem voltam a szavak embere, inkább mindent megtettem, amit tudtam, ha valakinek rám volt szüksége, de a szavak... Az mindig is inkább Ruko feladata volt.
Hangtalanul suhanok végig a folyosókon és szinte repülök a vőlegényem karjai közé. Hiányzott, hogy átöleljen hátulról, ha érzi rajtam a hangulatomat, vagy csendben olvasson, miközben én zongorázok. Az ilyen apró szokásai már egy nap után mérhetetlenül hiányoztak és rá kell jönnöm, nem bírom ki nélküle többet. Nem akartam megházasodni, de most már csak őt akarom, senki mást. -Ohayo -ölelem szorosan és amint úgy érzem, kicsit felengedett benne a feszültség, apró csókot nyomok az ajkaira. -Jace megint összeverekedett valami kekeckedő tündérrel. A Blackthorn gyerekekről hallottam valamilyen pletykát, de nem figyeltem rendesen. Ma este nekem kell vezetnem egy küldetést, Caleb elkísér majd két másik árnyvadásszal. Démonidézésre gyanakszunk, boszorkánymesterek és emberek vegyesen. Eddig ennyi -foglalom össze röviden az eddig történteket, de árnyvadásznak lenni 24 órás munka, szóval mindig történik valami. Nem szívesen megyek úgy bevetésre, hogy Ruko nincs ugrasztható állapotban, de most nincs más választásom. Nem láthatja a Klávé, hogy engem is megtörtek Ruko bezárásával.
Ajánlott tartalom
Tárgy: Re: Forever darkness in my soul... - Thea & Ruko
Kezdőlap
