Mély lélegzetet veszek és megtöltöm a tüdőmet azzal a levegővel, amit az utolsó látogatásom, egészen pontosan az emberi idő múlt hete óta a legjobban kívánok. Imádom New York fogatagát, az állatkert szépségeit és a gondozottaimat, de az a város mindig is büdös és szennyezett érzést tudott csak kelteni bennem. És mindenkiben, aki fiatalabb mint a nagy ipari forradalom, amely létre hozta a gyárakat és füst okádó fekete tornyok ezreit engedte szabadon, tönkre téve ezzel a természetes élővilágot és részben kiirtva jó néhány faj élőhelyét. Még mások csak azért menekültek meg, mert Tündérföldén is életben tudtak maradni. Az emberi világban évtizedek óta nem látott senki élő erszényes farkast, dodó madarat vagy tarpánt. És sokan fizetnének nagy összegeket egy jó állapotú preparátumért is. Amit persze nem fognak megkapni, mert a tündérek természet iránti harmóniájának nem része az állatok testének halál utáni kínzása. Főleg nem ok nélkül.
Oké, kicsit elgondolkodtam, miközben elindultam a királyi istállók felé. Az egyetlen helyre, ahol senki nem kérdőjelezi meg a fennhatóságomat és a tudásomat. Mondhatni. Apám kutyáinak gondozója sem az a fajta, aki leállna velem vitázni. Ezért is vagyok nagyrészt észrevétlen. A nagyra nőtt vadászebek ugyan tudják, hogy itt vagyok és nem egyedül jöttem, de csak a nyálukat folyatják, miközben elmegyek mellettük és az egyik lóhoz fordulok, amelyet ugyan nem személyesen nekem utaltak ki, de jogomban áll használni bármikor. Kantárt adok rá, majd fellépek a kerítés egyik rúdjára, hogy fel tudjak ugorni a hátára. Nyerget nem használok, ahogyan máskor sem szoktam. A sakál kölyök biztonságban van a kabátom alatt, egy speciális hordozóban, így nem aggódom érte, mikor útjára indítom a lovat. Nem akarom messzire menni, csak egy olyan helyre, ahol a kora őszi levegő mellett még mindig lehet fürdeni a tóban és élvezni a természetet. A tél udvar határa, egy majdnem senki földjének nevezett rész, amely a jelenlegi tábortól alig tíz perc lovaglással elérhető, ha a tündér tudja, hol keresse a csapásokat. Nekem pedig a természet mindig is a szívem csücske volt.
Halvány mosollyal az arcomon szállok le a lóról, dobom a hátára a kantárt és kezdem el lecsatolni a kabátomat. Ehhez az anyaghoz itt már egyébként is meleg van, ráadásul csak a kialakítása miatt hordom. A kölyök a maga alig hat kilójával simán elveszik benne, bár kissé fura alakot kapok eredményül. Most pedig határtalanul boldog, hogy a földön lehet és azonnal elkezd körbeszimatolni, miközben végre kibontom a hajamat a szoros lófarokból, majd egy nyújtózás után elfekszem a kabáton. Hamarosan itt az alkonyat, a nap balzsamos simogatása pedig álmosító. Ahogy a sakál végül az oldalamnak bújik, érzem, hogy lecsukódik a szemem...
Lovak zajára és beszédre ébredek, a szemem automatikusan pattan ki, majd mikor rájövök, hogy túl közel vannak az ismeretlen látogatók, inkább újra behunyom, mímelve az alvást. A lovam a bokrok között van, a védencem éppen az oldalamhoz bújva szuszog, így teljesen természetes pózban próbálok figyelni a hangokra, szagokra és mindenre, amit a szél hoz magával. Résnyire nyitott szemeim segítenek, hogy az első sugár ne vakítson meg, mikor már elég közel vannak ahhoz, hogy felmérhessem őket egyetlen pillantással. Nem mozdulok, mert nem tudom, ők mire figyelnek éppen, csak hirtelen kipattan a szemem és a fénnyel dacolva mérem végig őket. Tündérek, felemás szemmel. A vadűzés tagjai. És az egyikük az öcsém. Akkor nincs veszély. Időt adok magamnak a felmérésükre, mielőtt felkelnék és megmutatnám, hogy nem vagyok éppen apró magasságilag.
- Rég láttalak, öcsém - a hangom nyugodt, érzelem mentes, tipikusan olyan, amelyet apa mellett fejlesztettem ki, hogy ne legyen oka megbüntetni engem a semmiért. - Ki a félvér társad? - teszem fel az újabb kérdést, miközben jobban megnézem őt magamnak. Honnan tudom, hogy félvér? A jelekből a bőrén. A füle alapján tündér ő is, de a bőre szerint árnyvadász. Hallottam, hogy van egy ilyen félvér a Vadűzésben, de korábban még nem láttam. Az ő nőmentességi tilalmuk rám is kiterjed...

Note: Soha nem számolok szavakat ^.^

Mark &Andy & Kieran

Wretched and divine

Végtelenül egyformák a nappalok  és az éjszaják. Mindig csak vágtatunk keresztül kasul a világban, néha emberi földre jőve, néha a tündérvilágban és minden normális lény kitér a vadűzés útjából. Gwynn nem éppen barátságos figura, de egyszerűen nincs más vezetőnk, őt kell elfogadnunk és végül is... Talán valahol egy kicsit megértem. De nem ismerem, és nem is felejtem el hogy annó kegyetlenül megvert amikor megkapott, hogy megtanuljam a szabályokat.
Sosem akartam a vadűzésé lenni, de apám máshogy gondolta, és a kényelmes udvari élet helyett a kietlen erdő és a fújtató lovak vesznek körül. Nem élvezem, egy kicsit sem, de nekem itt nincs szavam, így hát a túlélésre játszom, bár nem tudom minek. Sokkal könnyebb lenne kihullani valahol és csak hagyni hogy Gwynn végezzen velem. Egész addig ezt terveztem, amíg meg nem jelent Mark, és ő...valahogy társra leltem benne. Megtanítottam túlélni és most... gyakran osztjuk meg a takarónkat egymással. Most is egymás mellett ügetünk, felderítők vagyunk. Tündért érzek a közelben és arra felé irányítom a lovam. A személy azonban meglep, nem számítottam ismerősre, pláne nem ennyire ismerősre. Megállítom a lovam, és leszökkenek róla. Egy kicsit magasabb vagyok nála, de elég vékony és sápadt.
- Andragona. Nem számítottam ismerősre. Már nem vagyok az öcséd többé - húzom el a szám, hiszen én már meghaltam az udvar számára, ahogy apám odalökött a vadászatnak, mintegy....zálogul. Csak meg akart tőlem szabadulni, így is sokkal több utódja van mint szükséges lenne. Markra pillantok, ahogy róla kérdez.
- Ő Mark Blackthorne - mutatom be, de nem teszek hozzá mást. Végül is, ki ne hallott volna az árnyvadászból lett tündérre, akit elragadott a vadűzés.

Kieran hideg, mint mindig. Ebben nincs semmi meglepő, mindnyájunknak megvannak a maga szokásai és apa mellett mindenki hamar megtanulja, hogy az a legjobb, ha nem mutat ki érzelmeket semmi irányába, ami fontos számára. Ez alól nagyon kevés kivétel van, egy szülőanya, akivel egyikünk sem találkozott, egy testvér, amelyet én nem nagyon szereztem meg és esetleg a kedvenc állatai. Abba az egybe, hogy idomítottam a kutyáit és a lovait, hogy még jobbá váljanak, soha nem szóltak bele és az sem zavarta őket, ha a saját kezembe vettem a tovább tenyésztés menetét. Ha én fel voltam készülve rá, hogy apám bármelyik pillanatban szeszélyből tovább adhatja az általam addig gondosan nevelt állatot egy fivéremnek vagy az aktuális szeretőjének, akkor senki nem próbált meg közém és a bundás kedvenceim közé állni. Ennek köszönhetem a jelenlegi munkámat is, távol az Udvartól és körülvéve a szőrös kedvenceimmel. A legújabb neveltemet talán már ki is szúrták, bár egy alig három kilós, csivavánál nem nagyobb szőrpamacs még a könnyen észrevehetetlen lények között van számontartva ilyen magasságoknál.
- A szó fizikai értelmében én meg soha nem voltam a bátyád. Van, ami megváltoztathatatlan - nekem el lehet hinni, régebben, amikor fiatal voltam, bizonytalan és sokkal ártatlanabb mint ma, megpróbáltam mindent, hogy átalakítsam a testemet olyasmivé, amely sokkal emészthetőbb az apám számára. Akkoriban szerencsémre a technika az emberi világban nem volt még ehhez elég fejlett, ráadásul pedig a warlockok is csődöt mondtak, így maradtam, aki vagyok. És akit a tinédzser kori hormonok igazi tombolásának kezdetekor mindkét udvar és minden nemű kéjsóvár lakója örömmel fogadott egy éjszakára a karjai közé. Nem volt olyan preferencia, amelyet ne tudtam volna teljesíteni, olyan lény, akit ne vonzott volna a kíváncsiság felém és a testem határaihoz, végeredményben pedig elmerültem benne. És ugyanez a test az oka, hogy amikor engem próbált meg a király elküldeni a Vadűzésbe, egyszerűen elutasítottak. Nem mintha annyira megpróbáltam volna titkolni, hogy valami nem stimmel velem.
- Látom a lovad még megvan. Ránézhetek? - kíváncsiság? Maximum szakmai. Meg kell néznem, hogyan bírta az állat a hajszákat és a levegőben való közlekedést, érdekel, milyen állapotban vannak a fogai, a szőre, mennyire koptak el a patái, hogy bírják az izmai ezt a tempót. Két dologban mindig is jó voltam: ékszerkészítés és állatgondozás. Az utóbbi pedig kibújik belőlem, miközben végre felülök és egy füttyentéssel hívom a saját lovamat. Talán jobb lesz, ha az alvó neveltemet a hordozóba rakom vissza. Elvégre hiába kölyök, attól még sakál.
- A király soha nem említ téged a jelenlétemben - szólalok meg óvatosan és figyelni kezdem az arcát, hogy megérti-e, mit akarok ezzel mondani. Nyílt titok, hogy csak azért élek, mert a férfit, akit apánkként ismerünk, eskü köti. A tesvéreim fele szívesen megölne, ezért lojális vagyok hozzá minden kegyetlensége ellenére. Mégis, az, hogy tündérként nem hazudok és még csak nem is térek ki a válaszadás alól, nem jelenti, hogy olyasmit közlök vele, amire nem kérdezett rá. Ha valakinek üzenni akar, egy esélye van...

Note: Soha nem számolok szavakat ^.^

Andy& Kieran

Wretched and divine

Nem tudom hogy került ide Andragona, de kellemesebb meglepetés mint vártam, és legalább nem ellenség, amire számítottam, így egy egészen kicsit megkönnyebbülök, és a lovamat megállítva le is szállok róla. Ő még a kevésbé rossz testvéreim közé tartozik, és őszintén szólva ha több időt tölthettem volna vele, talán még kedvelhetném is. Ha apánk nem lök oda a Vadűzésnek mint valami felesleges kacatot. Gwynn felnőtt emberi leleket tör ezer darabra, és én még csak 19 vagyok! Nem igazán érzem magam a legjobb helyen, és nem tudom túl fogom-e élni.
- Van, de mégis valahol kapcsolódunk egymáshoz, ez igaz. Még mindig jobb mintha más lenne itt mint te - jegyzem meg és kétségtelenül jobban örülök neki mintha apámmal vagy annak egyik közeli pribékjével találkoztam volna. Így nincs is olyan nehéz dolgom, és nem esik nehezemre szóba állni vele.
- Meg persze. Gwynn megölne ha bármi baja lenne, és elég motiváló erő ahhoz hogy vigyázzak rá mint a szemem fényére - jegyzem meg ahogy közelebb lép a lovamhoz, és hagyom hogy megvizsgálja. A hátasom felprüszköl egy kicsit és így én is odapillantok.
- Miféle állat van nálad? - kérdezem hiszen tudom jól mit jelzett a ló. Egy másik állatot, már megtanultam figyeli a rezzenéseire és a jelzéseire. Mire betörtem... belezsibbadtam.
- Vigyázok rá - pillantok Andragonára, mintha csak számonkérés lenne, és Mark is eltűnt valamerre így kettesben maradtunk.
- A király számára talán megszűntem létezni, pedig ismerte a nevemet - és ez ritka, hogy valamelyik fiának a nevét megjegyezze, hiszen oly sokan vagyunk. Megbiccentem a fejem a férfi/nő felé és értékelem a gesztusát, de már senkit nem érdeklek az udvarban. Senkinek nem hiányzom, és a többiek talán örülnek hogy egyel kevesebb konkurencia, pedig... a legkisebb lévén aligha jelentettem volna fenyegetést bárkinek is.

Néha emlékeztetnem kell magamat arra, hogy Kieran mennyire fiatal még. Látszólag mi ketten majdnem ugyanannyi évet töltöttünk el ezen a világon, és igazából a többi fivéremről sem lehet elmondani, hogy olyan sokkal idősebbnek nézne ki. Mégis, évszázadokban lehet mérni köztünk a kor különbséget. Én majdnem a tízszeresét éltem le annak, amit ő. És nagyjából azóta vagyok apám legbiztosabb védelmi fala. Nekem nincs anyám, aki harcolna értem, rokonom, akit érdekelne a jólétem. Mióta képes vagyok egyedül felemelni egy kanalat, senki nem foglalkozott velem nevelési célzattal. És felnőve én váltam azzá, aki ignorálja a többieket. Kieran születése és élete nem volt sokkal jobb, mégsem mozdítottam egy ujjamat sem, hogy javítsak a helyzetén. Ez a tündérek világa, kegyetlen, kiszámíthatatlan és sokszor álságosabb mint bármi más. A hatása pedig most üt vissza rám. Van itt egy férfi, akiről tudom, hogy a fivérem és életéből másfél évtizedet együtt töltött velem és a családjával, mégis, szinte semmit nem tudok róla. Fogalmam sincs, mit szeret vagy mit utál, mi érdekli. Ahogy a többiekről sem. Ezen pedig még csak meg sem lepődöm már, ahogy a hűvös szavakon sem, amelyek bizonyítják, hogy a jelenlegi legfiatalabb öcsém megértette ugyanezt. Az, hogy elismeri, nekem még jobban örül mint a többieknek, valószínűleg a legtöbb érzelem, amit kaphatok tőle ma...
És egy percen belül meg is cáfol, mert engedi, hogy a lovához érjek. Mi ez, ha nem bizalom? Ha nem is bennem, a híremben, hogy állatokat nem bántok és nagyon jó vagyok a gondozásukban. Ami az utolsó betűig igaz is, apám mellett csak ők élték túl hosszabb ideig akkor is, ha hibáztak. Gyakorlatilag tőlük tanultam. Lassan felállok, hogy ne ébresszem fel a kabát alatt rejtőző sakál kölyköt és megvárom, amíg a lovam visszatalál hozzám. Pillanatok kérdése a dolog, nem kóborolt el messzire, csak a patakig a tisztás szélén. Az állat hordozó a hátára van erősítve és miközben Kieran meg a hátasa készen áll megvizsgálni a legújabb neveltemet, én inkább bele pakolom.
- Ha kutya lenne, minden gond nélkül átadnám, de ő egy afrikai fekete hátú sakál kölyök. Amint elég nagy lesz, rezervátumba kerül, elvágva minden emberi kapcsolattól - én gondozom, mert az anyja nem volt képes rá, de más emberekkel nem került eddig kapcsolatba és jobb is, ha nem teszi. Neki a szabadban a helye, vadállatként és nem sokat segít a túlélési esélyein, ha megszokja, hogy az emberektől, vagy tündérektől simogatást kap, ha oda megy hozzájuk. Mivel ő nem az állatkert növendéke lesz a jövőben, nekem is tartanom kell tőle a távolságot és bízni benne, hogy a vele született ösztönei beütnek, amint eljön az ideje.
- A lovad viszont kifogástalan állapotban van első ránézésre - jegyzem meg, miközben végig simítok a hátán és ellenőrzöm a szőrét, bőrét, bordáit. Majd jönnek a patái, sörénye, füle, szeme, szája. Még az orrán is végig tapogatok. - Semmi problémát nem látok vele, tiszták a szemei és a fogai is rendben vannak. Gyakran puffad fel? - teszem fel a kérdést, miközben végig nézek a tisztás füvén is, amit eddig rágcsált. A növények nagy része teljesen ártalmatlan, de nem mindegyik a legjobb a patások emésztésének. És nem tudom megmondani, hogy ez a példány evett-e belőle.
Note: Soha nem számolok szavakat ^.^

Andy & Kieran

Wretched and divine

Nem számítok senkire, és így meglehetősen váratlanul ér hogy az egyik féltestvérembe futok bele, illetve már nem is szabadna így neveznem, hiszen én meghaltam létezni az udvartartás számára és nekem is el kellett szakadnom mindenkitől, akit ismertem. A családomtól is. Népes família az enyém, hiszen sok tündérherceg volt, akik folyamatosan apánk trónjáért versenyeznek, holott még rajta ül, és nem is áll szándékában lekerülni onnan. Erős király, és felnéztem rá mindig is. Nem szerettem, hiszen semmit nem tette hogy ezt érezzem, de tisztelettel és csodálattal adóztam méltóságteljes alakjának és parancsoló tekintetének.
Andragonát sem ismerem jobban mint a többi herceget tettem, talán még Dorcas volt ismerős számomra, de ő is inkább csak távolról. Őt mintha kedvelte volna apánk is, nem tudom. Andragonáról azonban inkább azt tudom, hogy állatbarát és éppen ezért nem is féltem tőle a lovamat, mert nálunk nem igen van olyan, aki értene hozzájuk, annak ellenére hogy mindünknek van. Kényszerűség ez inkább, mintsem kiváltság. Lóháton vágtatunk szellemparipáinkkal az éjben és a csatazajt hallja mindenki ahol járunk.
Sok minden csodálatos a királyi udvarban, de a család és a szeretet nem ismerős fogalmak, és szerintem nincs olyan emberi lény a világon akit a Király valaha is szeretett. Néha szerettem volna kutyává változni hogy legalább egy kevés figyelmet szenteljen nekem.
- Szóval igazak a szóbeszédek hogy amolyan állatmentőként élsz a mondén világban - jegyzem meg ahogy figyelem a kis kosarat amibe belekerül a szőrgombócra hasonlító állat. Van érzékem hozzájuk valamennyire de nem olyan sok, és sosem gyakoroltam hogyan bánjak velük.
- Próbálok rá vigyázni, legjobb tudásom szerint, de néha nem olyan könnyű vele - ezt ő is tudhatja, ezek nem közönséges lovak, bár úgy néznek ki és úgy is viselkednek az esetek nagy részében de sokkal okosabbak és érzéknyebbek a mágiára.
- Nem igazán. Néha előfordul, de azért figyelek hogy mit eszik össze és felismerem a mérgezőbb gazokat amiket nem szabad neki - teszem hozzá a ló mellett álldogálva és így talán az eddigi legközelebb is vagyok a volt testvéremhez. Már nincsenek rokonaim, már a Vadűzés a családom. Itt a nevem és a rangom nem ér semmit.