Darryn & Vitaly

A kis lakásom közepén álltam egy megnyitásra kész portál felett. Egy számomra viszonylag új módszerrel próbálkoztam, amit nem olyan rég tanultam a szülőhazámban. Már jó néhány éve visszaköltöztem Oroszhonba, itt rendeztem be a kis főhadiszállásomat az elkövetkezendő néhány évtizedre. Találtam egy új mestert, persze csak ideiglenesen, aki megtanította nekem az orosz boszorkánymesterség hagyományait. Az ilyesmit sajnos nem tanulhattam Edmundtól, ehhez olyasvalakit kellett kerítenem, aki valóban a téma szakértője. Így kerültem ide valamivel több, mint tíz éve és még mindig akadt mit tanulnom. Persze nem töltöttem minden időmet Oroszországban, hiszen az utazás a lételemem, muszáj volt néha kiruccannom ide-oda. Most is erre készültem, ezúttal Horvátország volt a cél. Már jártam ott valamikor régebben, ezért nem kellett „hagyományos” módszereket használnom, hogy eljussak oda. Csak magam elé kellett képzelnem annak a bizonyos elhagyatott hotelnek az egyik üres szobáját. Tökéletes hely a megérkezésre. Elmotyogtam a megfelelő szavakat, az orosz  nyelv legősibb dialektusát használva, mire a padlóra rajzolt jelek engedelmesen felizzottak, és alig egy percnyi kántálást követően megnyílt a zöldesen örvénylő átjáró. Elégedett mosollyal vettem szemügyre a művemet, majd egy határozott lépéssel el is merültem a portálban. Rövid zuhanás után léptem ki a másik oldalon, végrehajtva egy tökéletes landolást. Puhán érkeztem a talajra, sikerült talpon maradnom. Talán a balett leckék is értek valamit. Az első pár pillanatban nem láttam semmit, túl sötét volt hozzá, hogy ki tudjak venni bármit is. Azt viszont tisztán éreztem, hogy valami nincs rendben. Olyan érzés volt, mintha egy börtönbe érkeztem volna, egy zárt dobozba, amiből nem tudok kijutni. A fura érzés megzavart pár pillanatra, eléggé és elég időre ahhoz, hogy a következő amire feleszmélek már csak a torkomhoz fenyegetően közel tartott penge legyen. A fogadtatás elég egyértelműen jelezte, hogy ügyesen belesétáltam valamibe, amibe nem akartam, és ettől hirtelen elfogott a pánik. Nem jutott eszembe semmi, amit mondhatnék, hogy könnyítsek a helyzetemen, sem egy varázslat, amivel meglóghatnék. Semmi.
- Én… én csak… én… - makogtam elveszetten, és eközben ösztönösen próbáltam elhátrálni a szablya elől. Lassú, óvatos léptekkel haladtam egyre hátrébb, vélhetőleg egy fal felé - Esküszöm, hogy azt hittem, hogy ez az épület üres – csak ennyit tudtam kinyögni, de ez volt az igazság. Az igazságnál pedig nem találtam jobb mentséget. Továbbra is hátráltam, és összesen alig 3-4 lépést tettem meg, amikor a bal könyököm nekiütközött valaminek. Az ijedtséggel keveredett meglepettség hatására tettem egy hirtelen mozdulatot a karommal, amivel véletlen fel is borítottam azt a bizonyos valamit. Összeszorítottam a szemeimet, amikor meghallottam a fájdalmas csörömpölést, majd mikor elhalt a zaj, lassan odafordítottam a fejem és egy feltehetőleg értékes váza darabjait láttam meg a földön. Az állvány, amin addig állt elborult, de legalább annak nem lett baja.
- Ez drága volt, ugye…? – nyögtem ki, mikor visszafordultam a kard másik végén álló férfi felé. Tudtam, hogy most talán végzetes hibát követtem el, de tényleg véletlen volt. Eddigre viszont sikerült megszoknom a fényviszonyokat, és az egyéb érzékeim által befogott információk is lassan eljutottak az agyamig, így kaptam egy részletesebb képet a helyzetemről. A szablyával fenyegetőző személy egy vámpír volt, méghozzá a felőle áramló energiákból következtetve egy idős, és hatalmas vámpír. Ez már önmagában is elég nagy kutyaszorítót jelentett. Ezen kívül pedig még két dolog tűnt fel. A férfi meztelensége, és kissé távolabb, az ágyon heverő két test. Az utóbbiakból nem láttam sokat, épp csak sikerült megállapítanom, hogy ott vannak, és ahogy ezt felfogtam, az egész kezdett egyre rosszabb és rosszabb lenni. Lassan megértettem, hogy mekkora csávában is vagyok valójában, hiszen nem elég, hogy rátörtem egy erős vámpírra, még a vázáját is összetörtem és ráadásul egy elég intim helyzetben zavartam meg. Majdnem biztos voltam benne, hogy ezért ki fog nyírni.
- Nem egyezhetnénk meg valamiben? Biztos tudom pótolni valahogy azt a vázát… - próbálkoztam meg az egyetlen dologgal, ami eszembe jutott, és talán megmenthette a bőrömet. Egy alku. Egy vámpírral. Egy nem is akármilyen rangú vámpírral. Ez nem hangzott túl kecsegtetően, és egyértelmű volt, hogy rosszul fogok kijönni az egészből, de talán legalább élve. Vagy legalábbis nagyon reménykedtem benne, hogy élve.
.

Darryn & Vitaly

 Egy végzetes mozdulat. Egy apró ütközés. Majd vérfagyasztó csörömpölés. A váza darabokra hullásával egy időben pörgött le az életem a szemem előtt, a szívem talán két ütemet is kihagyott, és elfogott a halálfélelem. A pánik fojtogató markai közé kerültem, képtelenül arra, hogy bármit tegyek vagy mondjak. Mozdulni sem mertem néhány pillanatig, azt leszámítva, hogy a szemem sarkából szemügyre vettem az általam okozott kárt. Kész. Végem. Most már biztosan. Ha eddig lett is volna esélyem rá, hogy kikászálódjak ebből a szorult helyzetből, az elmúlt. Minden, amit ki tudtam nyögni egy minősíthetetlenül bugyuta kérdés volt, annyira lesokkoltak a történtek, hogy képtelen voltam összekaparni magam. Az sem segített, amikor a vámpír igazolta a sejtésemet, miszerint az a váza egy kivételesen drága darab volt.
- Én tényleg sajnálom… Nem állt szándékomban – hebegtem, hiszen csak ennyi telt tőlem. Még mindig a szablya rossz végén álltam, igen csak aggasztóan közel a véghez. Egyetlen rossz mozdulat, és szégyenszemre holtan végzem, boszorkánymester létemre alig hatvan évesen. Eléggé kellemetlen sors lett volna, hiszen még annyi minden állt előttem az életben! Bármelyik mondén átélt annyit, amennyit én eddig, és ugyan mire való az örök élet lehetősége, ha egyetlen buta ballépés miatt még azelőtt vége mindennek, hogy akár egy kicsivel is tovább léteztem volna, mint egy átlagos ember? Nem, még nem lehetett itt vége. Kellett lennie kiútnak. Az agyam pillanatnyi csökönyössége ellenére gondolkodni kezdtem, a lehető leggyorsabban elő kellett állnom valamivel, ami megmentheti az életemet. Nem kellett briliáns ötletnek lennie, még csak kifejezetten jónak sem. Éppen csak annyit kellett elérnie, hogy a vámpír ne öljön meg. Egyetlen lehetséges kijátszható kártya jutott eszembe. Egy alku. Valami a vázáért cserébe. Akármi. Ezt el is mondtam neki, de a vérszívó sajnos nem tűnt túl alkuképesnek. Ugyanakkor viszont dühösnek sem mondtam volna, meglepően nyugodtan, szinte kedvesen szólt hozzám, ami éppen annyira volt hátborzongató, mint megnyugtató. Azonban mielőtt mondhattam volna valamit, megjelent a szobában még egy személy, aki elterelte rólam a figyelmét egy időre. Szolgálónak tűnt, de nem volt ember, ahogyan vámpír sem. Éreztem az energiáit, és kifejezetten nem tartozott egyik fajhoz sem. Azt hiszem, egy ghoul volt, bár még nem sok ilyennel találkoztam. Ahogy nem sok hasonlóan erős vámpírral sem. Apropó, vámpír. Amíg nem velem foglalkozott, volt időm jobban végigmérni. Határozott, férfias arcvonások, széles vállak, kidolgozott izmok… Egészen zavarba jöttem, amikor eljutott a tudatomig, hogy nincsen rajta nadrág. Eddig egyáltalán nem foglalkoztattak az ehhez hasonló részletek, de most, hogy feltűnt, azt hiszem, elpirultam. Teljes szívemből azt kívántam, hogy bárcsak ne így találkoztunk volna. A jelenleginél sokkal kellemesebb beszélgetést is el tudtam volna képzelni vele. Ekkor visszafordult felém, és olyasmit mondott, aminek hatására csalódott sóhaj hagyta el az ajkaimat. Időutazás. Milyen szép is volna. A dolog furcsasága az volt, hogy hiába kellett volna elkeserednem ettől a kijelentéstől, én mégis kezdtem lassan megnyugodni. A hangja és a tekintete sem azt üzente, hogy arra készülne, hogy végezzen velem. Már a felém szegeződő penge sem aggasztott annyira, jelenleg inkább az a kérdés foglalkoztatott, hogy vajon mit szeretne tőlem mégis fizetségül. Mert valamit kérnie kellett.
- Ugyan, biztosan akad még olyasmi, amire vágyik. Amihez egy boszorkánymester segítségével könnyebben hozzá juthat – szólaltam meg halkan, egy picivel határozottabb hangon, mint eddig. Kedvesen, tisztelettudóan próbáltam noszogatni, hogy álljon alkunak, de ami a következő pillanatban az eszébe jutott, arra nem számítottam.
- A… vérem? De… de… ugye nem az összeset? – hebegtem ismét ijedten. Nem is tudom, honnan jutott eszembe reflexből, hogy mégis meg akar ölni. A véremet venni kifejezés azonnal visszakapcsolta az addig elmúlóban lévő pánikot. Még akkor sem nyugodtam meg, mikor szólt a szolgálónak, hogy készítsen elő nekem egy szobát. Ugyan eszerint életben kívánt hagyni, mégis a vérszívás gondolata egészen lefagyasztott. A szívem a torkomban dobogott, mikor közelebb lépett hozzám, és egyenesen az egekbe emelkedett a pulzusom, mikor megállt mögöttem. Nem láttam őt, ettől még idegesebb lettem. Az érintésére kirázott a hideg, és megfeszültek az izmaim. Féltem attól, ami most fog következni. Aztán lassan bekúszott a tudatomba egy apró, ellazító fuvallat, amely azt sugallta, hogy minden rendben lesz. Felismertem a vámpírbűvölést, de mivel túl ideges voltam ahhoz, hogy küzdjek ellene, nem tudtam teljes mértékben legyőzni a hatását. Talán jobb is lesz így. Ismét hozzám ért, ezúttal tényleg hozzám , a bőrömhöz az államon. Engedelmesen fordítottam arra a fejem, amerre szerette volna, és a tekintetem megállapodott a lányokon.
- Vi… Vitaly  – dünnyögtem el a nevem, mikor elmúlt a gerincemen végigfutó borzongás, amit a hangja idézett elő. Most már tudta, hogy hívnak, hogy ki vagyok, és még csak eszembe sem jutott megtagadni tőle az információt. Összerezzentem, amikor az orra az immáron csupasz nyakamhoz ért. Féltem. Már most a harapásra számítottam, azonban az még váratott magára. Vetkőztetni kezdett, én pedig csak álltam ott és hagytam, hogy megtegye. Eljátszottam a gondolattal, hogy ez mennyire tetszene, ha éppen nem a véremmel készülnék fizetni egy buta baklövésért. A hölgyek jelenléte ugyancsak oldott a hangulatomon, a csókok és érintések, amiket kaptam egyszerre estek jól és rémítettek halálra. Aztán elértünk az ágyig. Feltérdeltem a matracra, a többiekkel együtt, bár ekkor éppen nem teljesen voltam ura a saját cselekedeteimnek. Mintha a testem magától mozgott volna, teljesítve egy külső helyről érkező parancsot. Biztos voltam benne, hogy nem a vámpír ereje volt rám ekkora hatással, inkább az idegesség miatt éreztem úgy, hogy nem vagyok a magam ura. A férfi következő megjegyzésére már válaszolni is képtelen voltam, csak szerencsétlenül felmordultam, azt is szánalmasan halkan. Készen voltam erre? Nem. A legkevésbé sem. Azonban már nem volt visszaút, és egyáltalán nem rajtam múlt, mi fog történni. Akár meg is ölhet, ha mégis úgy akarja. Én már nem tehettem ellene semmit.

Darryn & Vitaly

Képtelen voltam megítélni, hogy mit kéne várnom a helyzettől. Az egész annyira abszurd volt, mintha csak álmodnám az egészet. Őszintén, mennyi az esély rá, hogy valakivel ilyen történjen? Véletlenül rossz helyre nyitottam portált, és megzavartam egy vámpírt a lehető legintimebb helyzetben. Aztán összetörtem a felbecsülhetetlen értékű vázáját, mire két csinos hölgy társaságában esett nekem. Hogy lehetne ez valóság? A dolgok nem így működnek. Talán a helyzet abszurdsága és az álomszerű körítés miatt döntöttem úgy, hogy csak hagyom magam sodródni az árral. Mint kiderült, jobb is volt nekem úgy, hogy nem ellenkeztem. A belső félelem megmaradt, tartottam a harapástól, de ahogyan a lányok körberajongtak lassan enyhült a szorongás. Egy idő után arra is rájöttem, hogy ha már itt vagyok, akár ki is élvezhetem a helyzetet, így lassan egy kicsit aktívabbá váltam a lányokkal szemben. Elszórakoztattuk egymást, amint sikerült felvennem a fonalat, egész kellemes kis játékká fajult, amit addig műveltünk. Közben viszont figyeltem a vámpírt is, aki csak kényelmesen a háttérbe vonulva feküdt, egy kicsit arrébb tőlünk. Többször is végignéztem rajta, és minden alkalommal megállapítottam, hogy egyáltalán nem bánnám, ha ő is szeretne játszani velem. Értékeltem volna a figyelmét, de elég egyértelműen nem érdekeltem. Nem úgy, mint a lányokat, neki valami más kellett. Fogalmam sem volt, mikor akar megharapni, de biztos voltam benne, hogy a látszat ellenére nem tett le róla. Ez így is volt, tisztán láttam a pillanatot, mikor döntött, és meg is mozdult felém. Minden bódultság és engem körbevevő gyengéd érintés ellenére is elfogott az ijedtség, ahogy a férfi mögém kúszott és a nyakamhoz hajolt. Feszülten vártam, hogy cselekedjen, és most már tényleg nem is húzta tovább. Amikor először belém harapott összerezzentem, és felszisszentem, annak ellenére, hogy nem igazán fájt. Inkább a gondolat volt az, ami eléggé elborzasztott ahhoz, hogy ilyen hangot adjak ki. Először hamar el is húzódott, fogalmam sincs, miért, de aztán ismét a sebre tapadt és onnantól kezdve nem eresztett. Talán egy perc sem telt el, mikor furcsa, bizsergő érzés vonta magára a figyelmemet, valahol az agyam hátuljában, és lassan elhomályosított mindent. Egyfajta részeg köd ereszkedett az elmémre, ami sunyi módon kitörölte az emlékek egy részét, a többit pedig megcsavarta, és kivehetetlen hurkok formájában hagyta a fejemben. Nem is igazán tudtam, mi történt a továbbiakban, nem emlékeztem rá, mikor húzódott el a vámpír, hogy mi történt a lányokkal, és hogy hogyan kerültünk abba a helyzetbe, mikor kettesben ültünk az ágyban (vagy ő feküdt? esetleg én feküdtem?), és azt mondta nekem, hogy nem akar megölni, és hogy másnap este újra találkozunk. Mondott még mást is, ez biztos, de az nem maradt meg. A szolgáló vezetett el egy másik szobába, egy olyan útvonalon, amire szintén nem emlékeztem, és ő is beszélt hozzám, de annyira ki voltam készülve, hogy csak valami ételt meg telefont és szekrényt értettem, azt nem, hogy pontosan mi van ezekkel. Amint magamra hagyott, nem is tettem már semmit, csak eldőltem az ágyban és pillanatokon belül álomba merültem. Szédültem, és nehéznek éreztem a fejem, esélyem sem lett volna mást tenni az alváson kívül.
Mikor felébredtem, éktelen fejfájással küszködtem. Ez volt az első, amit észrevettem, miután kinyitottam a szemeimet. Szédülve ültem fel, és azonnal a halántékomra tapasztottam az egyik kezemet, mintha az segítene. Csak lassan váltam képessé arra, hogy szétnézzek és felmérjem, hogy hol is vagyok. Sötét volt, nem tudtam megmondani, mennyi lehet az idő. Talán nap közepe, de lehet, hogy már következő éjjel. Minden erőmet összeszedve próbáltam meg emlékezni arra, ami történt előző éjjel. Egyértelműen nem voltam büszke a helyzetemre, és néhány percnyi erőlködést követően inkább örültem neki, hogy nem emlékszem a részletekre. Annyit valahogy sikerült előbányásznom magamból, hogy a ruháim a szekrényben vannak. Ez a tudás jól jött, kényelmetlenül éreztem magam meztelenül egy idegen ágyban. Bizonytalanul kecmeregtem talpra, először majdnem elvesztettem az egyensúlyomat, meg kellett kapaszkodnom a legközelebbi falban. Vettem egy mély levegőt, a tekintetem a szekrényre függesztettem, és megpróbáltam varázslattal magamhoz hívni néhány ruhadarabot, de nem történt semmi. Semmi. Ez nagyon nem tetszett nekem. Kénytelen voltam odavonszolni magam, és a két kezemmel előkeresni egy nadrágot, inget és cipőt. Előbbi világos vászon, utóbbi bordó pamut, a lábbelik pedig egyszerű fekete darabok voltak. Magamra rángattam mindent, és visszaültem az ágy szélére egy időre. Össze kellett szednem magam, de ez nem volt olyan egyszerű. Talán valami reggeli… mit is mondott az a ghoul? Telefon. Igen, a telefon. Már nyúltam is a készülékért, amikor mégis megálltam a mozdulatban. Nem kellett volna úgy viselkednem, mint aki épp üdül egy szállodában. Ahogy eddig sikerült visszaemlékeznem, inkább fogolynak éreztem magam. Az a vámpír bezárt ide, és kiskedvencet akart csinálni belőlem. Desszertet. Olyasmi lehettem számára, mint egy drága belgacsokoládé. Ez a gondolat egyáltalán nem tetszett, kifejezetten ellene voltam, és ezt terveztem meg is mondani neki. Nem tarthatott itt. Nem és kész. Épp ezért megtagadtam magamtól a „szobaszolgálat” tárcsázását, és inkább felfedeztem a szobát. Megtaláltam a mosdót, ahol megmostam az arcomat és ittam pár korty vizet. Ettől máris kicsit jobban éreztem magam, bár a gyomrom elégedetlenül kordult meg többször is, mióta felkeltem.
A kis látogatásom után a fürdőben úgy döntöttem, hogy nem tűröm ezt tovább ilyen csendben, és a folyosóra vezető ajtóhoz léptem. Megpróbáltam elfordítani a kilincset, és az engedelmeskedett is nekem, az ajtó kitárult, én pedig szabadon indulhattam el az épületben. Ismertem a hotelt, jártam már itt, mikor elhagyatott volt, ezért tudtam, merre keressem a kijáratot. Persze előtte rá kellett jönnöm, hogy melyik szárnyban is lehetek, de mikor ráleltem az emelet aulájára, már könnyű dolgom volt. Egészen az előtérbe jutottam, ahol viszont meg kellett állnom, hiszen a főbejárat zárva volt, ahogyan sejtésem szerint az összes többi is. Mégis, valamiért nyugodtabb voltam az ajtótól pár lépésnyire, mint abban a szobában, amelyikben ébredtem. Csak tudnám, mit tegyek most.

Darryn & Vitaly

Őszintén nem sokat tudtam tenni a jelenlegi helyzetben, ezért ott maradtam az előcsarnokban és csak álltam a főbejárattal szemben. Egyszer megpróbáltam közelebb menni, de már háromlépésnyi távolságból is éreztem a védőbűbájokat, amik átjártak minden apró rést, ahol kijuthattam volna, így okosabbnak gondoltam hátrálni. Tisztában voltam vele, hogy nem jutnék ki. Az erőmet teljes mértékben blokkolta valami, még csak meg sem próbálhattam semlegesíteni a kijáratokat lezáró mágiát. Ha pedig a saját kezemmel próbáltam volna meg kinyitni akár egy ajtót vagy ablakot, valószínűleg elég fájdalmas módon nyugtázhattam volna, hogy az nem egy jó ötlet. Csapdába estem. Nem volt kiút. Mindezt azért, mert nem tájékozódtam elég alaposan. Tudnom kellett volna, hogy az épület már nem üres. Egy ilyen új tulaj létezését biztosan nem nehéz kideríteni. Én mégis teljesen naivan a lehető legrosszabb helyre nyitottam portált, és most itt vagyok. Bezárva egy régi hotelba, egy, az ég tudja milyen idős vámpír foglyaként, aki láthatólag élvezi, ha játszadozhat az áldozataival. Áldozat. Nem akartam így gondolni magamra, pedig jelenleg úgy tűnt, hogy nagyon is az vagyok. Egy azok közül, akikből táplálkozhat, aztán ha kedve tartja, végezhet vele. Ez a jövőkép egyáltalán nem hangzott szívderítően. Vajon tényleg ennyi volt? Itt a vége? Még játszik velem pár napig (jobb esetben) aztán amikor megunja, végez velem?
Riadtan rezzentem össze, amikor hirtelen megjelent pontosan mögöttem. Nem hallottam közeledni, ami a faji sajátosságainak lehet betudható, és ezért elég alaposan rám ijesztett a kis mókázásával. Mert biztos voltam, hogy ez számára az volt. Ahogy megfordultam és rá néztem, teljesen biztos vagyok benne, hogy láttam átsuhanni az arcán az elégedettséget, amit a ragadozó érezhet, amikor sikerül becserkésznie a prédáját.
- Szökni? Talán. De elég nagy butaság lenne megpróbálni kisétálni azon az ajtón, nem igaz? – szedtem össze magam néhány másodperc múlva eléggé ahhoz, hogy megszólaljak. Még mindig éreztem, ahogy lüktetett a szívem a mellkasomban, mintha át akarná szakítani a testem, hogy aztán olyan messzire meneküljön innen, amennyire csak lehetséges. Az arcomra azonban nyugalmat erőltettem, és még ahhoz is elég bátor voltam, hogy nemet intsek a fejemmel, mikor étellel kínált.
- Köszönöm, de nem vagyok éhes – néztem fel a szemeibe, hogy tudtára adjam, hogy nem félek. Noha egy kicsit tartottam tőle, de egy kis színészettel el lehet fedni az ilyesmit. Kivéve, ha egy tapasztalt és erős vámpírral állsz szemben, aki már abból is érzi a félelmet, ahogy levegőt veszel. Pech. Ráadásul most duplán hazudtam, mert majd’ megvesztem egy falat ételért, de elég makacs voltam ahhoz, hogy ne fogadjam el, bármivel kínál. A jóllakás jelenleg nem szerepelt a fontossági listám elején.
- Szeretném tudni, hogy miért tart fogva még mindig. A vázáért már fizettem, nem tartozom önnek semmivel. Kérem, engedjen elmenni! – adtam elő a kérést, ami jelenleg az egyetlen esélyem volt arra, hogy ezt ép bőrrel megússzam. Elég gyenge, halovány kis esély, de minden kártyát ki kell játszani egy ilyen kutyaszorítóban.

Darryn & Vitaly

Minden igyekezetem ellenére azonnal átlátott rajtam, ez nem is volt kérdés. Tudta, hogy rettegek, hogy majd’ megveszek pár falat ételért, és a makacsságom csak a kétségbeesésem álcája. Mindezt tudta, és én pontosan láttam az arcán, hogy ez a helyzet. Gyorsan félresöpörte a szánalmas kis próbálkozásomat, amivel próbáltam kialkudni a szabadságomat, mintha egy kétéves kisgyerektől vonná meg a csokit. Túl nagy volt az erőfölénye.
- Én nem… de akkor is… – makogtam megilletődve, de a keze már a vállamon volt és elindultunk egy számomra ismeretlen folyosón, elvileg a konyha felé. Persze, hogy tudtam, hogy értékes lehet az a váza, de úgy hittem, hogy a vérem is az. Voltam elég naiv, hogy feltételezzem, hogy tegnap este elvett annyi vért, amennyit elégnek gondolt, és már nem tarthat itt tovább. Nagyobbat nem is tévedhettem volna.
Hosszú, sötét folyosókon haladtunk végig, míg el nem értünk egy lépcsőig. Szóval az alagsorba tartunk. Ahogy távolodtunk az előtértől, egyre hidegebb lett, és már mondhatni fáztam, mikor elindultunk lefelé. Talán az egész csak pszichés volt, de végig rázott a hideg a kis sétánk alatt.
- Jártam itt, mikor még hotelként üzemelt, de mikor legutóbb jöttem, már elhagyatott volt. Akkoriban tökéletes hely volt a teleportálásra, nem vette észre senki. Most pedig a közelben akartam megszállni, és fogalmam sem volt róla, hogy azóta új tulajdonoskezébe került az épület, ezért jöttem ide. Már tudom, hogy hiba volt – magyaráztam el a helyzetemet a vámpírnak. Az utolsó mondatot csak halkan tettem hozzá, a bajszom alatt motyogva, de amilyen kitűnő lehet a hallása, biztos így is értette. Válaszul pedig kaptam egy apró villanást abból, mire is képes csak úgy. Olyan pontossággal megállapította a koromat, amilyenhez foghatót még nem tapasztaltam. Kivéve, ha valaki csalt, de nem hiszem, hogy neki szüksége volt erre.
- Khm… valóban – dünnyögtem lehajtott fejjel és tovább sétáltam mellette engedelmesen a konyhába. Ablakok sehol, viszont a berendezés egészen tűrhető és a hőmérséklet is kicsit magasabb volt. Vámpírlakhoz képest nagyon jól felszerelt konyháról volt szó. Ha nem lettem volna fogva tartva, talán még tetszett is volna. Leültem egy székre, és hagytam folytatódni a rettenetet. Tudtam, hogy nem kéne visszaszólnom neki, főleg azután, ahogy rám nézett. Hátborzongató volt a tekintete, én mégis képtelen voltam visszafogni magam és újra kinyitottam a nagy számat.
- Nem kell itt tartania hozzá, hogy elvehesse a véremet. Ha megegyezünk, és elenged, önszántamból visszajövök törleszteni. Tudom, hogy rosszabbul járnék, ha nem tenném, annyira nem becsülöm alá a hatalmát, hogy azt gondoljam, hogy van esélyem elszökni. Vagy a fogva tartásom is a büntetés része? – néztem rá, talán egy kicsit szemtelenebbül, mint amit megengedhettem volna magamnak. De ha ezek voltak az utolsó tetteim, akkor büszkén vállalom a pimaszságomat. A bábjává akart tenni, egy vámpírméregre éhes korccsá, és ezért gyűlöltem, de nem volt menekvés. Viszont a szabadságomért harcoltam, még ha csak nyugodt szavakkal is. Nem sok kedvem volt akár pár perccel is több időt tölteni itt.
Aztán bemutatkozott és úgy láttam rajta, hogy elvárja, hogy én is így tegyek. Pedig az este már biztosan megmondtam neki a nevemet. Emlékeztem rá, hogy így volt.
- Vitaly Rayt. De azt hiszem, én már bemutatkoztam tegnap.
A ghoul hamarosan letett elém két tányért és egy poharat. Az egyiken rántotta volt, a másikon zöldségek és kenyér, a pohárban pedig narancslé. Már a látványtól is megkordult a gyomrom, ezzel elárulva a látszatot, amit egész eddig próbáltam leplezni. Mégsem vetettem rá magam az ételre, csak oldalra sandítottam Darrynra és nem mozdultam. Hosszú-hosszú percekig ellenálltam, mígnem az éhségem és fogvatartóm szigorú tekintete szét nem őrölte apró lázadásom utolsó morzsáit és nem bírtam tovább. Komótosan kezdtem falatozni az egyébként isteni reggelit, a lehető legtovább elnyújtva a táplálkozást, hogy addig se kelljen azon aggódnom, mi lesz ezután.