Én olyan átlagosnak mondanám a külsőm, hacsak a hosszú hajam és a borostám nem vesszük figyelembe.
Viszonylag magasnak mondható vagyok a 178 centimmel, amit utoljára mértem, kétlem, hogy azóta összementem volna. Szeretek edzeni, ez látszik rajtam, de azért a testépítők kinézetétől még messze állok. Mondjuk igaz, azt nem is igazán szeretném elérni.
Igényes vagyok a külsőmre, de azért nem vagyok piperkőc. Nem szeretek kiöltözni, de ami kényelmes és jól néz ki, az bármikor jöhet. Pólók, ingek, farmerok vannak a szekrényemben többségben. A hosszú, szőkésbarna hajam természetesen fésülöm, ápolom, de sosem szoktam összefogni és nem vagyok allergiás rá, ha valaki hozzáér. Nyilván mértékkel, ne másszon bele könyékig egy fél órára, de az a tapasztalatom, hogy a hosszú hajú férfiak többsége műkincsként tekint loboncára, én viszont nem vagyok ilyen. Borostám szeretem rövidre vágni, de vannak napok, amikor nincs hozzá kedvem és olyankor egy kissé leharcoltabb külsővel lépek az utcára. Karkötők, nyakláncok és kiegészítők bármikor jöhetnek, egy tetováláson is gondolkodom...

Én az a fajta ember vagyok... khm farkas, aki nem nem érti a viccet, hanem egyszerűen csak nem szereti. Átmentem már elég sok viccen az életem során, nem igazán vagyok vevő az újabbakra. Persze nem vagyok állandóan komor és búval b@szott, megvan a saját humorom nekem is, de sokszor van amikor szeretem az élet komoly oldalát nézni, míg a többség csak szórakozik rajta.
Ragaszkodó vagyok, ami farkassá válásom előtt is jellemző volt rám. Sosem ismertem vérszerinti családom és ez mindig egy szálka volt a szívemben. Nem kötődök boldog boldogtalanhoz, de akit megszeretek, azt nehezen engedem el. Ha megtalálnám az igazi családom, úgy érzem értük az életem is adnám, pedig nem is ismerem őket... függetlenül attól, hogy szüleim eldobtak maguktól.
Nem vagyok egy agresszív fajtam igyekszem a konfliktusokat nem erőszakkal megoldani, de ha mégis verekedésre kerülnek a sor, hát nem riadok vissza. Főleg mióta négylábú lettem. Érdekes módon azóta egyre több ilyen konfliktusba keveredem bele.
Aki hozzám akar közel kerülni, annak tudnia kell, hogy a szívemhez tényleg a hasamon keresztül lehet eljutni. Imádok enni, imádok új kajákat kipróbálni. Amit viszont hanyagolok az a kávé és a sörön kívül semmilyen alkohol nem jöhet szóba.
Egyébként nem nehéz engem kiismerni, elég őszinte vagyok és az arcomra is általában rögtön kiül, amit gondolok.
Életem szerelmét még keresem, pedig már úgy érzem illene valakit összeszednem.

Kalandos élet az enyém, és azt hiszem, hogy még csak most kezdődik a java. Remélem azonban, hogy a szomorú kezdet utáni vegyes érzelmekkel teli életem majd végül boldogan záródik, de ha minden igaz, az még messzebb van.
Kezdem tehát az elején. Édesanyám és édesapám úgy döntöttek nem vállalják értem a felelősséget, nem tudhatom mi volt a valódi oka, de otthagytak magamra a kórházban rögtön születésem után. “Talán túl fiatalok voltak a gyerekvállaláshoz” mondták páran, bár szerény véleményem szerint ez nem ok arra, hogy magára hagyjanak egy csecsemőt. A papírok kitöltését kihagyták, senkinek nem szóltak, csak leléptek. Ott voltam életem első órájában név és család nélkül. Árvaházba kerültem természetesen. 6 évet töltöttem ott, mondhatom békében. Sokan voltunk gyerekek, így a szeretetből nem sok jutott egy főre, de az ott dolgozó nevelők igyekeztek kitenni magukért. A Mark nevet a később kedvencemmé váló dadustól kaptam. Megtanultam osztozni, sokakkal együtt élni és elfogadni azt, ami jut. 6 éves koromban örökbefogadott egy család, akiknek az első fiúk után nem lehetett több gyermekük. Az ő családnevüket kaptam meg és még hozzátoldották a Samuel nevet is, amit nem igazán használok, csak ők hívtak így.
Innentől kezdve teljes életet éltem, normális családi problémákkal és egészen sok kedvességgel. Egyedül az új bátyám nem akart elfogadni, mindenért féltékeny volt, de ez később csillapodott.
10 éves koromban New Yorkból a floridai Gainesville-be költöztünk, mert nevelőapám ott kapott munkát. Megint új környezet, új emberek, de azt hiszem nem okozott gondot a beilleszkedés most sem. Szerettem a sulit, annak ellenére, hogy voltak elbénázott jegyeim és emberek, akikkel nem jöttem ki jól. Összességében nem lehetett rám panaszkodni. Ott azonban majdnem elvéreztem, amikor kikerültem a gimiből és nem tudtam eldönteni, hogy hogyan tovább. Apám az egyetemet ajánlgatta, az akkori barátnőm viszont azzal biztatott, hogy énekelnem kellene. Persze, hogy nem a szülőkre hallgattam, így egy kisebb bárban elindítottam énekes karrierem, ami aztán meg is ragadt a bárénekes szinten. Egy zenekar kért fel egyszer énekesüknek, de ők hamar fel is bomlottak utána valami hülye balhé miatt.
Mostohabátyámtól 21. szülinapmra egy komolyabb fényképezőgépet kaptam, ami aztán eldöntötte, hogy miből keresem a kenyérre valót a jövőben. Legalábbis mivel próbálom...
Úgy tűnt van érzékem hozzá, s bár az első pár évben inkább tanfolyamokra és kiegészítő hozzávalókra költöttem, végül csak beindítottam egy vállalkozást. Esküvők, modellek, fehérneműs fotózások és egyéb fotók készítése. Egyszer egy újság paparazzi fotózását is vállaltam, de azt kevésbé élveztem, mint a műtermi fotózást, így azt gyorsan abba is hagytam.
Visszatérve a bárénekléshez... sosem hagytam abba, mert mindig jól jött a plusz pénz. Egy nap feltűnt, hogy az egyik hölgy minden alkalommal ott van és ugyanott ül, amikor én szereplek és feltűnően bámul. Akkor is, amikor nem a színpadon vagyok. Egy idő után odamentem hozzá, de nem igazán volt beszédes, de egy találkozót megígért nekem. Életem legvadabb éjszakája volt... egy farkassal. Majdnem belehaltam, de aztán mintha újjá éledtem volna.
Nem volt mese, az alfa, aki szétcincált aznap este, a gyér tagszámú falkájába követelt, én pedig nem tehettem ellene semmit. Akkor még azt is alig-alig hittem el, hogy ez igazából épp megtörténik.
Valamivel kevesebb, mint tíz évig voltam a falka tagja, de ennek a fejezetnek is le kellett zárulnia. Sajnos számomra csúnya véget ért. Úgy éreztem, hogy az alfánk gyengül. Igen, igen, nagyon fiatal farkas voltam még és vagyok is, de akkor jó ötletnek tűnt leváltani őt. És hát természetesen magamat gondoltam megfelelőnek a feladatra, ám a párbajt kis híján nem éltem túl. Eltűntem onnan ahogy csak tudtam, ők pedig ha engem nem is tudtak, akkor gyorsan megölték a családomat. Újra egyedül maradtam a világban, de nem sokkal később kaptam egy fülest, hogy New Yorkban talán él egy öcsém. Úgysem volt maradásom már a környéken, így fogtam minden cókmókom és elindultam megkeresni a vérszerinti családtagjaim....