Kész, ennyi. Nem bírom tovább. Nem megy, de ez itt senkit sem érdekel. Minden felborult bennem. Amit sikerült elérnem a farkasommal, az összedőlt, mintha nem is lett volna. Szükségem van egy kis nyugalomra, arra hogy kiszakadjak a napi rutinból. Az ajtó felé sietek, hogy végre tele szívhassam magam friss levegővel. Kiérve szinte bevágódik utánam az ajtó és elordítom magam.
- Vááá! - Elegem van! Néha még belőlem is kitör a feszültség, mégha ügyesen el is tudom fojtani. Két kézzel túrok a hajamba és csak most érzem meg, hogy nem vagyok egyedül. Körbe nézek és megpillantom Mattet. Szegényt megijesztettem. Nagyot sóhajtok aztán elindulok felé.
- Szia, bocsi az előbbiéért - nézek rá bűnbánóan és lehuppanok mellé. Persze nem túl közel, hagyok köztünk jó nagy helyet. Rá mosolygok és nem zavar, hogy itt kint van, és hogy úgy néz ki, ahogy. Hallottam róla pár dolgot. Tudom, hogy ős is fél a bezártságtól, és hogy nem beszél, ezért át is váltok a mentális kommunikációra.
~ Csak tudod, túl sokat várnak el tőlem, és teljesen össze vagyok zavarodva ~ üzenem neki. Nem tudom, neki nem félek beszélni. Olyan mint én, és korban is közelebb áll hozzám.
~ Amúgy Carol vagyok ~ mosolyodom el újra és követve a példáját én is a füvet kezdem tépkedni.
~ Ugye nem zavarlak? ~ nézek fel rá, mert szegényre csak úgy rá törtem, ami amúgy egyáltalán nem jellemző rám, és nem akartam megzavarni.

Szegény srác, tényleg nagyon rá ijeszthettem, alig mer rám nézni. Olyan, mintha... félne tőlem. Pont tőlem fél?
~ Matt, te félsz tőlem? ~ kérdezem és mosoly bújkál az arcomon.
~ Hidd el én vagyok az utolsó, akitől tartanod kell ~ mosolygok rá bátorítóan. Nem tudom mit élt át, legfeljebb nagyvonalakban, de nem fogom ezzel letámadni. Viszont őt látva teljesen háttérbe szorul az én csalódottságom. Ennek a gyereknek családra van szüksége nem kioktatásra.
~ Köszi. Tudom, hogy te vagy Matt. Örülök, hogy megismerhetlek, kevés hasonló korú van. És a több száz évesek, mindent jobban tudnak ~sóhajtok és tovább tépkedem a füvet, aztán meghallom a kérdést és felnézek rá.
~ Nincs hova mennem, és meghalni meg nem akarok. A nagybátyám is meghalt... szóval kellett valami menedék. Elmentem volna, de nem bírok még egyedül a farkasommal ~elhúzom a szám és nagyot szusszanok.
~ És te? Nem szeretsz bent lenni? ~nézek rá érdeklődve és mosolygok. Látnia kell rajtam, hogy nem bántanám semmiért.

Tényleg tart tőlem, ezért nem erőltetem a szemkontaktust, meg semmit. Csak beszélgetni szeretnék kicsit, egy olyannal aki átérzi a helyzetemet. csend telepszik közénk de nem bánom, jó most itt kint a hideg szél ellenére is. Újra hallom a szavait a fejemben és elgondolkozom rajtuk. Igaza van, de mennyi borzalmat kellett átélnie, hogy erre rájöjjön.
~ Igazad van, ezért vagyunk mi még mindig életben. ~ pillantok rá és szomorú látni, hogy ennyire magába fordul.
~ Hogy emberek is vagyunk ~ fejezem be a mondatát és egy hosszú fűszálat csavarok az ujjaim köré, amíg meg nem feszül annyira, hogy elszakadjon. Szóval nem csak hogy fél, de gyűlöli is a házakat. Én azért nem utálom őket, csak a kicsi helyiségeket. Érzem magamon a pillantását, ezért felé fordítom a fejem és megint elgondolkoztatnak a szavai.
~ Lehet, hogy így van. Jobban össze kéne vele hangolódnom, mert hagyom sokat tud segíteni. Bár nem teljesen érzem magam egyedül itt... ~ üzenem neki és itt most Nichora gondolok, akit nem egészen értek, de azt hiszem örülök a segítségének, mégha sokszor túl közelinek is érzem. A kérdésére nagyot szusszanok és egy bogarat nézek, ahogy a fűben mászik.
~ Igen, klausztrofóbiás vagyok. Engem is tartottak ketrecben... De nem ezért kiabáltam. ~ hanem sok más miatt.
~ Nem vagy éhes? Szívesen hozok neked valamit ~ ajánlom fel neki és a fényes kis bogár elé teszem az ujjamat, hogy felmásszon rá. Érdekes, hogy teljesen őszinte vagyok vele és nem érzem magam frusztráltan. Furcsa, de jó.

Nem valami nagy beszédes és ahogy elnézem eléggé megviselt állapotban van, ami a lelkét illeti. Nem éhes, ezért ülve maradok és a bogarat figyelem, ahogy elkezd felmászni a karomon. Olyan szép fényes a háta, ahogy megcsillan rajta a napfény. Figyelem Mattet, ahogy elfekszik és kérdez. Kíváncsi. Biztosan neki is jó, hogy egy hasonló emberrel találkozhat.
~ Mert összezavarodtam és túl gyors fejlődést várnak el tőlem úgy érzem. Aztán próbálkoztam, de megint nem sikerült dűlőre jutni a farkasommal... belefáradtam egy kicsit ~ válaszolok neki és egyáltalán nem zavarnak a kérdései.
~ És te hogy kerültél ide? ~ kérdezek én is és közben a bogár elrepül a kezemről, ezért én is elfekszem mellette, hogy egy szintben legyünk. A következő kérdése eléggé betalált, de nem utasítom el, válaszolok neki erre is.
~ A vőlegényem... pedig azt hittem szeretjük egymást ~ nagyot sóhajtok és az elsuhanó felhőket nézem.

A felhőket nézem, ahogy elúsznak az égen és a gondolataimba merülök. Jó most kicsit csak itt így feküdni és nem csinálni semmi "hasznosat".
~ Sokan mondták már, de nekem ez nem olyan egyszerű ~ ennél sokkal gátlásosabb vagyok, és mondjuk a farkasomban megbízom, azért sok döntését nem tartom teljesen helyesnek. Hallgatom őt és ő is mesél nekem. Méghozzá szörnyű dolgokat, sok mindent megmagyaráz, hogy miért ilyen.
~ Ezt sosem fogom megérteni. Csak a pénzért, hogy képesek gyerekeket bántani. Az összeset fejbe kéne lőni ~ hirtelen olyan dühös leszek. Az ilyesmi mindig is nagyon feldühített és képtelen vagyok megérteni, hogyan lehet valaki ilyen. Mondjuk biztosan azoknak sem volt egy leányálom az élete. Hallgatom a szavait és elszomorodok tőle.
~ Szerintem nem. Van tiszta szeretet. Biztosan te is kaptál valakitől ilyet. Engem a nagynéném nevelt fel. Amíg ő élt, addig szeretve voltam. Téged ki szeretett? Valakinek biztosan nagyon fontos voltál... ~ kérdezem, mert nem tudom elhinni, hogy senki sem szerette. Ha pedig így van, akkor mindent meg akarok tenni, hogy megtapasztalhassa, milyen az, amikor csak önmagad miatt szeretnek.
~ Mit szólnál, ha egyszer elmennénk futni egyet? Mármint farkasként. ~ kérdezem hirtelen, magam sem tudom pontosan miért...

Csendben maradok és lehunyom a szemem. A gondolataim leginkább Nicho és Matt körül forognak. Matt törékeny és fiatal, Nicho pedig erős és több mint 300 éves. Talán ezért nem tartok Mattől. Nem azt mondom, hogy ha akarna, nem tudna bennem kárt tenni, de amilyen megtört szegény, nem fog ilyet tenni. Megérzem, hogy rám néz és a szemébe nézek. Milyen fiatalnak látszik...
~ Rendben, akkor csak szólj, ha van kedved. Szívesen elmegyek veled ~ rá mosolygok és úgy szeretném, ha jobb helye lenne végre. Ha nem érné több bántás.
~ Pedig mindenkinek kell, hogy szeressék. Tudod, én is azt hittem, hogy többé nem akarom, hogy szeressenek. Ezért elbújtam. De amióta valaki figyel rám, azóta néha egészen boldog vagyok. Pedig már el is felejtettem milyen az ~ üzenem neki és felerősödik bennem az elhatározás, hogy igenis, meg akarom mutatni ennek a srácnak, hogy van még szép ezen a világon. Hirtelen tüsszent mire összerezzenek, de aztán csak elvigyorodom.
~ Egészségedre! ~ hallgatom és lehervad a mosolyom.
~ Ismerem az érzést. Ha nem is úgy mint te, de tudom milyen. Most viszont itt vagy, és ez már elmúlt. Persze, sejtem, hogy sok társadat ott kellett hagynod. Ezt nekem nem kellett átélnem...

Még csendesebb lesz és látom az arcán a gyötrődést. Elfordul tőlem, nem akarja, hogy lássam az érzéseit. Ő is magába fojtja és próbálja elrejteni. Azt hiszem senki nem hallgatta meg eddig őt. Vagy ha végig és hallgatta, nem értette meg. Talán még meg is kapta érte a magáét. Biztosan rólam is azt hiheti, hogy ilyen vagyok. Hallom a szavait és felülök lassan. Közelebb araszolok hozzá és a vállára teszem a kezemet. Ha nem zavarja, megpihen rajta a kezem és finoman megszorítom a vállát.
~ Engedd ki. Ne fojtsd el.
Tudom, hogy dühös és csalódott és engem nem zavar, ha az egészet rám zúdítja. A földet üti tehetetlenségében és összeszorul a szívem. Túl fiatal ekkora teherhez és ha nem vigyáz valaki rá, akkor könnyen elveszhet. De én meg akarom óvni, és addig mellette maradok, amíg csak akarja. Nem kezdek el, vigasztaló szavakat zúdítani rá, tudom, hogy az ilyenkor nem segít. Csak mellette vagyok.
~ Meghallgatlak, ha akarod. Nem foglak leszidni, az indulataidért ~ csak remélhetem, hogy hisz nekem.

Tudom, nem sok kell neki, hogy minden előjöjjön belőle. Sokáig tart megtanulni, teljesen elfojtani minden indulatot, de még tovább tart megtanulni, engedni előtörni őket. Nem szeretném, hogy neki az utóbbit is tanulnia kelljen, mint nekem. És szerencsére ki is tör belőle. Végig hallgatom, nem vágok közbe. Engedem, hogy kiadja magából az egészet. Csak a kezemet hagyom a vállán és ahogy halkulnak a gondolatai megsimogatom.
~ Nem akarlak bántani. Meg akarlak hallgatni, hogy egy kicsit könnyebb legyen neked. Tudom, hogy ha nem adhatod ki magadból, akkor rosszabb lesz. Ismerem, és nem akarom, hogy ez tegyen tönkre. Segíteni szeretnék... ~ őszinte vagyok vele és nem vagyok ellenséges. Tudom, hogy mit él át. Tudom, hogy ha magában tartja, akkor belülről fogja mérgezni. Segítségre van szüksége, megértésre és türelemre. Olyan fiatal még. Nem hagyhatjuk, hogy elvesszen. Család vagyunk, vagy nem?
~ Senki nem tud semmit, arról, hogy mit éltél át. Ehhez hosszú idő kell, hogy feldolgozd. Nem kell megnyugodnod. Tombolj, sírj, amíg el nem fogynak s könnyeid ~ ezt én is csak most tanulom. Keserves és félelmetes. De benne minden seb friss. Addig kell bekötöznünk őket, amíg el nem fertőződnek.
~ Tudom. Semmi baj ~ előveszek a zsebemből egy zsepit és átnyúlva fölötte teszem le mellé.
~ Tessék ~ üzenem neki és újra elfekszem mellette levéve róla a kezem. Szegény gyerek.
~ Dante lecseszett, igaz? ~ kérdezem és az eget nézem. Nem értem. Ha valaki ilyen bölcs, miért bánt egy ilyen gyereket?

Igazából nem sokat tudok Mattről, nem is értem miért van bennem ez az erős anyai ösztön iránta. Talán mert az én fiamat elvették és ő hasonlít a képzeletemben élő gyerekhez. Csendben fekszem mellette és lehunyom lassan a szemem. Fáradt vagyok. Az edzések és a lelki megpróbáltatások is nagyon kifárasztanak. Nicho tényleg küzd értem, bár még mindig nem egészen értem, hogy miért. Biztosan hasonlítok valakire a múltjából. Eh, már megint csak feltételezgetek. Lehunyom a szemem és összehúzom magam. Azért elég hűvös van.
~ Sajnos... De mi tudjuk mi az igazság. Csak mi tudjuk, hogy mi történt ~ nem nyitom ki a szemem, csak amikor felkel a földről. Felülök és meglátom a zsepit. Jajj, én hülye. Talán azt sem tudja mire való. Visszarakom a zsebembe és felnézek rá.
~ Elmész? ~ szomorkás a kérdésem. Örültem a társaságának. De ha el akar menni, nem tartom vissza.

Hallgatom a kérdést miközben megtörlöm a koszos gatyába a kezemet. Az ég felé pillantok majd vissza rá. Miért szomorú? Csak pislogok párat és lassan lehajolva veszem fel a valamit amit nekem adott és vissza nyújtom neki.~Nem sokára esni fog...menj vissza pihenni. Fáradt vagy. Én is pihenni megyek~mosolyodom el féloldalasan ahogy szemeit figyelem majd lassan kihúzom magamat és zsebre teszem a kezeimet.~Jól estek a gondolataid.... ~vallom meg ahogy le pillantok magam elé majd nem sokkal erősebben fúj egy kicsit a szél és valóban csöpögni kezd. Mélyet szusszanok és élvezem a hideg esőcseppeket amik egyre többször érik az arcomat.~Köszönöm Caroline...~suttogják a gondolataim és a már magamnak készített fedett lyuk felé pillantok amit készítettem magamnak. Ha elmegy meg várom és kicsit elkísérem az ajtótól pár méterig majd megvárom míg eltűnik a házban. Aztán a saját helyemre ballagok és lassan beállva a tető alá rázom meg magamat, majd szépen elő hívva vörös bundás farkasom lassan a vacokba bújok és össze gömbölyödve fekszek el. Mélyet szusszanok és lehunyva kék szemeimet lassan elalszok az eső illatára és halk zajára.

Köszönöm a játékot!! )

Nem érti a kérdésemet, vagy a reakciómat. De talán senki sem volt még szomorú, amiatt mert elmegy. Inkább elmosolyodom, főleg amikor visszaadja a zsepit és egy pillanatra úgy tartom a kezem, ahogy mindketten fogjuk, csak utána veszem el és teszem zsebre.
~ Rendben. Nekem is a te gondolataid. Nagyon sok érték rejtőzik benned ~ mosolygok rá és lassan én is felkelek a földről.  Valóban esni fog és neki is kell pihennie. Biztosan nehéz megszólalni ilyen sok idő után. Vagyis tudom, hogy nehéz. El is ered és az a friss eső illat assan megtölti a levegőt.
~ Én is köszönöm ~ valahogy muszáj mosolyognom, ahogy nézem őt. Követem a pillantását és elszomorodom. De nem, nem tudom pótolni az anyukáját. Mégis ezt szeretném. Elkísér az ajtóig és még egyszer rá mosolygoik mielőtt eltűnnék a szeme elől a nagy épületben.

Én köszönöm