Nem hiszem el… Még ez is?! A Klávé kitalálta, hogy házasodjunk össze, oké… Nem tetszett, de megbékültem vele, mert Rukoval jól kijövünk. Aztán az Intézet élére állítottak minket, mondván vezessük azt. Még kevésbé tetszett, de azt mondtam: Na jó, ha ezután végre békén hagynak, akkor elvállalom. De aztán még ezt is kitalálják nekünk?! Egyetemre is járjunk?! Legalább azt hagyták, hogy magunknak válasszuk ki a szakot, és az egyetemet. Olyat kerestünk, ami közel van és nem tart sokáig beérni, valamint mindkettőnknek valamelyest benne van az érdeklődési körében a tananyag. Így lett végül a képzőművészet. Az aulában toporgok, minél távolabb a rengeteg embertől, aki az óra kezdet előtt szaladgál a tágas teremben. Rukonak egy kis dolga van még nélkülem, megbeszéltük, hogy itt találkozunk óra előtt, hogy ne kelljen egyedül szembe néznem az oktatással. Pontosan azért, amiért most próbálok eltűnni az árnyékok között: egyre idegesebb vagyok és már látom, ha sokáig kell így maradnom, akkor pánik roham lesz a vége, amit nem akarok. Látom, ahogy egyre-másra pillantások siklanak végig rajtam, de egyik sem mer néhány pillanatnál tovább időzni rajtam. Vannak köztük gyűlölködő, érdeklődő és vágyakozó pillantások is. Az utóbbihoz egyáltalán nem vagyok hozzászokva, az utcán inkább az első kettővel szoktam találkozni, ahogy lenézik a stílusom. De hogy az utóbbit miért látom, azt csak elképzelni tudom. Már az első nap, az eligazításon is sok pasi odajött hozzám és beszélgetni próbált, de Ruko szúrós pillantása szerencsére mindegyiket elkergette rövid úton. Amikor véletlenül egyedül kaptak el, hiába mondtam, hogy vőlegényem van és hamarosan megházasodom, csak mosolyogva néztek rám és nem hittek nekem. Azóta csakis Rukoval együtt vagyok hajlandó mutatkozni, egy ál jeggyűrűvel a kezemen, hiszen mi pont fordítva csináltuk ezt.
“Sometimes the world doesn't need another hero. Sometimes what it needs is a monster.”
Kezd nekem nagyon szimpatikus lenni Morgenstern gondolata hogy a Kláve teljesen felesleges... Ha ilyeneket talál ki, akkor tényleg az, mi a fenének kellene nekünk mondane egyetemre járni, amikor mi képzett gyilkosok vagyunk? Mit keresnénk egy csapat gondtalan fiatal között akiknek a pia, szex és drog körül forognak a gondolatai és alapos verekedésbe sem volt részük, nem hogy... áh... Előre szólok, nem az én hibám lesz ha betörök pár orrot és fejet. Nem tűröm hogy belém kössenek, és eléggé feszült is vagyok a helyzet miatt, de legalább képzőművészet és rajzolni egészen tűrhetően rajzolok, akkor hát legyen ez. Mindenesetre megbeszéltük Theával hogy az aulában találkozunk óra előtt, mert még el kell mennem az új fegyvereimért és hazavinni, mert mégsem mehetek állig fegyverben órára, csak a rejtett darabok vannak a helyén, de önmagamban is elég halálos vagyok a mondanekre nézve meg pláne. Utálom ezt a helyzetet. Belépek az aulába és érzem jól hogy jó pár tekintet megakad rajtam, de nem foglalkozom velük, egyeseknek tetszem, másik lányosnak találnak, egyesek meg kötekedőek, de alig várom hogy megtaláljanak amikor egyedül vagyok, bár... igazából azt se bánnám ha nem lennék. De nem most akarnak belém kötni így odaérek a menyasszonyomhoz. - Bocsi hogy késtem, de elhoztam a rendeléseinket - közlöm vele halkan, és ahogy mindenki, úgy mi is elindulunk a terem felé a rajzfelszerelésünkkel. Középtájt a szélen foglalok helyet magunknak hogy lássunk is valamit. Szokás szerint feketében vagyok, és a fél szemem látszik csak ki, égszínkék színben tündököl éppen. Bár egy piros lencséhez jobban lenne kedvem, úgy tükrözné a hangulatom...
Nem tetszik a sok tekintet, ami rám szegeződik, tudom, hogy érdekes vagyok nekik, meg új és más, mint amit megszoktak, de akkor se engem bámuljanak. Az agyam kevésbé racionális része azt mondja, hogy azért néznek, mert meg akarnak támadni, de elhessegetem az érzést, egyrészt nem így vagy, másrészt akkor is el tudok bánni a sima mondikkal, ha mégis nekem akarnának jönni. Sikerül viszonylagos nyugalmat erőltetni magamra, de tudom, hogy nem lesz hosszú életű, ha Ruko nem érkezik meg hamarosan. Szerencsém van, alig pár perc múlva befut és nagy önuralom kell, hogy ne vessem magam a nyakába. Üdvözlésképpen jól láthatóan megölelem és nagyon szorosan mellette maradok, hogy láthassák, vele vagyok kapcsolatban és senki másra nem vagyok kíváncsi. -Semmi baj, örülök, hogy itt vagy -tudhatja, hogy nem voltam a legjobb formámban, de nem mondhatom el még magunk között sem, ahhoz túl sokan vannak itt, hogy rendesen beszéljünk. Követem a terembe a ruhájába kapaszkodva és mellette foglalok helyet. Nem sokkal később előkerül a tanár is és elkezdi az órát. Most, hogy nem mindenki azzal van elfoglalva, hogy mi ketten a velük közös levegőt szívjuk, lényegesen jobban érzem magam, de nem tudom idegességemben nem a csuklómat és a kesztyűmet piszkálni.
“Sometimes the world doesn't need another hero. Sometimes what it needs is a monster.”
Nagyon nem a mi világunk ez a mondén baromság, amit kitaláltak számunkra, ettől nem leszünk sokkal szociálisabbak, csak még jobban antiszocok, nem igaz hogy minden egyes árnyvadász ennyire gyökér legyen, még a Klávé berkein belül is túlzásnak tartom! Bizonyára IQ szint hiányában történik a felvétel, vagy nem tudom. Mindenesetre, nem adjuk ezt sem alább hogy talpig gothban jelenünk meg. Én sem adom alább, és igaz nadrágot vettem fel, de megosztó stílusút. Tudom hogy jól nézek ki és ennek megfelelően viselkedem is, a mondik között. - Menjünk kedvesem, kezdődik az óránk - ölelem magamhoz szorosan, és megcsókolom, egy pár pillanatra hajak leszünk, és megmutatjuk mindenkinek hogy mi egymásnak vagyunk, és nagyon mérges leszek ha valaki rányomul. Bemegyünk a terembe és végül elfoglalunk két helyet középtájon, és próbálok rákoncentrálni hogy mit is akar tőlünk ma a tanár, de helyette a menyasszonyomat nézem, aki a csuklóját birizgálja, és meg fogom a kezét. Nem szabad, előttük nem. - Onegai...[Kérlek] - szólalok meg csendesen, és a kezébe adom a ceruzát inkább. Egy emberi kezet kell rajzolnunk, a lehető legjobban árnyalva, és kidolgozva, van rá bő hatvan percünk, utána mást rajzolunk.
-Menjünk -egyezek bele, nem kell nekem az a sok ember körülöttem, nekem csak Ruko kell. Halványan mosolyogva csókolok vissza hadd lássák csak, mi egymáshoz tartozunk és ne is jöjjenek a közelünkbe. Mellette foglalok helyet közvetlenül és a cuccaimat jól szétpakolom, hogy véletlenül se akarjanak mellém ülni. Persze nekem nem igazán tűnik föl, mit művelek, Ruko hangja ránt ki a töprengésből. Rögtön szégyen hullámzik végig rajtam, hogy pusztán emberek miatt kezdtem el csinálni. -Gomennasai [Sajnálom] -suttogom vissza, miközben egy pillanatra megszorítom a ceruzát, hogy utána elengedjem és elkezdjek rajzolni. Sosem voltam olyan jó benne, inkább a zene az én világom, de azért próbálkozom. A vőlegényem kezét rajzolom, mert gyönyörű keze van, hosszú ujjakkal és imádom, ahogy kinéz. Alig húsz perccel a kezdés után landol előttem egy összehajtott cetli, mintha még alsóban lennénk. Leteszem a ceruzát és elolvasom a papírt. Csúnya kézírással egy randi ajánlat van rajta, amolyan visszutasíthatatlan fajta. Átnyújtom Rukonak, ha akar válaszolhat ő, de szerintem mindenképpen el akarja olvasni. Komolyan nem tettük egyértelművé, hogy nem akarunk mással foglalkozni, csak egymással?
“Sometimes the world doesn't need another hero. Sometimes what it needs is a monster.”
Nem kell sokat bíztatnom Theát sem, hogy menjünk be a terembe egy apró csók után, ami jelzésértékű minden idiótának, és ajánlom nekik hogy ne akarjanak ennél többet, mert fél fogamra nem lennének elegek, még a szak kemény fiúi sem. Legalább tíz évet és két háborút verek rájuk. A teremben elfoglalok egy helyet és plusz egy helyet foglalok el a cuccaimnak hogy senki ne akarjon a közvetlen közelembe ülni, nem szeretem túlságosan a mondik társaságát, és nem számítok egy túl nagy lelkesedésre hogy két ennyire különc társuk is van. azon lepődtem meg, hogy még senki nem kötött belénk nyíltan. Thea is bármikor felmos bármelyik keménykedővel, ezt nem kétlen. Szeretem az erős nőket. Összevonom a szemöldököm ahogy a csuklóját macerálja és megfogom a kezét. - Nandemonnai. Nem érnek annyit, tudod jól hogy csak mondik - súgom neki ahogy azt is hogy mi a feladat és a kezére sandítok. Értelemszerű hogy mit rajzoljak le, és a finom kis íveket, gyűrűket is bele veszem, mert úgy hiteles és meglepődök kicsit a papírcetlire, és gonosz, aljas mosolyra húzódik az ajkam, és választ írok a cetlire. "Rendben. Akkor este nyolckor a JavaJonesban ha van merszed." Persze, a végeredményt megmutatom Theának is, és rá hagyom hogy jutassa vissza a tulajdonosának. Máris jobb kedvem lesz ettől. Egek, kell egy kis kikapcsolódás, és mennyire meg fog lepődni ha nem őt találja ott, hanem engem, enyhé vérszomjjal.
Amennyire csak tudok, szétpakolom a minimális iskolai cuccom, mert a fegyvereim, az Intézet papírjait, meg a kismillió ékszer és plusz pár kesztyűt nem pakolom ki. Azokhoz senkinek semmi köze, a táskámba amúgy is csak ketten nyúlhatnak rajtam kívül, az pedig Ruko és Caleb. Nem csodálkozom, hogy szinte az egész sor üres mellettünk, de közvetlenül mögöttünk viszont már vannak. Ijesztőek vagyunk, az igaz, de éppen ezért kíváncsiak is ránk. Csak azon csodálkozom, hogy még senki sem jött oda hozzánk, hogy most melyikünk is a nő és ki a férfi. Tényleg, ezt a kérdést már megkaptuk egy pár részegtől az utcán, nem álltam meg válaszolni, csak egy gyilkos pillantást kapott mindkettőnktől és annyira megijedt, hogy szinte a bokrokba hátrált az illető. -Tudom, de… Akkor is figyelnek, sokan vannak -Valahogy mindig is kívülállónak éreztem magam a tömegben, szinte rosszul voltam mindig, ha álca nélkül léptem ki nappal az utcára. Csak akkor volt valamivel jobb, ha Caleb vagy Ruko velem volt és ez most sem változott. Most viszont láthatónak kell lennem, a legnagyobb sajnálatomra. Landol a fecni előttem és megmutatom a vőlegényemnek is. Tudom, hogy mennyire féltő tud lenni azzal a kevés emberrel szemben, akiket megkedvel, így nem csodálkozom a válaszra, amit a papíron látok. Én magam is elmosolyodom, ez vicces lesz. Kifejezetten mulatságos tud lenni a normális emberek reakciója Rukora és a stílusára, ha közvetlenül az arcukban látják. Azt hiszem, én is vele megyek arra a randira, csak hogy nevessek egy jót az egészen. Ezután már sokkal könnyebben élem túl az órát, a feladatokkal is csak annyit szenvedek, amennyit feltétlenül muszáj, mert még mindig nem tudok rajzolni. Visszajuttatom az ajánlatot a tulajdonosának feltűnésmentesen, és utána már csak egy megerősítést kapok, hogy ott lesz és már várja. Ha tudná, hogy nagyon nincs felkészülve arra, ami vár rá.
“Sometimes the world doesn't need another hero. Sometimes what it needs is a monster.”
Ez az egyetemista életmód nem nekem való, ez elég hamar kitűnt, pláne hogy nem vagyok huszonéves tini, harminc is elmúltam már, és felelősségteljes árnyvadász vagyok. A felelősségem meg Raidennek hívják, igen. Mindenesetre akkor sem az iskola padban kellene ülnünk Theával, de ha már itt vagyunk nem fogunk meghátrálni, és bebizonyítjuk hogy mi itt is megálljuk a helyünket nem csak a démonokkal szemben a harcmezőn. Az előadó elmondja mit kell csinálnunk, és neki is kezdek a rajzolásnak, hogy kész legyek, de a kis cetli... nos az feldobja a napomat és aljas terveim vannak hogy mit fogunk mi tenni este. - Tudom kedvesem, de itt vagyok. Nem bánthatnak, csak mondénok - bíztatom, és megmutatom neki az üzenetet, juttassa vissza a gazdájának, nekem már máris jobb kedvem lesz, mert tudom hogy este remekül fogunk szórakozni, és nem is kell megerőltetnünk magunkat érte. Hm, nem is olyan rossz ez a nap. Befejeződik az óra lassan és megcsodálom a menyasszonyom rajzát a kezemről. Olyan... ártalmatlannak látszik, pedig hol az? Mennyi vér tapad hozzá. Leadjuk a rajzokat névvel ellátva és lassan összeszedem a cuccaim és mindent behajigálok a félvállas táskába, amit csak azért hordok hogy legyen nálam valami. - Hm, menjünk Kedvesem. Ebédeljünk valahol a délutáni óránk előtt, és ki kell találnod mit viszek fel este - vigyorodom el ördögi mosollyal.
Ez nem nekem való, nagyon nem, annyi ember van itt, alig tudom őket kizárni. Néha nem értem, a csata hevében miért sikerül mégis és tudok jó döntéseket hozni harc közben, ha csak nyugisan üldögélő diákok képesek kihozni a sodromból. Ruko nélkül meg sem próbálkoztam volna ezzel az egésszel. -Tudom. Megleszek -biztosítom egy sóhaj után. Ezzel az egy rövid mondattal le tud annyira csillapítani, hogy túléljem az órát. Ahogy megmutatja a rajzot… Ha nem lenne rajta a kesztyű és a gyűrűk, el sem hinném, hogy tényleg az enyém. Sehol nem látszódnak rajta a sebhelyek, amikről nem tudok nem tudomást venni. Mintha nem is az enyém lenne. Milyen érdekes kívülről, más szemével figyelni magunkat. A cetli legalább szerez Rukonak egy jó pillanatot és egy jó esti szórakozást, amiért már előre sajnálom szegény srácot, ő csak akart egy menetet, vagy egy barátnőd, annyi hibája volt csak, hogy nem a jó lányt találta meg hozzá. Nem az egzotikusat kellett volna keresni, hanem megmaradni az átlagos csajoknál. Véget ér az óra és leadjuk a rajzokat, örülök, hogy megszabadulhatok végre a többiektől és az idegesítően várakozó csendtől. Mindenki megy a dolgára és most, hogy szabadulhatnak, már nem vagyunk olyan érdekesek. -Rendben, menjünk. Közben azt is megbeszélhetjük -mosolyodom el, és elindulok az eddig bevált ebédelő helyünk irányába, hogy most is ott együnk, vagy legalább meginduljunk valamerre. -Ne bántsd nagyon majd szegényt, ő csak próbálkozott -jegyzem meg, ahogy összefűzöm az ujjainkat menet közben.
“Sometimes the world doesn't need another hero. Sometimes what it needs is a monster.”
Egyikünk sem éppen iskolapadba termett, a kezeim inkább alkalmasak gyilkolásra és kardforgatásra, mint hogy a ceruzát markoljam és satírozzak és árnyékoljak. Annyira degradáló az egész, hogy szinte szégyen hogy ezt csináljuk, a harc helyett. Én még csak csak meglennék, de Thea nehezen viseli az ilyesmit, a sok embert és a nyomást, ezt már tudom róla. - Minden rendben lesz, erős vagy Kedvesem, én tudom, a többiek meg nem érdekelnek - mosolyodok el, ahogy befejezem lassan a rajzot a kezéről és megmutatom neki. Én ilyennek látom a kezét, és ha nem fedné el a kesztyűkkel akkor sem látnám az olyan kis hegeket amiket ő látni vél. Harcedzett kéz, ezt a rajzot meg kell majd ismételnem otthon, csak páncél kesztyűs kézzel. Hm, ezt meg kell majd rajzolnom neki. A cetlin elvigyorodom, legalább estére lesz egy jó kis mókánk. Nem mondhatják majd hogy mi nem figyelmeztettük őket hogy ne baszakodjanak velünk, és Thea bármennyire goth és egzotikus az enyém, és én nem adom senkinek, nem osztozom. Soha nem is osztoznék. - Hai. Éhes vagyok, csak nem tudom mit ennék. Mit együnk? Kínait olaszt vagy egyszerűen...gyors kaját? - kérdezem ahogy össze rámoljuk a cuccainkat és lassan elhagyjuk a termet. Túlságosan nem lógunk ki a diákok közül, de be kell vallanom elmosolyodom amikor valaki nekem jön és hirtelen egy cetli landol előttem is, egy telefonszámmal és névvel, amit felveszek, és Theának adom. - El sem hiszem mennyire kreatívak tudnak lenni ha arról van szó, hogyan csempésszenek nekünk egy-egy ilyen cetlit...- sóhajtok és körülnézek, biztos vagyok benne hogy itt van még valahol, látni akarja a reakciómat. - Legyen dupla randi az estére hogy te se unatkozz? - kérdezem ördögi kis mosollyal ajkaimon, ami nem jót jelent. Másoknak, nem jót. - Oh nem fogom nagyon, csak elmagyarázom neki hogy mit jelent az a szó hogy Foglalt - kuncogok angyalian ártatlan arccal.
Lassan igyekszem lélegezni, hogy véletlenül se legyen még a végén az óra közepén egy pánikroham és sikerrel is járok, de attól még nem érzem magam sokkal jobban. Egyedül Ruko és közvetlen parancs miatt nem hagytam itt még az egész helyet. -Arigatou -mosolyodom el végül halványan, neki köszönhetem, hogy nagyon sokat javultam az utóbbi időben és még közel sem vagyok száz százalákos, már van rá remény, hogy egyszer az legyek. Az órának vége és a kapott randiajánlatra Ruko úgy mosolyog, ami általában súlyos testi sértést jelentene, ha el tudnának kapni a mondén rendőrők. Mekkora szerencse, hogy nem képesek rá és amúgy is mi vagyunk az Intézet vezetői és ezek csak apróbb stiklik a Klávé szemében, amíg az Intézetet jól vezetjük és nem történnek ezek túl sűrűn. -Együnk kínait -válaszolom egy rövid gondolkodás és háromszori újrafontolás után. Azt szeretem is, és amióta Ruko az életem része, azóta az ázsiai konyhával is kísérletezem. Még egy cetli kerül elő paolás közben ezúttal a vőlegényemnek egy lány nevével. Csodálkozom, hogy rájöttek a nemére, az átlag amerikainak nagyon megtévesztő tud ő lenni. Kuncogok kicsit a cetlire, tényleg minket akarnának? Akkor legyen meg nekik. Előveszem a telefonom, bepötyögöm a számot és gyors üzenetet, hogy találkozzunk ott és akkor, ahová az én randimat szerveztük Rukoval, majd az orra alá dugom az elküldött sms-t, nézze meg ő is. Ezzel válaszolok a kérdésére, hogy legyen-e duplarandi. -Azért nyolc napon belül gyógyuló sérülései legyenek csak, ha lehet -Ismerem már azt a mosolyt és általában azt jelenti, hogy valamelyik fal hirtelen új piros festéket fog rá kapni valaki keringési rendszerének jóvoltából. Ha nem muszáj, nem akarok egy ártatlan mondén gyilkosságot. -De hogy örülj, eljátszom a csajnak a féltékeny barátnőt és talán, ha elég nagy jelenetet rendezek, nem kapunk több ajánlatot -nézek rá, és közben várom, hogy menjünk ebédelni végre.
“Sometimes the world doesn't need another hero. Sometimes what it needs is a monster.”
Legszívesebben egy szép éles késsel rajzolnék mosolyt mindenkinek a nyakára, aki ezt az eszementséget kiagyalta, de inkább motoszkál bennem az, hogy akkor is túléljük, mert nem adjuk meg azt az örömöt, hogy lássák, nekünk ez nem megy. Én amúgy is jártam mondén iskolába, nagyjából el tudom viselni őket, de Thea... ő ízig vérig árnyvadász. - Nandemonai - mosolygok vissza, és nem érdekelnek a fura pillantások amik a félig angol félig japán kommunikációt illetik. Nekünk ez így teljesen megfelel, és beszélem olyan jól az angolt hogy ne legyenek problémáim ebből. A tanulás rúnával a nyelveket is hamar meg lehet tanulni szerencsére. Az ajánlatokon tényleg csak röhögni lehet, mindketten tudjuk hogy elég egy ember az életünkbe, és egymással még viszonylagosan jól jártunk, próbáljuk emberként kezelni a másikat a legrosszabb napjain is. A mosolyom valóban nem őszinte, leginkább sok démon tudna mesélni milyen, miután visszaküldtem őket a saját dimenziójukba. - Rendben. Van itt a suli mellett egy jó kis éttermük a Xialongmida, ott kevert konyha van - válaszolok, mert gondosan utánanéztem már hogy hol van jó konyha, mert nem akarok ilyenkor sem gyors éttermi műanyagokon élni. Én szeretek enni, és meg is tehetem, hiszen sokszorosan lemozgom, és megfigyeltem hogy egyes lányok már ott felejtették a pillantásukat a hasamon, amikor rövid felsőt vettem fel. Felkuncogok ahogy válaszolt az üzenetre egy megírt sms-el, és körbepillantva be is azonosítom a lányt, akitől a cetli van és jól láthatóan zsebre vágom. Majd ebéd után kidobom. Nem gyűjtünk semmi ilyesmit, de azért ilyenkor mindkettőnkből kibújik a kobold hogy szórakozzunk egy kicsit. - Jól van, majd csak fél kézzel ütök akkor - nevetek most már nyíltan, a csak neki fenntartott nevetéseim egyikével. Nem állítom hogy nem tudok finom lenni, csak nem akarok. Ha beindul a gépezet akkor úgyis mindegy már. - Micsoda látvány lesz látni hogy kibújik belőled a nőstényördög egy ostoba mondén miatt - előre derülök a helyzeten és ahogy kiérünk az épületből orromra ejtem a kedvenc napszemüvegem, hogy meg ne vakuljak és elindulunk az étterem felé. Bő másfél órás ebéd szünetünk van.
Az egyetlen ok, amiért nem robbantam la és hagytam ott az egész egyetemesdit, mert Ruko itt van velem és támogat. Nem bírnám ki nélküle ezt, pláne nem hosszútávon. Persze Caleb tudna segíteni, de ezt a Klávé is tudja és direkt eltiltotta őt az iskola környékéről. Az a sok sétáló múmia tudja, hogyan kell valakinek keresztbe tenni. Miután a vőlegényem le tudott nyugtatni és megelőzte a pánikrohamot, már vége is az órának és megkapjuk a magunk adagját a kistini módszerekből udvarlás terén. Érdekes, hogy a nagy egyetemisták nem mernek odaállni elénk szemtől-szembe, de mégis eljuttatják hozzánk az ajánlataikat. Furák a mondénok. -Jól hangzik -Bár nincs gondom az eredeti kínai konyhával sem, a kevertet is szeretem. Amúgy is érdekelt a keleti kultúrák konyhája, de amióta Ruko életvitel szerűen része a mindennapjaimnak, különösen nagy iránta az érdeklődésem. Jön még egy üzenet, amire én válaszolok és felvetem a jelenetrendezés lehetőségét. Igaz, ha ezt eljátsszuk, rengeteg pletyka fog elindulni rólunk, de nagyon nem érdekelnek a pletykák, amíg nem hallom őket a hátam mögött sutyorogva. Akkor már nagyon is gondjaim vannak. -Rendben -mosolyodom el magamhoz képest szélesen, és ennek oka az a nevetés. Megtapasztaltam már, hogy Ruko még mosolyogni sem szokott akárkinek, nevetni pedig csakis a parabatai-ával szokott, szóval ezek a nevetések olyanok számomra, mint a kincs. Semmi más nem lehet ilyen értékes. -Még nekem is új lesz, sosem voltam valaki barátnője, pláne féltékeny nem -kuncogom el magam. Kire lettem volna féltékeny? Kifejezetten örültem, ha Caleb figyelmét valaki más terelte el és nem én, mert addig legalább azt éreztem, hogy nem láncolom a csodálatos parabatai-omat feleslegesen magamhoz. Kint a napon előveszem a napernyőmet és magam fölé tartom, hogy ne érjen a nap. Igen, ilyen klísés vagyok, de akkor is éget a nap és akkor is megvakulok tőle, akárki akármit mond. A napszemüveg rám is felkerül, mert akkor már adjunk a stílusnak.
“Sometimes the world doesn't need another hero. Sometimes what it needs is a monster.”
Van némi tapasztalatom a mondén világban, hiszen én két világban nőttem fel, de ez akkoriban nem volt igazán áldás, hiszen két helyen is helyt kellett állnom, és a mondén iskola nem igazán érdekelt, nem volt tétje, csak obaa-chan szerette volna ha megismerkedek ezzel és az ő kedvéért én bármire képes lettem volna. A szüleim nem érdekeltek különösebben és szerintem forognak a sírjukban hogy hová kerültem. Az egyik nagyrabecsült intézet vezetői széke... soha nem volt erre kilátásom. Enyhe mosolyom mögé rejtek mindent, a világnak nem kell tudnia, elég ha Thea tudja mennyire nem ártatlan ez a mosoly. - Ugye? Akkor menjünk is, mert éhen halok. Unalmas és hosszú volt ez az óra - panaszkodom egy kicsit, és elindulunk valamerre kifelé, mikor újabb üzenet érkezik, és egy gonosz terv fogalmazódik meg bennünk. A duplarandi lehetősége, és így hagyom hogy a menyasszonyom elküldje az üzenetet annak a lánynak, és ki is szúrjuk ki kezd el örömködni egyszerre. Belekarolok a nőbe, és kilépünk az épületből is, és automatikus mozdulattal ejtjük orrunkra a napszemüveget, mert mi éjszakázáshoz szokott lények vagyunk, ilyenkor ha csak lehet ki sem lépünk az intézet kellemes homályából. A közeli étterem kellemes látványt is nyújt, és illatai már messziről csalogatják a vendégeket. Elfoglalunk egy asztalt, és ott beszélgetünk tovább. - Nekem is új, még sosem volt komolyabb barátnőm, nemhogy menyasszonyom, de majd jól rájátszunk egy kicsit. Igazi fenyegetést nem jelent senki ránk. Hacsak nem mindketten eidolon-ok, de akkor azt már rég tudnánk - kuncogok tovább és eltöröm a pálcikáimat, hogy tudjak velük enni is. Szecsuáni csirke, imádom. - Itadakimas - teszem össze a kezem egy pillanatra, ahogyan szokás, és neki is látok az ebédemnek.
Az iskola nem nekem való, maradjunk ennyiben. És akkor a mondánok és a fura szokásaik... Valahol meg tudom érteni, hogy miért akar a Klávé a nagy felsőbbrendűségében kiszakadni a mondi társadalomból, mert ez röhejes. Túléltük az órát és hülye ajánlatokat is, amivel legalább egy kis szórakozást szerveztünk magunknak estére, de most megyünk enni végre. Azt hinné az ember, hogy a rengeteg mozgásra, amit csinálunk, pontosan annyit is eszünk, de ez rám nem igaz. Nagyon keveset eszem, még egy normális emberhez képest is. Egyszerűen nem akarok enni, így sem érzem magam elég szépnek, nem érdemlem meg, hogy annyit egyek, amennyit akarok. Ettől függetlenül Rukoval enni, ráadásul ázsiai ételt, mindig kísértés. Megindulunk és a nap elleni védelmet is stílusosan oldjuk meg, amire természetesen az utcán járkáló mondik megfordulnak utánunk. Szép kis étterem és az illatok is csábítóak, így gyorsan el is foglalunk egy asztalt. Hamarosan megjelenik a pincér és rendelek valamit az étlapról. -Nem hinném, akkor a szenzorok már jeleztek volna, és amúgy is, nappal van -A démonok csakis éjszaka jönnek elő, és a kis kütyük némák maradtak, szóval nincs mitől tartanunk. Minket nem választhatnak el egymástól, bolond az aki ezt gondolja. Erre eszembe jut Caleb, amitől egy sóhaj szakad föl belőlem. Akármennyire is szeretem a parabatai-omat, nem képes felfogni, hogy boldog vagyok Rukóval. Jó nekem vele, képes visszafogni a rohamaim és megért, nem úgy, mint Caleb. Ő sosem küszködött ilyen problémákkal, nem tudja, milyen is betegnek lenni, amiből nem lehet csak úgy felgyógyulni, amikor a saját agyad az ellenséged. Megjön az étel és én is nekikészülök az evésnek. -Itadakimas -utánozom a vőlegényem. Az én hazámban nincsenek ilyen szokások, az övé amúgy is sokkal érdekesebb. Ahogy befejezem az adagomat, a maradékot odatolom Rukonak, ha tudja, egye meg, ne vesszen kárba. -Megyünk vissza lassan? Kezdődik az óra -jegyzem meg a telefonomra pillantva.
“Sometimes the world doesn't need another hero. Sometimes what it needs is a monster.”
Egyikünk sem éppen ide való, és néha nem mondom, nagy kedvem lenne a Klávéban is rendet vágni a kedvenc kardommal, de nem tehetjük meg, bár a halál még mindig jobb megoldásnak tűnik, mint ez a mondén hülyeség. Nekem kevésbé idegen, de Theát kikészíti, és ezt látom is rajta, de szerencsére egymásra támaszkodhatunk azért és nem vagyunk teljesen elveszve. Az étterem hangulatos, és a dizájn is nagyon keleties, amolyan hazai terepre emlékeztet de nem tudom mikor jártam utoljára ott úgy, hogy ne jutottak volna eszembe a zsörnyű események, és ne kapott volna el a hév, hogy minden szembekerülőt lemészároljak. Még mindig van amikor nem tudok uralkodni az indulataimon, és hallom azt is hogy mit beszélnek rólam a hátam mögött, de nem érdekel. Voltaképpen igazuk van, minek küzdjek a pletykák ellen? Jó ez így nekem. Ebéd közben válaszol nekem Thea is, és lassan eszem a saját ebédem. - Igen tudom, de körülbelül olyan furcsák mint a démonok tudnak lenni. Miért éppen minket szúrtak ki erre? Nincsenek elegen egymásnak? - sóhajtok fel, és lassan végzek az ebédemmel is, hogy aztán kényelmesen hátradőlve várjam meg a menyasszonyomat is, de az adagjából csak csipegetek, mert jól laktam én is. - Nagyon nincs kedvem hozzá. Egyáltalán milyen óránk lesz délután? - kérdezem, és fizetem közben a számlát hogy ha menni kell, akkor mehessünk is, de csak az esti szórakozás lehetősége dob fel kicsit. - Különben meg... estére mit vegyek fel? - kérdezem tőle ártatlan mosollyal, mert szabad bejárásunk van szinte egymás ruhás szekrényébe, kevés dolog van amit nem tudunk elhordani egymástól.
Ruko mindig olyan jó helyeket tud találni, és ez az étterem sem kivétel. Kellemes, hangulatos és nem néznek úgy ránki, mint a huligánokra. Máris sokkal kényelmesebben érzem magam és könyebb ellazulni. -Gondolom, mi érdekesebbek vagyunk az unalmas kis mondi életüknél. Talán irigylik, hogy mi meg merjük ezt tenni. Esetleg azt hiszik, fétisesek vagyunk Christian Grey pincéjével a gardróbban -vonok vállat, sok mindent el tudok képzelni a mondén fiatalságól és a mondénokról általában. -Nekem sincs sok. Valami elméleti tárgy -Nem nagyon szenteltem több figyelmet az órarendünknek, csak addig, hogy véletlenül se legyek egyedül az egyiken. Nem, akkor inkább be sem megyek és csinálhat a Klávé, amit akar. -Szoknyát, természetesen. Van egy új szerzeményem, igazi metálos szoknya pántokkal és szegecsekkel. És smink is kelleni fog. Rajtam mit akarsz majd látni? -lelkesedem kicsit, ez már sokkal inkább feldob, mint a következő óránk vagy bármi az iskolából.
“Sometimes the world doesn't need another hero. Sometimes what it needs is a monster.”
Nem vagyok túl nagy étterembe járó, de azért meghallok dolgokat, és meg is jegyzem őket, mert könnyebb néha sok hülyeséget tárolni az agyamban, mint a szomorú valóságot. Ezért van az is, hogy sokszor beszélek, csak éppen semmi információ tartalmat nem mondok, és ezzel csodálatosan a Klávé agyára is tudok menni, így hát sosem hagyom ki a lehetőséget. - Christian Grey? Ez őszinte sértésnek veszem. Miért hasonlítanának minket ahhoz a retardált amatőrhöz? - vigyorodom el, hiszen amit mi szoktunk olykor művelni kettesben, messze meghaladja a szintet, de ez amolyan egymás közti titok, senki másnak nincs köze hozzá, hogy mit művelünk a hálószobában lámpaoltás után. - Elméleti? Remek, azon lehet legalább aludni. Kezd kifakulni az állóképesség rúnám - sóhajtok fel, mert ezeknek a rúnáknak a többsége nem tart nagyon sokáig, ezért kell mindig a harc előtt felrajzolni a többségét. Az angyali rúna állandó igazán, és még egy kettő másik. Lassan elindulunk vissza, és már kint az utcán beszéljük meg az esti ruhatárat. - Már előre imádom úgy érzem. De ha már itt tartunk, én meg szereztem egy igazi fekete szarvasbőr nadrágot, puha és könnyű de azt hiszem azzal a magas sarkúval amit legutóbb vettél, remekül mutatna rajtad az este - mosolyodok el, és egészen bele lelkesülünk hogy mit és hogyan vegyünk fel. Az iskolába visszaérve, elfoglaljuk a helyünket, és aláírjuk a jelenléti ívet is, aztán aktiválok egy rúnát hogy fenntartsa az illúziót hogy mi itt vagyunk. - Gyere Kedvesem, csaljuk le az órát, és vásároljunk inkább - mosolyodom el, mert nem vagyok éppen a szabálytisztelés minta példánya. Még intézet vezetőként sem.
Néha annyira jó, hogy Ruko valamivel szociálisabb, mint én és sokkal könnyebben kommunikál az emberekkel. Még ha nem is igazán hétköznapi az a kommunikáció, de legalább több, mint amit én tudok csinálni. -M-mert csak azt ismerik -válaszolok, de olyan szinten zavarba jöttem, hogy még rendesen beszélni is elfelejtettem. Ruko nem fél kimondani az ilyesmit sem, míg nekem egy évvel ezelőttig még a téma sem fordult meg a fejemben. Sok behozni valóm van, még úgy is, hogy a vőlegényem segít nekem. -Újra rajzolhatom neked az órán, vagy az Intézetben is -ajánlkozom, hiszen nem minden rúna van olyan helyen, ahol könnyű elérni. Ezért szoktunk segíteni egymásnak felrajzolni, főleg a parabatai-ok. Azoknak a rúnáknak egy plusz löketet ad a közeli lelki kapcsolat. -Hm jól hangzik, tetszeni fog. Majd kelleni fog hozzá egy felső és egy fűző -gondolkozom el, de abban a szettben a cipő lesz a legszebb darab. Igazi New Rock-ot vettem ezúttal, egy goth és árnyvadász legjobb barátja. Erős, masszív bakancs az összes és remekül is néz ki, még futni is lehet bennük, amit nem sok hasonló típusúról mondható el. Beülök Ruko mellé a szokásos helyemre, és felkészülök, hogy végre lesz egy nyugis óránk, de aztán észreveszem a rúnát, amit a vőlegényem a padra firkál. Miért is nem csodálkozom. Még egy percig emésztem a kérdést, mert a velem született félelem a felsőbb hatalmú emberektől megtiltaná, hogy akár a rám irányuló harag lehetőségét is megkockáztassa, de a logikus elmémmel tudom, hogy úgysem érdekli a tanárt, tényleg itt vagyunk-e vagy sem. -Rendben, menjünk -mosolygok vissza és halkan összepakolom a cuccaimat, hogy mehessünk. Legalább egy kis időt töltünk együtt kötelezettségek nélkül.
“Sometimes the world doesn't need another hero. Sometimes what it needs is a monster.”
Általánosságban jobban kijövök az emberekkel mint Thea, de az én szavaim és mosoly is csak egy üres gesztus, semmi sincs benne ami igazán engem mutatna, és bárkivel szóba állok, amíg látok benne némi értelmet megcsillanni. Ebből egyenesen következik hogy itt nincs ilyen. Nem vagyunk idevalók, kicsit sem. Mi harcosok vagyunk, nem egyetemisták. Nem itt kellene pazarolnunk az időnket, nagyon nem. Thea habozására szélesen, de kissé gonoszkásan elmosolyodom. Tudom hogy zavarban van, de élvezem ahogy ilyenkor nagyon kislányos tud lenni, én meg elégnagszjú vagyok hogy kimondjam amit gondolok, előtte. Mások előtt nem, nem érnek annyit hogy hallhassák az őszinte véleményem. - Beszűkült látókörűek, hiszen az csak egy kitalált amatőr figura, aki azt se tudja mi fán terem a bdsm... Olvastad az első kötetet te is nem? Bah - puffogok kicsit, mert az első kötetet együtt olvastuk ki este már ágyba bújáskor. Amolyan alvás előtti program, de egyes részeken mi is csak lestünk hogy ezt hogyan. Kellemes emlék. - Áh, nem szükséges, jobb tervem van ami azt illeti, sokkal jobb - válaszolok, és ahogy elindulunk, nem fejtem ki ennél jobban. Úgy is meglátja majd, de nem áll szándékomban itt rohadni még délután is, szóval a csalás jogával élek. Úgyis sokan le fognak még lépni, de a mi jelenlétünk vagy annak hiánya feltűnőbb, mert nem vagyunk épp mindennapiak. - Fűzőt vegyek fel? Hm, végül is miért ne. Csak úgy húzd meg hogy kapjak levegőt, a többi nem számít. Egek, de kíváncsi vagyok már - mosolyodom el izgatottan. Hagyom, hadd öltöztessen ő, megbízom a jó ízlésében és felveszem amit elém rak. Nem vagyok szívbajos, és tudok szoknyát is viselni olyan eleganciával amit sok nő megirigyelhet. Az óra unalmasan telik, és mire hozzánk ér a jelenléti, aláírjuk, és aktiválok egy rúnát, ami fenntartja a látszatot hogy itt vagyunk szép csendben. Ez nem olyan kukacos tanár, leszarja hogy ki van itt, és ki nincs. Kioldalazunk a teremből, és a folyosókon sétálva fogom meg a kezét, nyilvánvalóvá téve, hogy az enyém, és mindenki másnak takarodó. Kilépünk az épületből. - Hm, menjünk haza, vagy vásároljunk inkább? Találtam egy remek alter boltot nem messze innen az egyik őrjárat során - szólalok meg ahogy orromra billentem a szemüvegem hogy ne vakuljak meg.
Szerintem külön élvezi, hogy zavarba hozhat, és amennyiben tényleg ez a célja, hát sikerrel járt. Mielőtt az életem része lett, még csak eszembe sem jutott ez a téma, csak akkor kezdtem felfedezni a saját szexualitásom, igényeim és vágyaim, mit szeretek és mit nem. Még csak azon sem gondolkoztam el korábban, mit tennék, ha egyszer lenne kivel ezt kipróbálni. Aztán jött Ruko. -Meg veled együtt. Nem, az az izé csak a lányon akart barkács órát tartani -sóhajtok, nem is a rossz bdsm ábrázolás volt a legrosszabb számomra, hanem az, hogy az embereknek fel sem tűnik, milyen szinten manipulálja szegény lányt az a csótány és még rajonganak is ezért a wc papírért. Nem, fúj. -Rendben -zárom le csak ennyivel, van bennem egy kis félsz, hogy mit akarhat vajon Ruko, de elhessegetem azzal a jeligével, hogy a vőlegényem nem akar nekem rosszat és nem hozna rossza helyzetbe szánt szándékkal. Legalább benne meg kell bíznom, ha már magamban nem. -Persze, majd lazára hagyom neked. Te meg majd segíts nekem abból a nadrágból kibújni, nem szoktak szeretni a bőrnadrágok -szinte sosem hordok rendes nadrágot, csak szoknyát és harisnyát, esetleg leggingset hideg időben. Valahogy a bőrrel különösen nem vagyok jóban, mindig rám ragad és nem tudok tőle megszabadulni. Biztos Ruko is élvezni fogja és kihasználja majd a helyzetet, de neki, csak neki szabad. Valahogy tőle nem ver ki a víz, ha hozzám ér ilyen szándékkal. -Nézzük meg a boltot, kíváncsi vagyok és kell pár új blúz. Túl könnyen szakadnak -Sajnos az árnyvadász lét ilyen és mindig cserélődik a ruhatáram minden nap hordott része, ahogy menthetetlenek lesznek az egyes darabok egy-egy harc után. De ezzel mindenki így van, nem csak én. És kesztyűkre is szükségem lesz, azokból sosem elég. Mikor már kint vagyunk én is felveszem a napszemüveget és közelebb lépek Ruko mellé, lássák, hogy az övé vagyok, és ne akarjak a creepy fétises pasik megtalálni még fényes nappal sem. Na, nem mintha félnem kéne tőlük, de akkor sem vagyok rájuk kíváncsi.
Bármilyen hihetetlennek is tűnhet másoknak, szoktunk beszélgetni egymással, és nem csak az intézet dolgairól, és más vezetőségi témákról, hanem könyvekről, filmekről és zenéről is. Művészetekről, és szoktunk elmenni együtt ha éppen véletlen mindkettőnknek szabad estéje van. Olyankor a fiatalok figyelnek, és bár ifjak, rájuk merem bízni az intézetet mert tudom hogy jó árnyvadászok, és nem vagyok olyan beszűkült látókörű mint a Klávé vénjei hogy azok is akadnának a saját torkukon. - Hai, az elalvás előtti olvasás. De amúgy igazad van, undorító volt, és nem értem, komolyan nem értem a mondének mit esznek ezen annyira, hogy még filmet is forgattak belőle - fújjogok én is egy sort, hogy ez kész katasztrófa, az ízléstelenségbe miért nem lehet belehalni? Máris meg lenne oldva a túlnépesedés problémája. A téma kellemesebb hogy mit veszünk fel estére ruhát, mert dupla randira megyünk. - Azt megköszönöm. Én még levegőt is akarok venni veled ellentétben. Oh hai, hai. Azok pedig kényelmesek és viszonylag strapabíróak is. És élvezettel fogom lesimogatni rólad kedvesem - dorombolok közelebb hajolva kissé, ahogy elindulunk az üzlet felé, ha már így döntöttünk. Nincs messze, két sarok után már látjuk is a boltot, jó nagy és díszes a táblája. - Az biztos. Nekem ingek és pólók kellenek, ha őrjáratozni megyünk, az mindig fogyó eszköz - mosolyodom el. A harcok elég sok ruhát elemésztettek már, de hát amire vigyázni akarunk azt ritkán vesszük fel, és többnyire egymásnak. Vagy otthonra, ha nem moccanunk ki. Olyankor yukatában is előfordulok. Előreengedem az ajtóban és már a belépés után megállapítom hogy a pultban tündérek állnak. Rájuk mosolygok, nem vagyok ellenségek velük szemben, legalább jóízlésük az van.
Rukoról nem sokan hinnék el, hogy nagyon is kultúrember és sokmindenről lehet vele beszélni mindenféle témában. Én magam is meglepődtem, de most már egyik kedvenc elfoglaltságom a közös esti olvasás. Utána még beszélgetünk is róla és így sokkal könnyebb elaludnom, nem a különböző félelmeimen jár az eszem. El nem tudom most már képzelni az estéimet enélkül. -Nincs semmi izgalmasabb az életükben és az unatkozó háziasszonyok ebben élik ki, amit nem kapnak meg az ellaposodott házasságaikból -Igen, erős a véleményem az ilyesmiről, de annyival több lehetőségük van a teljes és kielégítő életre, mint nekem, nem erre kéne vesztegetniük a drága idejüket, hanem élni. -Kényelmesek, de nem akarnak lejönni rólam -és igen, már megint pirulok, mint a szél, és nem nézek az irányába. Tudom, hogy élvezi, hogy zavarba hozhat, de úgy érzem tőle magam, mintha mindenki engem nézne és elítélne érte. Igen, hülyeség, de így működik az agyam, minden nap ezzel kell megküzdenem és csak remélni merem, egyszer túljutok rajta. -Akkor nézzünk körül -lépek be előtte és én is biccentek a tündéreknek, majd eltűnök a polcok között. Nincs bajom a tündérekkel, de valahogy a beszédmódjuk tesz valamit a fejemmel, napokig diszorientált és álmodozó vagyok utána, nem tudok semmire rendesen koncentrálni. Nem nekem való, ezért próbálok minél kevesebbet a társaságukban lenni és másra hagyni a kommunikációt. Elkezdek módszeresen keresgélni a ruhák között a méretemben, Ruko mehet is, ha akar, vagy ha szeretne segíteni, akkor maradhat. Találok egy szép blúzt, csipke betéttel a karján, ami tetszik is, elviszem magammal próbálni. -Szerinted milyen? -szólok a vőlegényem után és kilépek a fülkéből, hogy megmutassam a felsőt.
Valamiért nem nézik ki belőlem hogy szoktam olvasni, és kultúrhelyekre járni, pedig aztán nagyon is műveltnek számítok, csak jól titkolom. Általában nem sok mindenkit érdekel, hogy milyen vagyok, így nem fektetek bele túl sok energiát hogy megmutassam. - Elég szomorú, de valahogy nem érdekelnek. Nem csak azért, mert kicsinyesek, hanem mert egy szemernyi igazság sincs benne, mi már csak tudjuk hiszen igen változatos életet élünk - akár szexuálisan is, de mégsem mondom ki hiszen tudom hogy Thea még képes ettől zavarba jönni, és elvörösödni. Megjegyzésem szerint jól áll neki, de tekintettel vagyok rá. - Éppen ezért majd lehámozom én - vigyorodom el kicsit gonoszkásan, hisze nez kihagyhatatlan pont hogy egy kicsit zavarba hozzam. Aztán előre engedem ahogy a bolthoz érünk, és hagyom válogatni, én is akasztok magamnak pár új inget és még pár kiegészítőt. Éppen a próbafülke felé indulok, amikor onnan Thea kerül elő. - Szerintem szép. Fel tudod venni egy csomó szoknyához és fűzőhöz is - válaszolok, és én is elmegyek próbálni. Mindegyik jó lesz, és az egyik szoknya kifejezetten tetszik, mert hosszú de több helyen is felvágott és nagyon hatásvadász tud lennni ha akarom.
Talán nem mindenki érti meg, miért nem bánom, hogy Rukoval vetett össze a sors. Sőt, nagyon sokan nem értik meg, de nem is várom el tőlük. Az előítélet kiölte a férfiból, hogy próbáljon bármit megismertetni magából, így végképp nem tudják, milyen is ő. Kész csoda, hogy velem hajlandó volt kivételt tenni és szépen lassan megismerhetem őt. Sokkal érdekesebb ember, mint azt hagyja megmutatkozni. -Meg leginkább arról szól, hogy a pasi hogyan mossa át a lány agyát, hogy véletlenül se legyen saját akarata. Szégyen -Sosem tudtam szeretni, ha valakinek semmilyen önálló véleménye nincs és nem képes saját személyiséget növeszteni. A baleset után én is elég befolyásolható lettem, de mindig biztosra mentem, hogy amint kikerültem a helyzetből, kialakítottam a saját véleményemet egyedül, hogy ne lehessen kihasználni. Azóta sokat fejlődtem, de ez a gyakorlat megerősített, hogy ne vesszek el. -Jó... -elérte, amit akart, pirulok megint és nem nézek az irányába. Annyira zavarba tud hozni, de senki más nem mer velem viccelődni ilyen szinten, ezért nagyon jó érzés valahol, hogy neki természetes velem így bánni. A boltban elkezdünk mindketten válogatni és találok is egy darabot, amit megmutatok a vőlegényemnek. -Szerintem is, akkor ez hazajön velünk -vonulok vissza levenni és visszaakasztani a blúzt a vállfájára, majd hagyom őt is bejönni próbálni. Addig én megyek még egy kört, hogy válogassak még, mert egy nem lesz elég. Sajnos gyorsan fogy. -Hogy állsz? -szólok be a fülkébe, ahogy megállok kívül.
Kezdőlap
