Fülemben a headset, szólnak a kedvenc zenéim, miközben én rutinosan botladozom az iskolából a stúdióba, hogy ma is rommá gyakoroljam magam. Ezt szó szerint kell érteni, mert utána általában a 90 éves, banyatankos nagyik is leelőznek gyorsulási versenyben. És aztán terrorban tartanak! A kék szandálom még egész jól bírja, egyik bokatörő mutatványomnál sem szakadt még el a pántja, igazi túlélő darab. Mondjuk mellettem szüksége is van erre a tulajdonságára. A kis oldaltáskámat szorongatom, mert mindig kellemetlenül érzem magam ekkora cuccal járkálni, pedig csak a gyakorló ruhám és a cipőm van benne, de ki tudja más minek nézi a dudorodó táskát. Nagy slunggal fordulok be a sarkon, megyek pár métert és ujjaimat fonom a kilincsre, de a régi ismerősöm nem tágít. Nem nyílik. Egy kicsit sem. Rángatni kezdem, de meg se moccan. Gyanakodva vonom össze a szemem, páran már furán néznek rám, én kényelmetlenül mosolygom és elkezdek befelé kémelni. Mi a manó van már?! Aztán persze meglátok egy szedett vetett cetlit az egyik sarokban… Csőtörés… most komolyan?!?! Ne csináld ezt velem, a nyakamon a felvételi. Nem, ilyen nincs, ezt nem hiszem el! Mint az őrült kezdem el tárcsázni a tanárom, de nem veszi fel. Remekség… végül jobb híján a stúdió tulaját zaklatom fel, hogy akkor most valamit mondjon már, hova tudok menni gyakorolni vagy valami! Szerencsémre van egy ismerőse Manhattan városrészben és oda mehetek órára, nem kell kifizetnem duplán, mert amúgy ide bérletem van, szóval én is így gondoltam. Bár amennyire nyakamon a határidő, lehet fizetnék is, hogy bent lehessek a táncteremben. Rohanok is a villamoshoz, úgy pattanok fel, hogy szinte repülve, a lábam mocskosul fáj, mert a magassarkú eleve nem erre van kitalálva, én meg még béna is vagyok vele. Lényegében sikerül a lehető legkevesebb időt rááldozva eljutnom a megadott címre, ami a jelek szerint kifejezetten latin táncokra van kitalálva. Felderül az arcom, mert ez a stílus áll a legközelebb a szívemhez, igaz a többit is kell tudnom a felvételire. sietve rongyolok be, lejelentkezem a vezetőnél, akinek szerencsére szóltak, hogy jövök, még ő is meglepődött, milyen gyorsan ideértem. Naná, az életem múlik ezen! Enyhe túlzással, de igen. Átöltözöm, felveszem a fekete passzos dresszem, a laza harangszabású aranyszínű szoknyám és a lábszárvédőim, meg persze a teremcipőm. Így lépdelek be, kissé félve, integetek is… de nem igazán méltatnak még figyelemre se. Ehh, mit is vártam… hisz csak kívülállót látnak, egy akadályt, egy követ. Nem baj, ez sem veszi el a kedvem, csak még jobban mosolygok és odasétálok a korláthoz, hogy belemerítsek és nyújtsak egy kicsit. Laza kontyba tűzöm fel mézszőke hajam és egy sarkot kipécézve neki állok a programomnak, amik főként latin táncokból vett elemekkel operálnak, nyilván partner nélkül, hisz a felvételin is egyedül leszek. Igyekszem a lehető legkecsesebb lenni, a legkevesebb létható erőfeszítéssel, de az egyik forgást mindig elrontom. Mindig. Hiába minden figyelmem, minden mosolyom, minden csípőingatásom és forgatásom, nem sikerül. Nem jövök rá hogy miért nem… Néhány kuncogást is hallani vélek, de csak sóhajtva keresem tekintetemmel a jelenlévő oktatót. Olyan szinten háttal áll nekem, hogy ha kést döfnék belé, akkor sem fordulna meg a kedvemért. Éljen a vendégszeretet. Nem tehetek mást, mint a táncolók közt próbálok kiszúrni egy kevésbé ellenséges egyedet. Látok is valakit, aki mintha szintén a latin táncokkal lenne jóban így megigazítva magamat odasomfordálok hozzá. - N-ne haragudj… tudnál esetleg… segíteni?
A tükör előtt álltam, és aznap már sokadszorra próbáltam el a kettes számú koreómat. Egy-két helyen még mindig nem voltam biztos benne, hogy a lépések rendben vannak a jelenlegi sorrendben. Valami igazán látványosat szerettem volna alkotni, és egyelőre nem voltam elégedett az eredménnyel. Az elmúlt időben ugyanis utolért a megvilágosodás, miszerint táncolnom kellene. Vagyis ezt kéne valamilyen formában a saját javamra fordítanom, és pénzt szereznem vele. Valahogy. A tánc mindig is közel állt hozzám, rettentően élveztem, első sorban a latin táncokat, azonban még soha nem gondolkodtam el rajta, hogy profitálhatnék ebből. Versenyezni nem szerettem volna, ahhoz nem éreztem magamban semmilyen indíttatást, viszont szívesen vállaltam volna fellépéseket, esetleg tanítást. Azonban még mielőtt bármibe is komolyabban belevágtam volna, először a mindennapjaim részévé akartam tenni a táncot. Persze eddig is gyakran eljártam táncházakba, ahol hozzám hasonló művészetkedvelőkkel karöltve hódolhattam ennek a szenvedélyemnek, de az akkor is csak szórakozás volt. Most újítottam, egy kicsivel hivatalosabb formát öltve kezdtem el gyakorolni egy stúdióban, nem messze a lakásomtól. A többiek nem voltak túl kedvesek, de hamar megtanultam figyelmen kívül hagyni őket, és a saját dolgommal foglalkozni. Mondjuk ez nem mindig volt könnyű, ennyi ember közt nem szólni senkihez… jobban tetszett volna, ha találok valakit, aki nyitott a barátkozásra, de nem tehettem sokat az ellen, hogy sznobokkal voltam körül véve. Már csak azért sem mentem másik helyre, inkább arra kényszerítettem magam, hogy abban a pár órában csak és kizárólag a táncra figyeljek. Kezdetnek csak koreográfiákkal kísérleteztem, felmértem, hogy mennyi időre van szükségem ahhoz, hogy egyáltalán kiötöljek egy számot. Két napra volt szükségem az elsőhöz, amit aztán addig gyakoroltam, hogy elkezdtem unni és inkább összedobtam egy másodikat is, hogy tudjak váltogatni. Így, hogy nem volt tét, és csak azért csináltam, hogy formában maradjak, képtelen voltam egyetlen programmal teljesen lekötni magam. A kettő már jobban tetszett, de így is állandóan változtatásokon agyaltam, és azon, hogy mit és hogyan is tehetnék még bele, hogy látványosabb legyen. Próbálgattam és cserélgettem az elemeket, meg persze amikor tehettem, villogtam a kis taknyosok előtt, akik nem voltak hajlandóak szóba állni velem. Bármilyen gyerekesen is hangzik, szerintem megérdemelték, hogy egy kicsit a földbe tiporjam az önbizalmukat. Ahogy telt az idő, egészen beleszoktam az új napirendbe és a komolyabb munkába. Igaz, a konkrét célomat még mindig nem találtam meg, de már rajta voltam a keresésen. Csak idő kérdése volt, hogy találjak valami munkát. Addig is minden másnap szorgosan jártam a stúdióba gyakorolni. Ma például már másfél órája táncoltam, és még közel sem terveztem abbahagyni. A módosítások, amiken dolgoztam, még mindig nem néztek ki elég tökéletesen. Azonban mikor egyik alkalommal megálltam, hogy átgondoljam, melyik mozdulatot kellene kicserélnem valami másra, vagy hol variálhatnám meg a sorrendet, valaki odalépett hozzám. Amint rájöttem, hogy velem akarhat beszélni, elraktam a fülhallgatómat és a lány felé fordultam. Fiatal, csinos szőke mondénka volt, ráadásul kedvesnek tűnt, így rámosolyogtam. - Szia! Persze, szívesen segítek! Mivel nem boldogulsz? – válaszoltam neki kedvesen. Még sosem láttam itt, ráadásul elég barátságosan viselkedett, tehát azonnal leszűrtem, hogy ő nem igazán idevaló. Ugyanakkor azt is éreztem, hogy jót tenne nekem egy kis szünet a saját programomban, tehát még örültem is, hogy megszólított.
Olyan pokróc itt mindenki, hogy őszintén szólva igencsak kevés esélyt látok rá, hogy a kiszemeltem emberszámba fog venni. Lelkiekben már készülök a lesújtó pillantásokra és a vállrángatásokra. azt hiszem én jobban meglepődtem a reakcióján, mint ő azon, hogy megzavartam. Ahogy felém fordul, egy pillanatra belém fagy a sző, és pillantásom a kis kunkori szarvain időzik. Enyhén rázom meg a fejem egy hosszabban csukva tartott pislogással, majd mosolyogva veszem tudomásul, hogy megtaláltam az egyetlen eee…. nemembert aki hajlandó velem szóban állni. Az arcom egyből ragyog is fel, mert én tényleg arra számítottam, hogy el fog hajtani a világ végére. - Kösziiii! Te vagy az első, aki egyáltalán észrevette, hogy itt vagyok. Kacarászok zavaromban, miközben a tincseimet birizgálom. Mert mindig ezt csinálom, amikor meglepnek. - Az a helyzet, hogy készülök a felvételimre, és a koreográfiámban van egy rész, amit minden egyes alkalommal elrontok. Viszont az itteni tanár… nem túl… segítőkész. Nézek felé lebiggyedt ajkakkal, hisz ha lehet most még jobban háttal áll, mint eddig valaha. Grimaszolok egyet és újfent a feltehetőleg hatszor idősebb fiút nézem. - Esetleg meg tudnád nézni, hogy mi az, amit elrontok? Az egyik forgásommal van baj, szóval a tükörből se tudom lekövetni. Húzom el a számat, mert szó ne érje a ház elejét, megpróbáltam. Ha hajlandó rá, akkor odavezetem a kis kuckómhoz, ahol gyakoroltam eddig, és megmutatom neki, mire jutottam egyedül. Nyilván nem tökéletes, és természetesen, most is rontok annál a pontnál, hiába csináltam közel tökéletesen az összes többit. Ez egy fontos forgás, ha nincs benne, azért pontlevonás jár, viszont nekem valamiért nem megy. Lihegve kapcsolom ki a halk zenét, mert ettől független végigcsináltam a koreográfiámat. Megtörlöm az arcom a törölközőmben és odasétálok hozzá. - Esetlegh… esetlegh láttad hol hibázom el? Kérdem kissé szaggatottan, mert enyhén kapkodom a levegőt, hiszen elég sok fajta latin táncot vegyítettem s bár voltak lassú részt, amint felpörgött a zene, felpörgött a táncom is. Egy biztos, végig mosolyogtam, még az után is, hogy elrontottam. Akkor is szeretem ezt csinálni…
Elmosolyodtam azon, hogy mennyire meglepődött a válaszomon. Komolyan, egy pillanatra láttam az arcán, hogy teljesen ledöbbent, majdnem el is nevettem magam rajta. Ennyire azért nem látszom gorombának. Vagy mégis? Minden esetre a magyarázata után továbbra sem tudtam levakarni a az arcomról a félvigyort, de megértően bólintottam. Megértettem az érzést. - Most mondanám, hogy biztos túlzol, de itt ez sajnos így megy. Én ide járok egy ideje, de szerintem a legtöbben még az én létezésemről sem tudnak – eresztettem meg egy apró kacajt nagy vidáman. Meglepő, hogy mennyire feldobott, hogy valaki hozzám szólt és akadt, aki hasonló véleménnyel volt az itteniekről, mint én. A tanár felé pillantottam, aki jelenleg elég elfoglaltnak tűnt, bár fogalmam sem volt, mivel. Tőle mondjuk nem kifejezetten ezt láttam eddig, de ha belegondolok, annyira nem csodálkoztam rajta. - Nos, igen. Értem a problémát. Bár ő azért nem szokott ennyire rémes lenni, de ennyi ultrasznob tanítvány között előbb-utóbb elromlik az ember. Na nem baj, majd én segítek! Vagyis megpróbálok. Mutasd azt a táncot! – fordultam vissza a lány felé biztató tekintettel, és lelkesen követtem őt a kis sarokba, ahol valószínűleg addig gyakorolt. Kényelmesen letelepedtem a földre a tükör előtt, és figyelmesen végignéztem a koreográfiáját. Ígéretesnek tűnt, a mozdulatai a helyükön voltak, és tetszett a kisugárzás, amit felőle éreztem tánc közben. Persze a hibát is láttam, sajnos könnyedén észrevehető volt, de ugyanakkor még csak gondolkodnom sem nagyon kellett a megoldáson. Az egész egyszerűbb volt, mint ahogyan ő valószínűleg gondolta. Végignéztem a programja hátralévő felét is a kis rontás után, majd mikor befejezte és kérdezett, aprót bólintottam. - Uhum – tápászkodtam fel a földről, és elléptem egyet a tükörtől - Rosszkor teszed át a súlypontodat. Várnod kell vele, míg majdnem befejezed a forgást, - magyaráztam el, hogy mi a helyzet - valahogy így – ezzel fogtam magam és megmutattam. Lassan mozogtam, a lehető leglassabban, hogy láthassa, mire gondolok. Még magyaráztam is, miközben megfordultam, és határozottan jeleztem neki, mikor és hogyan kell áthelyezni a súlypontot, hogy jól sikerüljön a forgás. Tényleg nem tűnt olyan nehéznek kijavítani ezt a kis hibát, minden mást nagyon ügyesen csinált. - Ez érthető valamennyire? – fordultam szembe vele, kissé bizonytalanul, mikor befejeztem a magyarázkodást és a bemutatót. Annyira azért nem voltam biztos a tanítási képességeimben.
Sybil Cassie Kane
Hozzászólások száma :
43
Age :
24
Tárgy: Re: Wanna train with me? - Vitaly & Sybil Szer. Aug. 02, 2017 6:20 pm
Vitaly & Sybil
Teljesen felvillanyozódtam a ténytől, hogy megtaláltam azt az egy embert élőlényt, aki hajlandó barátságosan viselkedni velem. Ragadom is kézen és húzom a kis sarkom felé, amit sikerült nagy nehezen kisajátítanom, mert a többi primadonna nem igazán akarta hagyni nekem, hogy egyáltalán itt legyek. - Akkor kezdem is! Mondom neki, hogy innentől kell figyelni, és előadom, amit elő kell. Lelkesen, szenvedélyesen, módfelett boldogan még akkor is, ha mindig elrontom. Bosszant, persze, hogy bosszant, de ez mit sem von el a tánc iránti szeretetemből. Hisz ez nem a tánc hibája, hanem az enyém, én rontom el. Egész egyszerűen csak ki kell javítanom, csak jobbnak kell lennem a tegnapi önmagamnál. Elég dinamikus már a vége felé, így kissé izzadva és lihegve botorkálok oda hozzá, a véleményét kérve. Felragyog a tekintetem, amikor azt mondja, látja, hol a baj. - Igazán? De jó! És hol? Nyögöm egy-egy lélegzetvétel között, aztán árgus szemmel figyelem, ahogy magyaráz nekem. Hümmögök és dünnyögöm, fejemet forgatom, meg körbejárom, hogy mindenhol láthassam a mozdulatsoromat, általa levezényelve. Egyszer csak megérzem a villanykörtét a fejem felett. - Túl hamar csináltam…? Dünnyögöm magam elé, s a második próbálkozásra már le tudtam utánozni, amit mutatott és kicsit ingatagon, de sikerült véghez vinnem az átváltást, látványos megbillenés nélkül. Amint földet ér a lábam, csillogó szemekkel nézek rá. - Zseni vagy! Ugrom is a nyakába örömömben, majd elengedem szegényt, mert eszembe jut, hogy Adam mindig azzal tömi a fejem, hogy ő ezt eltűri tőlem, mert szeret, de a világ összes többi embere nem, szóval ne másszak bele mások személyes terébe. Ezt móóóódfelett nehéz betartani, főleg nekem, aki nagyon őszintén és látványosan fejezi ki érzelmeit. Kicsit hátrébb lépek, hogy ne okozzak még nagyobb kárt, mint eddig, majd bazsalyogva pillantok rá. - Jó lennél tanárnak. Mosolygom rá önfeledt örömmel, hiszen jelenlegi kis jelentéktelen életem legjelentősebb problémáját oldotta meg fél perc alatt. Persze többen lefitymálóan néznek ide, és krákognak, amiért hangos voltam. Kicsit el is szégyellem magam és az aranyszín szoknyám szélét kezdem gyűrögetni. Nem tehetek róla… ilyen vagyok. - Bocsi… köszönöm a segítséget! Hajolok meg neki, mint anno tesiórán kellett s hagyom, hogy visszamenjen a saját dolgához, mielőtt a jelenlévő sznob kígyók nem veszik őt is a szájukra.
Tárgy: Re: Wanna train with me? - Vitaly & Sybil Csüt. Aug. 03, 2017 5:12 pm
Sybil & Vitaly
Végignéztem a lány előadását, és közben próbáltam arra koncentrálni, hogy megtaláljam, hol a hiba. Láttam azt a bizonyos forgást, és szerencsére sikerült is azonosítanom a gondot, ami nevetségesen aprónak bizonyult. Csak egy egészen apró egyensúlyproblémát kellett kijavítania, ennél egyszerűbben megoldható talán nem is lehetett volna a probléma. Amikor a végére ért, el is magyaráztam, hogy mit vettem észre, és megmutattam neki, hogyan kell. A lehető leglassabban mutattam meg neki párszor, hogyan és mikor kell áthelyeznie a súlypontját, hogy ne inogjon meg, aztán pedig hagytam, hogy ő is megpróbálja. Nem is kellett sok hozzá, és tökéletesen sikerült neki, már második nekifutásra. Az eddig látottak alapján nem is számítottam kevesebbre, tudtam, hogy hamar rá fog érezni, de így is vidám mosoly kúszott az arcomra, amikor sikerült neki. - Ez az, ügyes vagy! – dicsértem meg lelkesen. Az örömködés viszont az ő részéről sem maradt el, a nyakamba vetette magát, amivel meglepett. Sután lapogattam meg a hátát, azért még én is tartózkodó voltam egy idegen kislánnyal szemben. Az ilyesfajta érintkezés mindenképp korai volt, de leteremteni nem akartam miatta. Magától is észhez tért, és gyorsan elengedett, még mielőtt túl kínossá fajult volna a dolog. - Úgy gondolod? Talán egyszer majd kipróbálom – mosolyodtam el újra a megjegyzésén, mikor kilábaltam a pillanatnyi döbbenetből. Éppen tanárnak készültem, vagy legalábbis hasonló tervek is voltak a pakliban, és ez a dicséret most dobott egy kicsit a határozottságomon ezzel a tervvel kapcsolatban. Viszont most, hogy megoldottuk ezt a pici problémát, rám már nem volt szükség. A többiek egyébként is elég ferde tekintettel méregettek minket, talán túl hangosak voltunk. - Ugyan, nem tesz semmit. Örülök, hogy segítettem. Ha legközelebb valami gond van, szólj nyugodtan! – búcsúztam el egy újabb kedves mosollyal, majd hátat fordítottam és visszasétáltam a helyemre, hogy még egyszer átvegyem a kettesszámú koreográfiát. A lány előadása adott egy ötletet, hogy melyik forgást tehetném bele arra a helyre, ahol még nem éreztem tökéletesnek.
Sybil Cassie Kane
Hozzászólások száma :
43
Age :
24
Tárgy: Re: Wanna train with me? - Vitaly & Sybil Szer. Aug. 09, 2017 12:10 am
Vitaly & Sybil
Egészen hamar észhez tértem és elengedtem szegényt. Biztos megdöbbent én meg fejben szidom magam, amiért megint elfeledkeztem róla. Fejbe is csapnám magam, de ezek előtt a kígyók előtt talán mégsem kéne, mert a végén még jó lenne nekik. Azt meg azért neeeem. Utána mindketten gyakorlunk szépen a kis magunk csendességében, igaz, az alatt a páróra alatt, amíg még ott voltunk mindketten, még kétszer-háromszor odasomfordáltam hozzá, de volt olyan jó fej, hogy nem dobott ki az ablakon. Neki köszönhetően összeállt a felvételi programom és most először úgy éreztem, menni fog, hogy jó lett, és nem fogom elrontani. Aznap nagy reményekkel és álmokkal mentem be az iskolába. Először a tájékoztatást hallgattuk meg egy teremben, majd pedig mindenki átvedlett a táncos ruhájába. Voltak, akik már most primadonnának érezték magukat, a flitterszámból kiindulva. Én csak fehér dresszemben voltam, rajta fekete harang alakú szoknyával, a fehér lábszárvédőimmel és a fekete cipőmmel. Copfba kötöttem a hajam s úgy gyújtottam a folyosón, meg persze idegesen tipegtem, egészen addig, míg sorra nem kerültem. - Most vagy soha… Dünnyögtem az orrom alá, mikor meghallottam a nevemet. Besétáltam és farkasszemet néztem a zsűrivel. Mind magasan hordta az orrát s sokuk rajta a szemüveget is. Ijesztőek voltak, némelyik úgy nézett ki, mint egy varjú. Nyeltem egy nagyot s az elinduló zenére mozdultam én is. Nem hibázhatok… nem szabad. Csak… csak ki kell zárnom a tényt, hogy árgus szemek a kákán is csomót keresnek. Hol égiesen könnyed vagyok, hol dinamikus, hol letargikus, mindezt függően a zenétől, az érzéseim is ekképp alakulnak. Azt hittem sosem lesz vége a számnak, de egyszer mégis csak kattant a lejátszó. Csillogó szemekkel, lihegve pillantottam feléjük, úgy tűnt, mintha tetszett volna nekik amit láttak. Az egyik hölgy még a feltartott hüvelykujját is mutatta nekem. ennek nagyon örültem, mert úgy éreztem, hogy még sosem sikerült ennyire jól, ennyire közel tökéletesen. A forgásom is hiba nélkül ment, hála annak a fiúnak. Utánam még voltak páran, aztán laza két órát idegeskedtem az aulában, mire végre összehívtak minket az eredményhirdetésre. Levegőt sem vettem, úgy szorítottam keresztbe az ujjaimat, s ahogy fogytak a helyek, úgy kezdett eluralkodni rajtam a pánik is. Végül… nem mondták a nevem. Pedig… pedig nem kötöttek bele sehol! Másnak azonnal elmondták, mi volt a baj, nekem nem szóltak semmit, csak mosolyogtak, és… mégsem hallom a nevem. Pedig… pedig én tényleg… azt hittem… úgy éreztem…! Az ajkamba harapok s addig nem engedem kifolyni a könnyeimet, amíg el nem hagyhatjuk a vizsgáztató termet. Annyira fáj… annyira éget. Most majd mit mondok anyának? Mit mondok Adamnek? Hiszen a felkészülés miatt voltam kénytelen ritkábban látogatni, és akkor most azt kell mondanom… minden hiába? Könnyeimet nyelve kaptam a vállamra a táskámat és irányba álltam a kijárattal, mikor az a tanárnő fogta meg a vállam, aki jelzett nekem az előadásom után. A szavai mélyen megrendítettek, de egyben reményt is hoztak. Ő.. ő azt mondja, meg tudom csinálni, képes vagyok rá, csak egy pár kell. Bólogattam mint egy idióta, majd a nyakamba vettem a világot és elkezdtem sprintelni ahhoz a sznobtenyészethez, ahol találkoztam vele. Hogy ott lesz-e? Közel sem biztos. De nincs jobb ötletem, ott találkoztam vele, bízom benne, hogy még mindig oda jár, és hogy ha annyira szeret táncolni, mint én, akkor ott kell lennie. Kipirult orcával, kisírt szemekkel, lihegve esek be a stúdió ajtaján s intve a recepciósnak a terem ajtajához megyek és kémlelek befelé. Ott van! Elkezdek neki pisszegni meg kalimpálni, hiszen utcai cipőben nem mehetek be, de ha nem vesz észre, lehet lerúgom magamról és odamasírozok.
Tárgy: Re: Wanna train with me? - Vitaly & Sybil Hétf. Aug. 28, 2017 11:02 pm
Sybil & Vitaly
A nagy áttöréssel nagyjából vége is lett a beszélgetésünknek aznapra. Vagyis majdnem. Még néhányszor odajött hozzám és feltett egy-egy kérdést, de ezek már tényleg csak apró és rövid szóváltások voltak és az idő nagy részében egyedül gyakoroltuk a magunk lépéseit. Igazából addig sem jutottunk, hogy bemutatkozzunk egymásnak, amire csak akkor jöttem rá, amikor aznap este már otthon ücsörögtem. Elég nagy butaság volt részemről, hogy még ez sem jutott ott helyben eszembe, de akkor már kár lett volna idegeskednem miatta, úgysem tudtam volna azonnal helyre hozni. Egyébként is, volt egy olyan érzésem, hogy még látni fogom, és lesz alkalmam bepótolni ezt a kis hiányosságot. Abban nem voltam biztos, hogy mikor vagy miért, de a tudatalattim azt súgta, hogy még találkozunk és hittem neki. Általában bejöttek az ilyen megérzéseim, miért épp most történne másképp? A következő napokban éltem a magam kis világát, ahogy addig bármikor. Sokat foglalkoztam a tánccal és a videojátékozással, és egy kicsit kevesebbet a mágiával és a bulizással. Tetszett a ritmus, amit felvettek a mindennapjaim, egy amolyan nyugalmi fázist éltem át két pörgős időszak között. Mondhatni olyan volt ez, mint a vihar előtti csend. Nagy változtatásra készültem, az egész táncos biznisz egy komoly döntés volt, ami igényelt egy kis rápihenést, mielőtt igazán nekifognék. Ebből a rápihenésből ugrasztott ki az a pillanat, amikor a lány ismét megjelent. A stúdióban gyakoroltam, ahogy minden délután. Most nem is annyira a koreográfiáimmal voltam elfoglalva, inkább csak különböző stílusokat próbálgattam, mert találtam egy menő lejátszási listát, amin volt a mambótól kezdve a jive-on és foxtrotton át a bécsi keringőig minden. Mindegyikbe belehallgattam egy kicsit, amelyik tetszett, arra megpróbáltam összerakni néhány lépést, de laza napot tartottam, egyiket sem vettem olyan komolyan. Vártam, hogy megszálljon az ihlet. Éppen egy rumba kreálmányon dolgoztam, amikor egy forgásnál észrevettem a kalimpáló lányt az ajtóban. Nem hallottam, ha szólongatott, mert a fülembe bömbölt a zene, de így is kiszúrtam, remélhetőleg nem túl sokára. ~Én?~ - tátogtam, ahogy a saját mellkasomra böktem bal kezem mutatóujjával, és amikor a lány bólintott, kihúztam a fülhallgatót a fülemből és odasiettem hozzá. Ekkor vettem észre, hogy könnyes az arca, ami azért megijesztett, annak ellenére is, hogy nem igazán ismertem. De mégis hogy ne ijednék meg, ha egy síró kislány integet nekem kétségbeesetten? - Szia! Jól vagy? Minden rendben? – támadtam le azonnal. Bíztam benne, hogy nincs nagy baj, és tudok segíteni neki, de amíg nem mondta el, addig semmi sem volt biztos.
Sybil Cassie Kane
Hozzászólások száma :
43
Age :
24
Tárgy: Re: Wanna train with me? - Vitaly & Sybil Kedd Aug. 29, 2017 4:51 pm
Vitaly & Sybil
Olyan oltári mázlista vagyok, hogy olyan a világon nincs! Itt van, bent van! Még mindig ide jár! Nem győzök neki kalimpálni, de végül észrevesz s gyanítom felismer, annak ellenére is, hogy bár úgy csináltunk mint két jó barát, drosztra elfelejtettünk bemutatkozni egymásnak. Mire végre meglát és kérdőn mutogat magára, olyan szinten bólogatok, hogy beleszédülök egy pillanatra. fogom is a fejem, míg odaér. - Szia! Én… Kezdeném, de elcsuklik a hangom, hiszen ő is észrevette, nyilván, hogy nem vagyok jól és az élmény frissessége még túráztatja az idegeimet. Aztán csak az ajkamba harapva, könnyszökte szemekkel rázom a fejem. Nem, nincs minden rendben. Semmi sincs rendben! Látom, ahogyan a sznob libák fölényeskedően, és lenézően pillantanak rám, gondolom már tudják. Nem pontosan, nyilván nem csak azt, hogy elbuktam. - Ne haragudj… ki tudsz jönni egy kicsit? Nézek körbe elszégyellve és összehúzva magam. Nem nevetnek és én mégis hallom a fejemben a vihogásukat. Egy félreeső, csendes sarokba húzom, ahol próbálok nem összecsuklani sírva. - Nem mondták a nevem… Suttogom elhalóan, a kezeimet tördelve. Most… nagyon fájdalmas erről beszélni, hiszen… ő az első akinek elmondtam ezt a gyalázatos eredményt. - Hiába volt tökéletes, még a forgást sem rontottam el! Nem kötöttek bele semmibe, és mégsem… mert nem én vagyok az igazgató unokahúga! Fakadok ki kissé hangosabban, s az öklömbe harapva próbálom lecsendesíteni az elmémet, hiszen kérni szeretnék tőle, azt meg ilyen állapotban nem túlzottan lehet. Igyekszem megnyugodni, bár hozzáteszem, mocskosul nem egyszerű. És basszus még a nevét sem tudom! Na mindegy, ennél kínosabb már úgyse lesz semmi. - Szeretnék tőled… segítséget kérni. Nyögöm ki nagy nehezen s mivel nem zavart el egyből a holdra, a ruhámat gyűrögetve folytatom, miközben a táska lecsúszik a vállamról, és pusziszkodik egyet a földdel. - Az egyik vizsgabiztos azt mondta, hogy sajnálja, hogy így alakult, de ne adjam fel… Lesz egy táncverseny pár hét múlva… ha… ha azt megnyerem, akkor azonnal felajánlanak egy helyet ösztöndíjjal az iskolában! Csak hogy… kellene hozzá egy párt találnom, mert egyedül nem nevezhetek és én nem igazán… Mély levegőt vettem, s ráemelem a nagy könnyes boci szemeimet. - Nem igazán ismerek rajtad kívül más táncost, aki annyira szeretné, amit csinál, mint te. Szóval… Lennél a párom… a táncversenyre? ..Kérlek!...
Tárgy: Re: Wanna train with me? - Vitaly & Sybil Kedd Aug. 29, 2017 6:01 pm
Sybil & Vitaly
Rám hozta a frászt a lány, nem is kicsit. Ritkán kellett szipogó embereket megnyugtatnom, és elég ügyetlennek gondoltam magam a dologban, azt sem tudtam, hogy fogjak hozzá. A legelső tippem az volt, hogy hagyom, hogy elmondja, hogy egyáltalán mi a baj. Az biztos segít, ha megtudom, mire kell megoldást találni. Egyáltalán miért hozzám jött? Nem is ismerjük egymást. Miért épp én kellenék neki, amikor ilyen szomorú? Csak a tánchoz lehetett köze, erre rájöttem, de több részletet már nem sikerült magamtól kitalálnom. Türelmes kíváncsisággal szegeztem rá a tekintetem, és hagytam, hogy szóhoz jusson, bár elsőre nem sikerült neki. Szegényke. Mikor elcsuklott a hangja, úgy tettem, mintha észre sem venném, és megvártam, hogy összeszedje magát. Aztán elkaptam a pillantását a többiek felé, akik gúnyos tekintettel figyeltek minket a szemük sarkából. Mocskos dögök! Abban a pillanatban szívesen elátkoztam volna mindet, de helyette csak nagyon csúnyán néztem rájuk néhány másodpercig, mielőtt visszafordultam volna a pityergőhöz. - Persze, menjünk! – bólintottam kedvesen, amikor megkért, hogy húzódjunk odébb és követtem is egy nyugodt sarokba, ahol a beképzelt majmok nem láthattak minket. Itt újra nekifuthatott a dolognak, ezúttal nagyobb sikerrel. Most sem szóltam közbe, hagytam, hogy elmondjon mindent, amit szeretne, és csak a tekintetemmel vagy egy-egy bólintással jeleztem, mit gondolok a hallottakról. Nos igen. A protekció egy igazságtalan dolog, és sajnáltam, hogy meg kellett tapasztalnia, milyen érzés a rendszer áldozatává válni. De itt még mindig nem értettem, hogy én mit segíthetnék. Elismertem a tehetségét, és tudtam, hogy neki is abban az iskolában lenne a helye, de semmi befolyásom nem volt a dologra. Na jó, talán meg tudtam volna bűvölni valakit, hogy véletlenül mégis akadjon neki még egy szabad hely, de ő nem tudhatott a varázserőmről. Szóval egy kicsit értetlenül, és nagyon sajnálkozva néztem rá, egészen addig, míg elő nem állt a kérésével. Erre nem számítottam, de tulajdonképpen egyáltalán nem bántam, hogy megkért erre. Egy verseny éppen jó kezdet lehetett volna az új karrieremhez. Az arcom lassan felderült, ahogy a lány ajkait elhagyta a kérés. Vágytam az izgalmakra, a kihívásra és ez éppen megfelelt. Ráadásul segíthettem vele egy kedves kislánynak. Naná, hogy benne voltam! - Mikor kezdjük a felkészülést? – vigyorogtam le rá lelkesen. Ezzel szerintem elég egyértelművé tettem a válaszomat, és bíztam benne, hogy a könnyeit is sikerül felszárítanom. Máris a részleteken agyaltam, ha belefogtam valamibe, azt teljes lendülettel tettem. - Milyen koreográfia kell és mikorra? Olyan showt rittyentünk nekik, hogy nem győznek majd eleget hálálkodni, amiért hajlandó vagy az ő sznob sulijukba járni – tetéztem a bátorítást egy játékos kacsintással. Tényleg szerettem volna, hogy felviduljon egy kicsit, és magabiztosan vágjon neki a felkészülésnek. Ez fontos volt. Mellesleg pedig végre eszembe jutott, hogy valamivel még mindig tartozok neki, szóval felé nyújtottam az egyik kezem. - Egyébként Vitaly vagyok – mutatkoztam be néhány napos késéssel. Épp ideje volt pótolnom ezt, ha már együtt fogunk dolgozni.
A hozzászólást Vitaly Rayt összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Szer. Aug. 30, 2017 2:20 am-kor.
Sybil Cassie Kane
Hozzászólások száma :
43
Age :
24
Tárgy: Re: Wanna train with me? - Vitaly & Sybil Szer. Aug. 30, 2017 1:28 am
Vitaly & Sybil
Megmondva az igazat, csak egy halovány remény élt bennem azzal kapcsolatban, hogy legalább ötödjére bele fog menni a dologba, de álmomban sem gondoltam volna, hogy elsőre is vállalja. Döbbenten pillogtam rá egy ideig, látszott rajtam, hogy nem hiszem el, amit hallottam. Aztán szépen lassan, ahogy az agyam és a szívem is elhitte, úgy kezdett felderülni az arcom. - T-Tényleg? Igazán? A hangom kicsit remegett, de már az örömtől, el is kezdtem a ruhámba törölni a könnyeimet, s szinte fülig érő mosollyal, piros szemekkel néztem az új táncpartneremet. Az igazat megvallva, az elsőt is egyben. Ahogy lelkesedik ő is, úgy kezdek el én is felpörögni s az elutasítás sötét fellege átmenetileg elkerül. - Ez az éves ADC (American Dance Competition) verseny, több kategóriában is lehet nevezni, minden kategória győztesnek fel fogják ajánlani a sulit, szóval én kettőnkből kiindulva a latin táncokat gondolnám megfelelőnek. Ha te is úgy gondolod… Éééés… Mélázok el és a zsebemből előhozva a telómat behívom rajta a naptár funkciót. - Kicsivel több, mint egy hónapunk van. Meg tudjuk csinálni… ugye? Nézek rá reménykedve, mert kettőnk közül, mindenképp ő számít a tapasztaltabbnak. Izgulva gyűrögetem a ruhámat, s ha lennék olyan erős, lehet a telefont is megroppantanám, annyira izgulok a válaszán. Aztán valami olyasmit tesz, amire konkrétan zavarba jövök. Igen… ez az, ami már csak akkor jutott eszembe múltkor is, mikor hazafelé tartottam a buszon. Módfelett ciki, sután is mosolygok, de aztán csak egy jóízű nevetésbe torkollik az egész cikiség. - Jobb későn, mint soha! Én pedig Sybil vagyok. Megfogtam a kezét, amolyan nőiesen és kezet ráztam vele. Csillogó szemekkel néztem az én aktuális hősömre, hiszen az életemet készül épp megmenteni… mégpedig úgy, hogy lényegében nem kap érte semmit, nem tartozik senkinek és úgy egyáltalán… szegénynek köze sincs az én személyes poklomhoz. És ő mégis segít nekem… már ekkor eldöntöm, hogy ha tudok, én is fogok neki, mikor rászorul. Bár nem vagyok valami hű de nagy ember, és híres sem vagyok még!, de ami késik, az nem siet. - Szerintem akár… most is kezdhetünk. Törlöm meg még egyszer az arcomat a ruhámban, s mire elveszem onnan a kezem, a szemeimben már nyoma sincs a szomorúságnak, sokkalta inkább elszántság és győzni akarás csillog benne. Meg persze… ez piszok nagy móka lesz!
Tárgy: Re: Wanna train with me? - Vitaly & Sybil Szer. Aug. 30, 2017 9:56 pm
Sybil & Vitaly
Láttam, ahogy pillanatok alatt teljesen megváltozik, a tekintete felcsillant és édes mosoly jelent meg az arcán. Ez már sokkal jobban tetszett. Most, hogy túlestünk az első sokkon és sikerült egy apró igennel felkaparnom a padlóról, máris elkezdhettük egyeztetni a részleteket. Mesélt egy kicsit többet a versenyről, megtudtam, hogy pontosan miről is van szó, és azt is, hogy szerencsére lehet latin tánc kategóriában indulni. - Igen, a latin jól hangzik. Az tűnik a legbiztosabbnak. Egy hónap pedig tökéletesen elég lesz. Megcsináljuk! – bólogattam tovább lelkesen, amikor már egy kicsit többet tudtam az egészről. Talán tényleg egy ilyen versenyre volt szükségem, hogy elinduljak valamerre. Eddig csak toporogtam egy helyben, most viszont kaptam egy okot, amiért táncolhatok és komolyan vehetem az edzést. Éppen ezért nem is gondoltam meg kétszer és egyeztem bele azonnal. Viszont ha már partnerek leszünk, tényleg ideje volt megtudnunk egymás nevét. Kezet nyújtottam és bemutatkoztam neki, és ő is ugyanezt tette miközben kezet ráztunk. - Nos, Sybil, van egy olyan érzésem, hogy jó kis csapat leszünk – ajándékoztam meg egy ezer wattos vigyorral. A kemény munka mellett azért izgalmasnak ígérkezett vele dolgozni, nagyon kíváncsi voltam, mit tudunk majd összehozni mi ketten. Persze az már önmagában megkönnyítette a dolgot, hogy nem kell kimozdulnom a komfortzónámból és olyan stílusban indultunk, amit szívesen táncoltam. - Tetszik a lelkesedésed! – kacsintottam rá, mikor felajánlotta, hogy kezdjünk most - Várj itt egy pillanatot! – kértem meg, majd elsiettem, vissza a próbaterembe. Összeszedtem a cuccaimat, és a teli hátizsákommal a vállamon tértem vissza Sybilhez. - Okosabb lesz, ha kibéreljük az egyik kisebb termet – magyaráztam meg a pakolásom okát. Nem úgy nézhettem ki, mint aki éppen gyakorolni készül, ezért szükségesnek tartottam azonnal beavatni, amint ismét előtte álltam. - Gyere, a portánál elkérjük a kulcsot – hívtam magammal, és el is indultam kifelé, ahol rövid beszélgetés után a portás férfival, egy kulccsal a kezemben indultam a hátsó termek felé. Az utolsó szabad helyiséget kaptuk meg, azt, amelyik a legkisebb volt, és szinte senkit sem érdekelt, mert alig volt benne hely. Nekünk viszont tökéletesen megfelelt, mert tudtam, hogyan tegyem megfelelővé. Elsétáltunk a megfelelő ajtóhoz, amelyikbe beleillesztettem a kulcsot, és hamarosan be is léphettünk. Néhány pillanatra megálltam az ajtóban, kitakarva a lány elől minden odabent, és két apró intéssel kiszórtam egy tágítóbűbájt, ami kellemesen használható méretűvé tette a helyet. - Ohh, itt van a villany! – szólaltam meg, mikor elkészültem, mintha addig a kapcsolót kerestem volna, és azzal a lendülettel fel is kapcsoltam a lámpákat, és beljebb léptem, hogy ő is bejöhessen. Ezzel most elég bunkónak tüntettem fel magam, hiszen normális esetben előre engedtem volna őt, de valahogy el kellett rejtenem előle a kis varázslatot, amit sunyiban végrehajtottam. - Szerintem ez tökéletesen meg is felel nekünk – pakoltam le a cuccaimat az ajtó melletti falnál. A terem téglalap alakú volt, a két hosszabb falon tükrökkel és korláttal, az ajtóval szemben volt egy nagyobb ablak is, de mindenképp szükségünk volt plusz világításra, hogy rendesen lehessen látni, főleg ebben a napszakban.
Nem elég, hogy ez a fiú tökéletesítette a koreográfiám a felvételire, másodízben is megmenti a zuhanásban lévő még el sem kezdődött karrierem. Olyan ragyogó tekintettel nézek rá, mintha egy hőst néznék. Ami azt illeti, teljesen úgy is érzem, hogy ő a hősöm. Kis szarvakkal, vagy mik azok. S bár elsőre tartottam tőle, arra a következtetésre jutottam, hogy sokkal rendesebb, mint az emberek nagy többsége. Kezdve azokkal a sznob libákkal, akik itt nevettek a könnyeimen… Remélem ott lesznek ők is a versenyen és letörölhetem azt az önelégült, undormányos vigyort a képükről, mikor Vittel átvesszük a kupát. Úgy ragyogok, hogy kissé elvontabb emberek lehet látnak körülöttem apró szikrázó pontokat csillogni. Vagy legalábbis odaképzelni. - Én is így gondolom… a gyakorlásod figyelve sok olyan mozdulatot láttam, és az iskola elvégzése után majd én is a latin táncokkal szeretnék foglalkozni. Így… opcionálisnak tűnt. Indokolom meg miért is éppen erre esett a választásom, hiszen amúgy annyi műfaj van még, mint égen a csillag, de úgy gondoltam olyasmit kellene, amit mindketten élvezünk. Úgyis megvétózza, ha mégsem így van, de erre szerencsére nem kerül sor. Szinte már majdnem tapsikolok örömömben, ahogy figyelem őt, és ahogy kezd lelkesedni, úgy kezdek el én is kimászni az önsajnálat dagonyájából és pörgök fel arra a szintre, ahol ő van. Ez az… úgy érzem, sikerülni fog. Meg tudjuk csinálni, ő is ezt mondja. Be akarok oda kerülni… Muszáj, másként nem nézhetek Adam szemébe. - Szerintem is! Nézek rá csillogó szemekkel, ujjongva, s már most kezdeném, csinálnám, tegyük össze, gondolkozzunk, brainstroming, meg amit akarsz. Ha kell etnikai fordulatokat vetek itt neki, csak kezdjük eeeeel! Hirtelen álltam meg, mikor visszament a terembe s összevont szemöldökkel, némiképp értetlenül figyelem, ahogy… összecuccol. Most… most akkor nem kezdünk? Végül, amint beavat engem is, felcsillan a szememben a megértés. Jó gondolat! Ez eszembe se jutott… de nyilván ezért ő a tapasztaltabb és nem én. Úgy mentem utána, mint egy kiskutya, csillogóan ragyogó tekintettel, farok fenékcsóválva. Nem tudom itt a termek elosztását, sem a helyzetét, egyedül a recepciót, az öltözőt, meg azt a termet ismerem, ahol gyakoroltunk. Elvégre, én csak sos-be jöttem csak, míg az általam használt stúdió fasírtban volt a csőtöréssel. Szerencsére volt még egy terem, megkönnyebbülve követtem őt, s amíg ő a kapcsolót kereste én levettem az utcai cipőmet, mert ugye rajtam az volt, azért is nem mentem be hozzá, és mezítláb lépdelek be, mikor kivilágosodik minden. Csípőre tett kezekkel nézek körbe, nem is értem miért nem használják máris, ez egy elég jó terem. Mondjuk, meg se szólalok, nekem ez csak előnyös. - Szerintem is, olyan, mint egy elfeledett gyöngyszem, teljesen jó, mégsem használja senki. Elég nagy mázli. Vigyorgom rá hátrafordulva és a cuccaimat leteszem, majd lehuppanok a földre, itt látszik, hogy egészen eddig erőltetve voltak, hiszen nem elég, hogy a reggel óta bemelegítve van, a felvételi eltáncolása után pedig keresztül sprinteltem a kerületen, szóval most hogy leülök és behajlítom a lábam, látszódik, mennyire remegnek. - Először a zenét kellene kiválasztani, nem, Van valami kedvenced?
Tárgy: Re: Wanna train with me? - Vitaly & Sybil Csüt. Szept. 28, 2017 4:54 am
Sybil & Vitaly
A lány nagyon kis lelkes volt, ami kifejezetten tetszett. Osztoztunk a túlcsorduló energiánkon és már akkor láttam, hogy valószínűleg jó csapat leszünk. A két kis energiabomba. Gyorsan befoglaltuk az utolsó üres termet, és már kezdhettük is a tervezgetést. Persze csak miután sunyiban nagyobbá varázsoltam a helyet, hogy azért elférjünk, ha ki akarunk próbálni néhány lépést a nagy tervezés közben. Leültünk egymással szemben, törökülésben és nekiláttunk az első pont megtárgyalásának. Zene. - Van pár számom félretéve, talán tudnánk használni az egyiket. Két koreográfián is dolgoztam mostanában, amiket nem használok semmire. Ha gondolod, megmutatom őket, és talán ihletet tudunk meríteni belőlük. Mindkettő átalakítható párosra, ha esetleg megtartunk nagyobb részeket. Minél többet tudunk átemelni, annál több időt spórolunk magunknak a gyakorlásra Máris nagyon beleéltem magam a taktikázásba, próbáltam a legpraktikusabb ötleteket felvetni először, hogy legyen miből kiindulnunk. Örültem volna, ha használni tudjuk, amivel mostanában bajlódtam csak úgy szórakozásból, mert akkor lenne egy olyan érzésem, hogy nem veszett kárba az a rengeteg idő, amit azokkal a koreókkal töltöttem. Gyakorlásnak így is tökéletesek voltak, de mégis más, ha végül versenyre visszük őket. Előhalásztam a mobilomat és megnyitottam a zenelejátszót, amíg Sybil válaszolt. Meg fogom mutatni neki a zenéket, amiket mostanában félre tettem, hátha lesz majd, ami tetszik neki. - Vannak kikötések? Milyen hosszú legyen, milyen elemeknek kell benne lenni és hasonlók? – tettem fel a következő kérdésem kutakodás közben. Túl sok zenét tároltam a telefonomon, nehezen találtam azokat, amelyikek igazán jók, és most megfelelnének nekünk.
Kezdem úgy érezni, hogy talán nincs minden veszve, hogy talán idén tényleg megkezdem a tanulmányaimat az egyik legnevesebb akadémián. Minden jel arra utal, hogy ehhez bizony megtaláltam a tökéletes partnert is, pedig ez korántsem tűnt ilyen egyszerűnek, mikor megfogalmazódott bennem a gondolat. Én igazából azt hittem, jobban mondva arra számítottam, hogy visszakozni fog az ötlettől, hogy majd győzködnöm és kérlelnem kell őt. Ehhez képest? Azonnal rávágta, hogy oké. Talán joggal érezhetem úgy, hogy a kis vonatom visszatalált a sínekre, persze ez még korántsem a vége. Sőt… a neheze most jön. De legalább partnert találtam mindehhez és ez már félsiker. Akárki akármit mond. Követem őt, mint lelkes kiskutya, és a termet elnézve elégedetten hümmentek. Micsoda mázli! Le is cuccolok a közepére, ott csüccsenek le, és fonom török ülésbe a lábaim, miközben összevetjük a gondolatainkat. - Rendi, mutasd csak! Biccentek a zene kérdéskörére hiszen mi jobbára a klasszikus, rongyosra táncolt darabokra gyakorlunk, és mivel én otthon is táncolok, így gyakorta ugyanarra, hogy órán ne rontsak. A tanár eléggé hepciás erre. - Persze, mutasd meg, ha olyan, legalább időt nyerünk. Igazából nagyban helyeselek, hiszen a már meglévő koreoból össze tudunk ollózni egyet a versenyre, az hatalmas időspórolás lenne. Amíg ő összeszedi magát és megkeresi a zenéket a táncához addig én a telefonom mobilinternetjét kihasználva rákeresek magára a rendezvényre és elolvasom a feltételeket. - Egy hetünk van még jelentkezni kábé ééés… lássuk csaaak… jaj vidd már innen a hülye reklámodat… Dohogok egy kicsit a felugró cipőreklámra, s némi tapizás után megnyitom a feltételeket a részvételhez és onnan van egy link a kötelező elemekről. - Hmm, van néhány forgás, meg emelés, ami talán elvárt, szóval gondolom, ha ezek nincsenek benne, instabukás. Nézd csak… Tartom felé a szöveget, hadd olvassa el ő is, mert bár kimondottan nincs ilyen opció a lapon, de az egyik bekezdésben „példaértékűnak” vannak beállítva bizonyos elemek. Szerintem azoknak benne kéne lenni ahhoz, hogy ne essünk ki az első percben. - Vannak ilyenek a koreódban?
Először is zenére volt szükségünk, mert azzal tűnt a legegyszerűbbnek az indulás. Ha megtaláljuk a megfelelő hangzást, a lépések már szinte jönnek maguktól. Felajánlottam, hogy mutatok neki párat, amit mostanában félre tettem, és már kotortam is elő a mobilomat, amikor eszembe jutott valami még jobb. Két koreó is volt a tarsolyomban, amikkel akár kezdhetünk valamit, ezért inkább megkérdeztem, hogy azokat megnézné-e. - Oké, máris! – mosolyogtam rá, mikor beleegyezett az ötletembe, majd elmerültem a telefonom zenelejátszójában, míg megtaláltam a számot, ami nekem kellett a tánchoz. Mire az meglett, Sybil is előkotorta a versenykiírást, így előbb inkább arra vetettem egy pillantást. Letettem a telefonomat magam mellé a földre és a lányét vettem a kezembe. Talán percekig hümmögve tanulmányoztam a részleteket, sorra vettem a javasolt elemeket és elgondolkodtam, hogy mennyire illene a kész programjaimba, amelyik még hiányzik belőlük. - Hm… Egy-két elem benne van, az emelések egyelőre értelem szerint nem, de van ötletem, mit hova tudnánk beilleszteni. Azt hiszem, ez működhet! – néztem fel a partneremre, ahogy visszanyújtottam neki a készüléket. Aztán feltápászkodtam és tettem pár lépést a terem belseje felé. - Először megmutatom azt, amelyikhez több ötletem van. Elindítod nekem a zenét? – kértem meg, a földön heverő telefonomra mutatva, amin már csak meg kellett nyomni a start gombot, hogy megszólaljon a megfelelő zene. Mikor Sybil megtette nekem ezt a szívességet, a megfelelő ütemre táncolni kezdtem. Teljesen precízen adtam elő a koreográfiát, közben néhol kommentálva, hogy hova mit tennék még be, vagy miben vagyok bizonytalan, és szerintem melyik rész működne. Alapvetően nem fáradtam volna ki egy egyszeri elpróbálástól, de sokat rátett az is, hogy végig dumáltam az egészet, így mire vége lett, már kapkodtam a levegőt - Mit gondolsz? – léptem vissza a lányhoz, hogy pontosan előtte letegyem magam a földre törökülésben. Kíváncsi voltam, mennyiben ért egyet a véleményemmel, és hogy lát-e fantáziát a programomban. Örültem volna neki, ha használhatónak tartja az ötleteimet.
Azt hiszem a mai napon úgy fogok ágyba dőlni, mint egy hullazsák. Lelkes vagyok, akarom is csinálni, úgyhogy valószínűleg ájulásig fogok elmenni az egészben, de nem bánom. Gyerünk, csináljuk, haladjunk, legyen valami eredmény! Akarom azt a sulit! Vitaly pedig eddig egészen jó partnernek tűnik benne. Igaz ugyan, hogy Adam furaságokat hordott össze vele kapcsolatban, de tény, hogy meg sem fordult a fejemben máshogy nézni rá. Én csak egy kedves és jó táncost látok, aki segít nekem. Hú, tényleg, majd ki kell találnom hogyan viszonozhatnám a szívességet. Bár élek a gyanúval, hogy ha nyíltan megkérdezném, mivel tartozom neki, kinevetne. Átadom neki a telómat, hogy elolvashassa a kötelező, akarom mondani erősen ajánlott elemek listáját, s a jó hír az, hogy néhány eleve szerepel benne, a rossz az, hogy a többi meg nem. - Kíváncsian várom! Vigyorgok rá nagyban s felé fordulva húzódom a fal felé, hogy elég teret hagyjak neki. A kérésére lenyomom a gombot és árgus szemekkel figyelem minden mozdulatát és hümmögök a szavaira is. Követem őt a szememmel és próbálom elképzelni magam mellette, mintha páros szám lenne. Mikor végez mosolyogva paskolom meg magam mellett a földet, hiszen nagyon kitikkasztotta magát azzal, hogy folyamatosan beszélt közben hozzám. - Nekem tetszik! Az egyik forgás nem túl szerencsés ebben a formában, mert fejbe tudnál kólintani közben, de addig én mondjuk odébb libbenek valami más miatt. Szerintem egészen használható, ha ezt átvariáljuk, azzal nagyon sok időt spórolhatnánk. Esetleg még annyi, hogy a duplaforgást én nem oda illeszteném be, ahova mondtad. Mondom némi halkulás közben, mert nem akarom, hogy kritizálásként élje meg, szóval inkább felpattanok és visszajátszom neki a koreográfiájának azt a részét, amibe el tudnám képzelni. - Szerintem itt jobban mutatna, és több pontot kapnánk érte. Elvégre ez egy verseny, a pontozási metódusokat is figyelnünk kell, és ha képesek vagyunk rá, akkor oda kell tenni a komolyakat, ahol többet érnek. Mondom miközben kihalászom az innivalómat a táskámból és először megkínálom vele Vit-et. Ilyen ionos sportital, epres ízben.
Kezdőlap
Fülemben a headset, szólnak a kedvenc zenéim, miközben én rutinosan botladozom az iskolából a stúdióba, hogy ma is rommá gyakoroljam magam. Ezt szó szerint kell érteni, mert utána általában a 90 éves, banyatankos nagyik is leelőznek gyorsulási versenyben. És aztán terrorban tartanak! A kék szandálom még egész jól bírja, egyik bokatörő mutatványomnál sem szakadt még el a pántja, igazi túlélő darab. Mondjuk mellettem szüksége is van erre a tulajdonságára. A kis oldaltáskámat szorongatom, mert mindig kellemetlenül érzem magam ekkora cuccal járkálni, pedig csak a gyakorló ruhám és a cipőm van benne, de ki tudja más minek nézi a dudorodó táskát. Nagy slunggal fordulok be a sarkon, megyek pár métert és ujjaimat fonom a kilincsre, de a régi ismerősöm nem tágít. Nem nyílik. Egy kicsit sem. Rángatni kezdem, de meg se moccan. Gyanakodva vonom össze a szemem, páran már furán néznek rám, én kényelmetlenül mosolygom és elkezdek befelé kémelni. Mi a manó van már?! Aztán persze meglátok egy szedett vetett cetlit az egyik sarokban… Csőtörés… most komolyan?!?! Ne csináld ezt velem, a nyakamon a felvételi. Nem, ilyen nincs, ezt nem hiszem el! Mint az őrült kezdem el tárcsázni a tanárom, de nem veszi fel. Remekség… végül jobb híján a stúdió tulaját zaklatom fel, hogy akkor most valamit mondjon már, hova tudok menni gyakorolni vagy valami! Szerencsémre van egy ismerőse Manhattan városrészben és oda mehetek órára, nem kell kifizetnem duplán, mert amúgy ide bérletem van, szóval én is így gondoltam. Bár amennyire nyakamon a határidő, lehet fizetnék is, hogy bent lehessek a táncteremben. Rohanok is a villamoshoz, úgy pattanok fel, hogy szinte repülve, a lábam mocskosul fáj, mert a magassarkú eleve nem erre van kitalálva, én meg még béna is vagyok vele. Lényegében sikerül a lehető legkevesebb időt rááldozva eljutnom a megadott címre, ami a jelek szerint kifejezetten latin táncokra van kitalálva. Felderül az arcom, mert ez a stílus áll a legközelebb a szívemhez, igaz a többit is kell tudnom a felvételire. sietve rongyolok be, lejelentkezem a vezetőnél, akinek szerencsére szóltak, hogy jövök, még ő is meglepődött, milyen gyorsan ideértem. Naná, az életem múlik ezen! Enyhe túlzással, de igen. Átöltözöm, felveszem a fekete passzos dresszem, a laza harangszabású aranyszínű szoknyám és a lábszárvédőim, meg persze a teremcipőm. Így lépdelek be, kissé félve, integetek is… de nem igazán méltatnak még figyelemre se. Ehh, mit is vártam… hisz csak kívülállót látnak, egy akadályt, egy követ. Nem baj, ez sem veszi el a kedvem, csak még jobban mosolygok és odasétálok a korláthoz, hogy belemerítsek és nyújtsak egy kicsit. Laza kontyba tűzöm fel mézszőke hajam és egy sarkot kipécézve neki állok a programomnak, amik főként latin táncokból vett elemekkel operálnak, nyilván partner nélkül, hisz a felvételin is egyedül leszek. Igyekszem a lehető legkecsesebb lenni, a legkevesebb létható erőfeszítéssel, de az egyik forgást mindig elrontom. Mindig. Hiába minden figyelmem, minden mosolyom, minden csípőingatásom és forgatásom, nem sikerül. Nem jövök rá hogy miért nem… Néhány kuncogást is hallani vélek, de csak sóhajtva keresem tekintetemmel a jelenlévő oktatót. Olyan szinten háttal áll nekem, hogy ha kést döfnék belé, akkor sem fordulna meg a kedvemért. Éljen a vendégszeretet. Nem tehetek mást, mint a táncolók közt próbálok kiszúrni egy kevésbé ellenséges egyedet. Látok is valakit, aki mintha szintén a latin táncokkal lenne jóban így megigazítva magamat odasomfordálok hozzá.
A tükör előtt álltam, és aznap már sokadszorra próbáltam el a kettes számú koreómat. Egy-két helyen még mindig nem voltam biztos benne, hogy a lépések rendben vannak a jelenlegi sorrendben. Valami igazán látványosat szerettem volna alkotni, és egyelőre nem voltam elégedett az eredménnyel. Az elmúlt időben ugyanis utolért a megvilágosodás, miszerint táncolnom kellene. Vagyis ezt kéne valamilyen formában a saját javamra fordítanom, és pénzt szereznem vele. Valahogy. A tánc mindig is közel állt hozzám, rettentően élveztem, első sorban a latin táncokat, azonban még soha nem gondolkodtam el rajta, hogy profitálhatnék ebből. Versenyezni nem szerettem volna, ahhoz nem éreztem magamban semmilyen indíttatást, viszont szívesen vállaltam volna fellépéseket, esetleg tanítást. Azonban még mielőtt bármibe is komolyabban belevágtam volna, először a mindennapjaim részévé akartam tenni a táncot. Persze eddig is gyakran eljártam táncházakba, ahol hozzám hasonló művészetkedvelőkkel karöltve hódolhattam ennek a szenvedélyemnek, de az akkor is csak szórakozás volt. Most újítottam, egy kicsivel hivatalosabb formát öltve kezdtem el gyakorolni egy stúdióban, nem messze a lakásomtól. A többiek nem voltak túl kedvesek, de hamar megtanultam figyelmen kívül hagyni őket, és a saját dolgommal foglalkozni. Mondjuk ez nem mindig volt könnyű, ennyi ember közt nem szólni senkihez… jobban tetszett volna, ha találok valakit, aki nyitott a barátkozásra, de nem tehettem sokat az ellen, hogy sznobokkal voltam körül véve. Már csak azért sem mentem másik helyre, inkább arra kényszerítettem magam, hogy abban a pár órában csak és kizárólag a táncra figyeljek. Kezdetnek csak koreográfiákkal kísérleteztem, felmértem, hogy mennyi időre van szükségem ahhoz, hogy egyáltalán kiötöljek egy számot. Két napra volt szükségem az elsőhöz, amit aztán addig gyakoroltam, hogy elkezdtem unni és inkább összedobtam egy másodikat is, hogy tudjak váltogatni. Így, hogy nem volt tét, és csak azért csináltam, hogy formában maradjak, képtelen voltam egyetlen programmal teljesen lekötni magam. A kettő már jobban tetszett, de így is állandóan változtatásokon agyaltam, és azon, hogy mit és hogyan is tehetnék még bele, hogy látványosabb legyen. Próbálgattam és cserélgettem az elemeket, meg persze amikor tehettem, villogtam a kis taknyosok előtt, akik nem voltak hajlandóak szóba állni velem. Bármilyen gyerekesen is hangzik, szerintem megérdemelték, hogy egy kicsit a földbe tiporjam az önbizalmukat. 
