Sosem hittem, hogy eljön az a nap, mikor a nyakamba veszem mindenemet és felkeresem a saját apámat.
Semmit nem tudok róla, fogalmam sincs milyen ember valójában, csak azt, hogy ami bennem van, azt tőle örököltem, szóval itt az ideje, hogy akkor tegyen is érte valamit.
Most pedig így történik, mert itt állok New York egyik kerületében, egészen pontosan Brooklynban, és nem mást akarok, mint beszélni a faterral. Elméletben itt lakik, gyakorlatban meg az is lehet, nincs itthon, vagy már letiplizett, de akkor úgy is megtalálom, kerül amibe kerül.
A házat nézve, az egy kész kúria,igaz, mégis mire számítottam, nem 20 éves, hanem 100 elmúlt, annyi idő alatt össze lehet rakni.
Egy dekket rágcsálok a pofámban, miközben leteszem a két táskámat, de az egyiket olyan óvatosan, mintha robbanószerkezet lenne benne, amely egy apró ütéstől is felrobban.
Csak egy papírt veszek elő a dzsekim belső zsebéből, és becsöngetek végre, vagy kopogok, tök mindegy. A napszemüvegemet még visszahúzom a szememre, megszoktam, bár most nincs olyan erős fény, hogy annyira zavarjon.

Fiam és én

A hátsó kertben vagyok Bhalazar vadászik és figyelem ahogy siklik a nedves fűben a szabadon engedett patkány felé. Érzékei élesek és vadul dolgoznak benne ahogy mozgatják azt a több ezer izmot a testében. Hatalmas mérete ellenére is gyönyörűen mozog és szinte bele olvad a fűbe alig rezzen alatta az avar bármit is, pedig hatalmas jószág és gyönyörűen hordja magát. Fekete pikkelyei lágyan csillannak meg mikor a fény felé villan és egyedül talán sárga szemei árulják el. Anakonda. Lassan lötykölöm meg a wiskhyt a poharamban és én is látom onnan az emelvényről a patkányt ahogy kutat az avarban és nyugodt kis teste nem sejt semmit, hogy nem sokára áldozata lesz otthonom legszebb ékkövének. A többi jószág is ki van engedve de mind tisztelik Bhalazart, hiszen tudják ki a ranglétra legszebb és legügyesebb kígyója. Egyformán szeretem őket, nincs köztük különbség mégis ez az óriás, hasonlít rám a legjobban. Olyan a vele való szímbíózisom, hogy azt nem tudja megtörni semmi sem. Halkan szusszanok egyet mikor Franko jelenik meg, hogy valaki keres engem, fogadja vagy ne foglalkozzon vele. Hallgatom és lassan vissza nézek a kígyómra.-Enged be, és vezesd hozzám.-Furcsa érzés fog el. Az egész váramat be lengi ez a furcsa érzés. Mintha egy részem öntudatra ébredt volna és most vissza jön hozzám, hogy ismét belém olvadjon.

Franko ajtót nyit és finoman meghajol előtte.-Üdvözlöm a Zahrkov kúriában uram! A gazdám már várja önt, fáradjon be hozzá vezetem.-Ahogy Zakhar belép az ajtón komornyikom becsukja majd elindul előtte kifele a hátsó kertbe a finom kerti búra felé véve útját ahol én foglalok helyet és még mindig a kígyómat figyelem. De amint megjelenik a gyermek azonnal rá szegeződik kék íriszeim világa és mint derült égből villámcsapás szorítom össze az ajkaimat. Szóval életben maradt. végig hazudtak nekem arról, hogy elveszett. Hogy nem érte meg a reggelt és minden hiába való volt. Most itt van. itt az örökösöm, aki az én vérem az én gyermekem. A fiam. Leküldöm a wiskhyt és még Bhalazar sikeres vadászatáról is lemaradok de már cseppet sem érdekel az akció. A fiamra vagyok kíváncsi. Amint hozzám érnek felállok és leteszem az asztalra az üveg mellé a poharamat. A gyermekemet nézem, miközben intek komornyikomnak, hogy távozhat aki meghajol és el is menetel vissza a váramba.-Szóval életben maradtál...Fiam..-pillantok rajta végig és a bőröndjeire nézek. Azonnal megérzem a táskában rejtegetni való drágaságokat.-Itt szabadon engedheted őket. Nem éri őket semmi bántódás és elveszni sem fognak.-mondom ahogy finoman a bőröndje felé intek.-Bhalazar szívesen ügyel rájuk.-pillantok hatalmas anakondám felé aki éppen a patkány bekebelezésén dolgozik.-Foglalj helyet kérlek...sok mindent nem tudunk egymásról és most már mindent tudni akarok.-mondom ahogy hellyel kínálom az asztalnál, majd ha elfogadja fel veszek egy tiszta poharat.-Wiskhyt, vagy Vodkát?-kérdezem ahogy szemeibe pillantok és ha elfogadja a választott italból töltök neki. Van jég az asztalon, ha kíván bele tenni. Magamnak is töltök és leülök vele szembe.-Hogy nevezett el anyád végül?-kérdezem ahogy rá szegezem ismét kék szemeimet miközben megemelem a poharamat és finoman bele kortyolok az italomba.

Miközben várok, azon gondolkodom, hogy vajon egyáltalán tudott rólam, vagy marhára nem. Vajon ő yit ajtót, vagy van cselédje, bejárónője a fene tudja mije, vagy nincs.
Van még néhány dekkem, én ráérek, ha kell, addig várok, míg ki nem jön valaki vagy haza nem jön valaki. Már épp leülni készülök az ajtó elé, mikor kinyílik, de az a tag aki kilép rajta, hát azt mindennek mondanám, csak faternak nem.
Ez meg mi a tököm? Él egyáltalán? Vagy össze van rakva darabokból mint valami puzzle? Érzem, hogy átjárja a mágia, ez nem ember, a franc tudja mi, de nem ember. A megrökönyödéstől szóhoz sem jutok, csak átnyújtom neki amit előhalásztam és rábökök fater nevére. Erre mit csinál? Nem megszólal, nem, becsukja az ajtót és eltűnik.
Hát ez kurva jó. Még az a nyomorult születési lapom is a kezében maradt, azt pedig nekem vissza kell szereznem. Káromkodni kezdek és újból csöngetek. Ha nem jön vissza én betöröm az ajtót, engem nem érdekel, de a papíromat visszaadja vagy én csinálok belőle legót.
Már épp erre készülök, amikor ismét megjelenik, de mielőtt leordítanám a fejét kiderül, beszélni is tud, és közli, hogy a gazdája fogad. A mi van? Beszarás... a gazdája. Komoly. Követem azt az izét a cuccaimmal, és valami kertbe vezet, ahol amit legelőször meglátok, az egy hatalmas anakonda. Oké, ez jó pont.
Leteszem a táskáimat, ismét nagyon óvatosan az egyiket, annak nem eshet bántódása, és csak utána nézek a faterra. Hát ő az apám... oké.
-Szasz fater. Nem kellett volna? Ezt nem mondták.
Valami kimaradt a történetből, azaz valamit anyám nem mondott el. Szóval én elméletileg meghaltam vagy mi? Már épp kérdezném, amikor a kincseimmel teli táskára mutat.
-Tehát tényleg tőled örököltem. Kicsik még, azaz a királypiton még nagyon kicsi, a másik nem annyira. Ő korallkígyó.
Mosolyogva hajolok le a táskámhoz és szedem ki belőle a két utazóterráriumot, hogy kiengedjem őket onnan.
-Tudod, mielőtt eldöntöttem, hogy felkereslek, pofán akartalak verni, és még most is, amíg kint álltam... de az első kijeelentésed. Te azt hitted, hogy megmurdeltem?
Őszintén érdekel a válasza, mert ha kiderül, hogy neki hazudtak, akkor máris más a helyzet, akkor nem akarok behúzni neki.
Óvatosan engedem a földre a két picurt, akik szinte elvesznek a hatalmas boa mellett. Nem vagyok nyugodt. Vesztettem már el kedvenceket, őket nem fogom egy másik kígyó miatt.
-Tévedsz, én mindent tudok rólad. Egy vodka jól esne, kösz. Zakhar, ezt a nevet akasztotta rám.
Vigyorgok, mert tény, vagy az anyám, vagy a nyomozó tálalt ki, már amit megtudott. Még egy darabig nézem a kígyóimat, végül csak leülök faterral szemben.

Figyelem az anakondát, hogy ha kell, mentsem az enyéimet, de egyelőre nem úgy fest, mint aki bántani akarná a kicsikéimet, sőt, sokkal jobban foglalkoztatja a patkánya. Örülök neki. Esküszöm kígyó sültet ettem volna vacsorára, ha rájuk támad.
A megjegyzésre faterra pillantok és megrázom a fejemet. Hát nem, nagyon nem így történt.
-Dehogy. Mindent elmeséltek, kivéve azt, miért tűntél el. Igen, ezt anyám is mondta, hogy ha valaki betegesen rajongott a kígyókért, az te voltál. Lopva kellett tartanom őket, mert nem engedte... amikor meg lebuktam, mert a pitonom és a boám kicsit nagyobb lett és nem fért el, az állatkertnek adta őket. Soha nem bocsátottam meg neki. Azonnal elhagytam.
Keserédes mosollyal mesélem, kihagyva, hogy mire értük mentem volna, a két nagy kedvencem elpusztult, a többit pedig szétosztogatták.
Az anakondára pillantok aki éppen engem nézett ki magának, és ha nem is túl gyorsan, de éppen felém tart. Nem félek tőle, tudom, hogy nem bántani akar, csak ismerkedni, mert érzi a rezgéseket és a szagokat. Hagyom, hogy hozzám érjen, rám nehezedjen, majd miután feltérképezett, tovább menjen. Óvatosan simítok végig a fején, talán az enyéim is ekkorák lennének már, ha időben ki tudom hozni őket.
-Mindegyik. Kivétel nélkül, mert pont akkor nem vagytok ott amikor kellene.
Ennyire egyszerű. Az anyám nem tudta megadni azt amit kellett volna, boszorkányként is gyenge volt, mégis mihez kezdtem volna vele? Naná, hogy leléptem.
-Pff... csodás. Ennek meg is ittam a levét. Az anyám nem volt éppen erős a mágiában, és erre igen hamar rájöttem. Magántanárt kerestem, hogy fejlődni tudjak, de a végén azt mondta, hogy ami bennem van, abban nem tud segíteni, mert ritka.
Meg voltam lőve, haladtam volna tovább, és egy nyomorult alakváltásig nem tudtam eljutni, mert ahhoz meg én nem voltam elég erős. Lehet, jobb lett volna, ha fater magával visz, akkor megmaradnak a kedvenceim is, ő tuti nem dobott volna ki velük.
-Oké. Rövid leszek. Már piciként is kígyókat cipeltem haza, anyám meg úgy akart védekezni, hogy Finnországba költöztünk. Persze itt még inkább gyűjtésbe kezdtem, egy hatalmas szekrényt rendeztem be nekik, ott tartottam őket. De megnőttek, a boa és a piton igen, így lebuktam, anyám meg elajándékozta őket. Azonnal bentlakásos suliba mentem, itt fejeztem be mindent, és mentem egyetemre, meg albérletbe. Gyakornok lettem, az anyám megtalált, könyörgött, hogy menjek haza, ezért onnan is leléptem, ő meg egy magánnyomozót fogadott, hogy megtaláljon. Olvastad a botrányt, nem? 7 év után lezárták az ügyet, nem találták meg a tettest.
Széles vigyorra húzódik a szám, igen, én voltam, ott használtam először az árnyékkígyókat, és magamat is megleptem azzal, milyen profi módon ahhoz képest, hogy sosem gyakoroltam be igazán.
-Nem tudom, mi van bennem, mocorog, de nem jött még elő sosem. Pikkelyem az nincs, vagyis nem tudok róla.
Faterra pillantok, lehet, olyanom is van, csak még nem tört a felszínre? Jó kérdés, de talán ő tudja a választ ezekre, sőt, a mosolyából ítélve biztosan.

Nagyjából elmondom, mi történt, vagy mi nem, de ha most megkérdezné, mi van az anyámmal, hát nem tudnám megmondani. Többet voltam nélküle mint vele, amit még mindig nem bánok, főleg annak függvényében, hogy faternak azt mondták, kinyiffantam már anyám hasában. De miért?
Miért hazudtak neki, és miért nem mondták meg nekem, hogy valószínűleg nem is ment volna el, ha tud rólam. Mindegy, felkutattam és itt vagyok.
-Komolyan gondolod? Igazság szerint azért jöttem ide, hogy tanulni tudjak tőled, meg ilyesmi, és csak reméltem, nem hajítasz ki azonnal. De... nem vagyok könnyű eset, most mondom. Azért túl sokat nem szeretnék, kettő van most csak, ők ketten. Vagyis te tudod, hogyan működik?
Meglep a felajánlása, bár tényleg úgy indultam el, hogy vagy vele fogok lakni, vagy senkivel, de azért azt nem gondoltam, hogy még örülni is fog nekem. Más ilyenkor mindenféle bizonyítékot akar,és nem fogad el egy sima születési papírt, amin a neve szerepel. Bár ha azt nézem, szinte anélkül is érezhető az azonos rezgés és energia.
A kis királypitonomért nyúlok, aki közben feltérképezte fatert is, és a lábamon igyekszik felfelé, hogy az ölembe emeljen finoman. A korallom sokkal bizalmatlanabb, egyelőre messzebbről szemlélődik, de közelebb hozzám.
-A kígyókat már kicsinek is értettem, de pikkelyem nincs. Sőt, vedlésem sem volt még.
Egyelőre azon tűnődök, hogy most akkor el vagyok maradva, és már rég túl kellene lennem ezen, vagy teljesen normális, hogy még nem jutottam el idáig. Persze azt láttam, hogy a kedvenceimnél ez hogyan zajlik, na de nálam? A magántanárom ezek szerint nem poénkodott, mikor azt mondta, nagyon ritka a képességem, és nem tud többet segíteni, igaza volt.
-Oké. És akkor tudod, hogy ezt hogyan hozzam ki magamból? Beszarok, mert annyira fáj, vagy nem? Csúcs, remélem, nem gabonasikló. Egyébként, te tényleg örülsz nekem?
Hallgatom, hogy hogyan is zajlik ez az egész, mi alapján lehet beazonosítani, és egyáltalán nem rettent el az a lehetőség, hogy esetleg méregfogam is lesz. Sőt, alig várom. Bár ha megtanulom az árnyékkígyóimat is mesterien irányítani, onnantól kezdve nem lesz semmi gondom. Remélem.

Már elmúlt az az idő, hogy bárkinek meg akarjak felelni, magam miatt csináltam mindent, anyám elérte, hogy pont ne érdekeljen, ki mit várna el tőlem. Mutatott volna példát. Helyette mint kiderül, egy csomó mindent elhallgattak, és akkor csodálkoznak azon, hogy nem akarok még kommunikálni sem velük.
Mit kéne még mondanom? Azt, hogy nem voltam még 15 és már magamra voltam utalva? Na és? Semmin nem változtat.
-Kösz. Nem mindenki örül annak, ha felbukkan a múltjából egy ivadéka, sőt mindenáron be akarja bizonyítani, nem így van.
Igen, azt vártam, hogy balhézni fog, hogy közli, takarodjak innen. Egy dologért nem mentem volna el akkor sem, mégpedig azért, mert egyvalaki tudja, mi a jó ég zajlik bennem, és az a fater. Szeretem a kígyókat, igen, így csak bólintok a többi megállapítására. Lesz-e még majd másféle kígyóm, az a jövő zenéje, egyelőre annak is örülök, hogy ők ketten megvannak, nem hiszem, hogy a többi kedvencemet megtalálom már.
-Jó neked. Nekem nem sikerült megfejtenem még, amit mégis, azt már azért, mert értettem őket, és ők segítettek. Ő is él, tudom, azt már kinyomoztam. Persze a mese szerint nagyapa meghalt, de tudtam, hogy nem így van. Anyám sosem árulta el azt sem, hová mentél, még akkor sem, amikor rájött, hogy tudom, mennyire gyenge boszorkánynak.
Igazából kezdem irigyelni az apámat, mert neki volt kapaszkodója, nekem még annyi sem. Amit viszont nem értek, miért hazudtak? Meddig akarták folytatni? Azt hitték, sosem jövök rá semmire, vagy nem kezdek nyomozásba? Hallgatom a szavait, végül rápillantok.
-Miért? Miért nem tudtam ezt megoldani egyedül? Hol akadtam el?
Őszintén érdekel. Hiszen igyekeztem, ezért kerestem egy boszorkánymestert, hátha a segítségével sikerül, de nem, nem így lett. Miért nem tudtam elengedni, hogy ösztönösen tegye a dolgát?
-Oké. Nem mondom, hogy lelkesít a tudat, hogy szó szerint összeszarom magam, de ha ez kell, haladjunk. Náluk éreztem, mennyire fájdalmas, és nem tudtam segíteni nekik.
Célzok a kígyóimra. Közben a korallom is közelebb jön, de még mindig tisztes távolból szemléli az anakondát. Bizalmatlan, de mindig is az volt. A pitonom sokkal közvetlenebb, ő már érdeklődve nyújtogatja a fejét az ölemből.
-Én ezt nem tudom megadni neked, nem lesz örökösöm, mert, nem lehet, hacsak mágiával nem, ahogyan én is lettem. Fogalmam sincs, mivel foglalkozol, és nem tudom, hogy én ennek megtudok-e felelni. Magánélet... na az van, a holtak között.
Nevetni kezdek, mert ha a magánéletemre gondolok, az az, ami nincs. Vagy melóztam, vagy a kígyóimmal foglalkoztam, de az, hogy csajozzak hosszabb távon, hát azt nem nekem találták ki. Már a gondolata is rémiszt annak, hogy majd egy nő bele akar szólni mindenbe... még mit nem.
-Én nem vágyom ilyesmire, ez a te munkád gyümölcse, nem az enyém. Miért érdemelném meg? De... egyet árulj el, az az izé, aki ajtót nyitott, az mi az úristen? Mert hogy nem élő, az tuti.
Mégis hogy mondhatnám azt, hogy szeretném megörökölni azt, amit ő teremtett? Abban nekem semmi munkám nincs, ez az övé. Igaz, valószínűleg nem a hivatalos melómmal fogom degeszre keresni magam, de akkor is. Az viszont érdekel, hogy miből van az az alak, aki ajtót nyitott.

Kimondom amit gondolok, mert tényleg így érzem. Mégis minek hajtanék én bármiféle örökségre. Majd alkotok valamit, építek, és akkor már nekem is lesz.
-Honnan tudnám? Azt sem tudom, te mire voltál az anno.
Megvonom a vállam, azon kívül amit anyámtól tudok róla, azon kívül nem ismerem, vicces lenne csípőből rávágni, hogy hogyne, teljesen. Viszont az a valami érdekel akivel kapásból összefutottam. Láttam már mozgó holtakat, de azok többnyire vámpírok voltak, nem ilyen... a fene tudja mik.
-A komornyikod? Egy két lábon járó hulla, mint komornyik... értem.
Beteg ötlet, komolyan mondom, az, de valahol zseniális, mert mégis ki a fene keresne egy halottat? Már ha nem ellopták a temetőből, és a testet keresi a fél államok. Amit viszont mond, arra leesik az állam.
-A mi? Fogtál egy holttestet és abba ültettél egy megidézett lidércet? Tehát mint egy dobozt, telepakoltad egy lélekkel, ami mozgatja? Beszarok.
Elgondolkodtató, főleg ha azt a felét veszem, hogy védik őt, és csak neki engedelmeskednek. Mekkora sereget lehet ebből toborozni? Hatalmasat. Nagyapám kitalált valamit, fater meg megvalósította... Most érzem azt, mi mindentől voltam elvágva, és mennyire el vagyok maradva. Már rég tovább kellett volna lépnem... fasza.
-Tehát ha valójában látnám és nem lenne mágiával fedve, akkor bőrdarabokkal stoppolt testet látnék? Fel lehet őket ruházni érzelmekkel?
Nem, én sem vagyok beteg, dehogy, már tovább gondolom az egészet, mert miért is ne? Végre ötletelhetek. Ettől függetlenül nem értem, hogy én miért rekedtem meg.
-Komolyan mondod? Vagyis ha nem indulok el felkutatni téged, akkor esélyem sem lett volna arra, hogy tovább fejlődjek? Már értem, miért mondta a mesterem, hogy ez nagyon ritka.
Végül is soha senkivel nem találkoztam, aki hasonló képességeket birtokolt volna, de annyira nem, hogy nagyon nem. Nem is értettem, azt gondoltam, én mozgok rossz körökben, erre kiderül, a frászt, azaz igen, de azért, mert a családunkon kívül ez senkiben nincs benne. Mégis úgy érzem egy kicsit, hogy éveket vesztegettem el a semmire. A kérésére meglepődök, még soha senki nem akarta megnézni a kicsit.
-Igen. Kicsit bizalmatlan az idegenekkel, de kikelése óta csak velem volt. Naghan a neve. Hím. Ő pedig Morana, nőstény, de gondolom ezt kitaláltad.
Nevetve és óvatosan adom át pitont, miközben a korallom felé intek. A kis piton hirtelen a kezemre tekeredik, amikor érzi, hogy nincs veszély, már el is enged. Érdekesnek találom azt az összhangot ami fater és közte van, persze min csodálkozom? A kígyó nem buta, ő is érzi, hogy ugyanaz a vér.
-Nem halt meg, ezt biztosra tudom. Pontosan nem tudtam, hol van, de azt éreztem, hogy a közeledben valamerre. De az előbb említettél egy piócát ami benned volt. Az ő volt?
Túl sokat nem tudtam kideríteni, de amit igen, azok alapján egyszerűen tudtam, hogy nagyapám él, csak a részleteket nem. Kérdőn pillantok apámra, egyértelmű, hogy ő mindent tud erről.

Figyelem, ahogy apám a pitonomat vizsgálgatja, a kicsi meglepően nyugodt, még érdeklődik is, ahogy gyűjti a mintákat. Még mindig nem tudom elhinni, hogy tényleg örül nekem, és nem esett a torkomnak, de az, hogy felajánlja az örökségét nekem, mikor nem is ismer, hiszen elszakították tőlem, ez nekem szokatlan. Fogalmam sincs, erre hogyan kéne reagálnom. Hallgatom a válaszát, és felkapom rá a fejem.
-Ha úgy vesszük? Miért? Akkor micsoda? Ó, nem így gondoltam. Tegyük fel, van egy ellenséged, akiből ilyen... valami lesz, de meghagyod, vagy adsz neki érzelmeket úgy, hogy csak és kizárólag neked engedelmeskedik. Az azért szívás, nem?
Akkor most már végképp érdekel, miből van az a komornyik, pontosan. Az, hogy mire gondoltam, nagy vonalakban fejtem ki, a végére pedig széles vigyor ül az arcomon. Rá kell ébrednem, én sem vagyok teljesen ép.
Naghan ahogy asztalra kerül, máris felém kúszik, én pedig érte nyúlok, hogy az alkaromra tekeredjen és az ölembe tegyem.
-Így már értem. Ha nem döntök úgy, hogy megkereslek, akkor ki tudja, még mennyit szerencsétlenkedek úgy, hogy nem jutok előbbre, mert ezt rajtunk kívül senki nem kapta. Hát ezt hallgatták el előttem? Király. Oké. Vagyis megrekedtem a bébikorban, és lehet, hogy több dolgot tudok elméletben, de gyakorlatban az nulla.
Felsóhajtok, ez nem hangzott valami biztatóan, bár az azért megnyugtató, hogy ha beledöglök is kevés az esélye, hogy megfejtem, hogy a fenébe hozhatom ki magamból amit kell. Na de nagyapa erre hogyan jött rá?
Közben Morana is odaér hozzám és már bőszen kúszik felfelé. Úgy tűnik, hideg volt neki a fű. A kabátomat igazítom el, hogy abba tekeredjen, és beteszem mellé a kis pitont is. Az meleg.
-Oké. Testet tudok keríteni, az nem gond, persze gondolom, nem mindegy, milyen.
Faterra pillantok, érdekel a terve, hogyan is gondolja pontosan. Van valami kritérium vagy tényleg mindegy, csak legyen egy szabad test, amit birtokolhat.

Már van is egy tervem arra, hogyan oldom meg ezt az érzelmes dolgot, persze azért még akadnak kérdéses részek, sőt, szinte csak azok, de azt hiszem az ötlet nem is olyan elveszett.
-Nem tartod hülyeségnek? Mások erre azt mondták volna, deeee... látok benne potenciált. Ezt meg... köszi. Biztos lesznek kérdéseim, meg hülye kérdéseim, de ha lidércet lehet egy testbe tuszkolni, akkor szerintem ez is megoldható. Nem, nem szeretném egyedül, még ha bénázni is fogok, akkor sem.
Eleget szerencsétlenkedtem egyedül, és ha kaphatok segítséget, akkor kérni is fogok. Így pedig egyértelmű, hogy az első akinek meg akarom mutatni, mire jutottam, az pont fater.
-Akkor jó, azért megnyugodtam, azt hittem, hogy velem van a baj. Legyünk túl rajta minél előbb, ha elkerülhetetlen. Egy kicsit, de nem akarok pofátlan lenni, így is rád törtem végül is. Megnézhetem? Kintről olyannak tűnt, hogy elállt tőle a szavam is.
Nem akarom elkerülni az elkerülhetetlent, sőt, inkább siettetném is. Fejlődni szeretnék, és ha lehet, minél előbb, mert most csak állok a saját mocsaramban, és nem tudom, merre induljak kifelé belőle.
-Jó, akkor majd mindegyiket megnézed, melyik felel meg. A piócát nem ismerem, így fogalmam sincs, mit fogadna el vagy éppen nem. Mit művelt veled?
Akad pár test, szerintem ez nem probléma, azaz nem lesz az, persze tényleg nem tudom, hogy démoni dögnek mi lesz a megfelelő. Amikor elhangzik a büntetés szó, akkor felkapom a fejemet.Mégis mit tett nagyapa, hogy így vélekedik róla?

-Mert már néztek hülyének az ötleteim miatt, pedig... szerintem nem lettek volna rosszak, csak gondolom nem szokványosak.
Elvigyorodok, annak már most örülök, hogy fater nem röhög, nem elvenni akarja a kedvemet, hanem komolyan veszi a tervemet. Ahogy indulni készül, kedvenceimet felemelem a kabáttal együtt, már nem pakolom vissza őket a helyükre, nem akarom zavarni őket ezzel.
-Már készítik? Honnan tudták? Vagy tudják a menetrendedet? Ó, lehet, nem utasítanák el, köszönöm.
Mindjárt kész a vacsora... ezt mégis hogy? A kígyóim etetésére elmosolyodok, lassan kajásak, magam is tudom, így mégis visszateszem őket a terráriumukba, és bele a táskába. A széket betolom, és indulok apám után. az az izé a cuccaimhoz nyúl, én pedig megmerevedek egy pillanatra. A kicsikéim...
-Oké... és akkor tudja, hogy abban ott... élőlények vannak?
Ebben azért nem vagyok olyan biztos, bár az a komornyik olyan finoman fogja meg őket, hogy végül is nincs miért aggódnom. Követem fatert, és közben csak pislogok, mert ilyen házat én még nem láttam. Nem csak hatalmas, de ahogy elnézem, hát itt minden van.
-Biztos, hogy ezt szeretnéd? Tényleg nem akarok zavarni, még ha valóban így is készültem, csak... a fene se gondolta, hogy te sokkal normálisabb vagy az anyámnál. Dasha? Ő a barátnőd?
Itt fogok élni... oké, ez nekem így sok. Azt hittem, fater egy normál lakásban lakik, nem azt, hogy egy villában. Az én kis lyukam ehhez képest... lassan kezdem szégyellni, hogy hol éltem. Nem foglalkoztam ilyesmivel sosem, végül is csak aludni jártam oda. Na de ki az a Dasha?
-A mi? Akkor ő csak egy gazdatestet látott benned, nem többet? Most komoly? Semmi más nem érdekelte, csak az, hogy az ő jövője biztosítva legyen, és te ezek után testet akarsz neki keresni?
Akkor én most nem értem az apámat. Még ő akar neki segíteni? Vagy, van valami terve, amihez kell a nagyapa? Jó kérdés. Ahogy belépünk az étkezőbe, ismét megtorpanok, egyrészt azért, mert az is hatalmas, másrészt azért, mert ott is van egy olyan izé, mint az a komornyik, csak nőben. Érzem, hogy ugyanolyan mint a fickó. Hány van még belőlük?

-Ez így egybe? Nem rossz életpálya. Vagyis akkor ne csodálkozzak azon, hogy mások számára érthetetlen gondolataim vannak és megvalósítandó terveim. Szuper.
Kezdem érteni. A hivatalos verzió szerint azért nagyapa nem volt ennyire elvetemült, de úgy látszik, hogy az tényleg a kozmetikázott verzió csupán. Vajon milyen titkokat őrizget még?
A helykínálásra aprót bólintok, és leülök, úgy hallgatom apát.
-Vagyis ő akkor nem olyan mint a komornyikod és nincs agyon foltozva? Mi alapján választod ki őket?
Kérdezem érdeklődve. Valami szempont csak van, ami alapján eldönti, ki felel meg a terveinek és ki nem. A menetrenden meglepődök. Az nekem nincs, azaz kiszámíthatatlan volt mindig is, egyszerűen sosem tudhatom, mikor jön egy telefon, hogy mennem kell.
-Oké. Viszont azt tudnod kell, hogy ha csörög a telefonom, akkor az általában azt jelenti, hogy 12-es kód van, azaz holttestet találtak, és akkor mennem kell. Ez pedig lehet az éjszaka kellős közepén szintúgy, mint a nap bármelyik pillanatában.
Most jut eszembe, hogy azt elfelejtettem faterral közölni, mi a civil melóm, és bizony tényleg van, hogy ugranom kell, akár tetszik, akár nem. Az óra meg kongat és erre több ilyen izé jelenik meg. Felszolgálják a vacsorát. Kemény.
-Már nem aggódom. Láttam, hogy mennyire óvatosan fogta meg a táskámat, így nem félek attól, hogy bántódásuk esik. Ugyan meglepő volt azt látni, hogy egy végül is halott mindennel tisztában van. Jó étvágyat, és még egyszer köszi.
Már a menü is érdekes, azaz nekem az, mert most jövök rá, hogy a fél életemben majdhogynem vegetáltam. Ennyi kaját egyszerre az isten tudja mikor láttam és ettem, mint ami most csak a tányéron van.
-Azt nem tudom, ahogy mint látom, sok mindent a múltról sem. Mivel nem voltam abban biztos, hogy esetleg nem te sétáltál ki az életünkből, mert meggondoltad magad, így a fogadtatásban sem lehettem az. Nem erre számítottam, csak azt éreztem, hogy anya gyenge, a tanárom nem tud többet átadni és megrekedtem, amiből nem tudok kimozdulni. Az egyetlen ötletem te voltál.
Szar dolog vegetálni, nagyon is. A beteges rajongásom a kígyók iránt árulkodóak voltak, s bár nem is titkolták előlem, hogy ezt kitől örököltem, azt elfelejtették mondani, hogy bennem is az van, és ezzel sürgősen kezdenem kellene valamit. Vagy nem is tudták? Már azt is sikerként fogtam fel, mikor az árnyék kígyóimat irányítani tudtam.
-Tessék? Akkor nem bennem van, hanem én magam vagyok az? Ez új. Eddig azt hittem, hogy csak az egyik részem. Oké. Egy vámpír? De az halott, jéghideg, érzelemre képtelen faj egy bizonyos idő után. Mi a jó egy halott, kihűlt test ölelgetésében? Most komolyan? Te nekrofil vagy?
Egészen eddig rosszul kezeltem ezt az egészet, sosem jutott volna eszembe az, hogy én magam lennék a lény, bár persze én marha... akkor miért emlegette volna a vedlést? Idióta vagyok. Ám amikor a barátnőjéről kezd el mesélni, még nem is zavarna a dolog, hát miért ne lehetne valakije, amikor nem éppen fiatal, na de egy vámpír? Az tulajdonképpen egy hulla ami mozog és vért zabál.
-Akkor okozz neki meglepetést. Lebecsülne, igaz? Ne tegye, sose tegye, még ő se. Kicsiként mindig látni szerettem volna teljes valójában, persze nem volt rá lehetőségem. Igen, tudom miről beszélsz. Bár amikor én idáig jutottam, akkor már anyámat is ott hagytam, de hiányzott, hogy senki nem volt aki azt mondja, oké, ezt most jól csináltam, vagy valami.
Eddig úgy gondoltam, hogy nagyapa jó fej lehet, de egyre inkább változik a véleményem róla. Lehet, a végén már csak azért szeretném látni, hogy a képébe röhögjek. Az apai elismerés... na ja. Amikor ott álltam 14 éves fejjel, hát nem volt egyszerű, de végül is túléltem, még ha a hiányérzet ott is maradt.

-Vagyis ha jól értem, csupán azért nemzenek, hogy nekik legyen megfelelő test, ha arra kerül a sor? Szemét egy népség, de azért az erejüket elfogadnám csontra.
Minden faj az érdekeit tartja szem előtt, na de nem ennyire mint ezek szerint a démonok. A fiatalnak tűnő akármit figyelem, nem fér a fejembe, hogy ez miféle hobbi? Oké, praktikus, elismerem, de akkor is furcsa. Igaz, itt elférnek, nálam a is lyukban maximum tolongtunk volna, bár nekem ez eszembe sem jutott még.
-Oké, tehát kell nekik egy test, hogy idővel általa váljanak erősebbé, mármint a bennük lévő lidérc? Amolyan testőrként funkcionálnak, de végül is bármit ellátnak. Csúcs, ide házőrző sem kell, vannak elegen. Mi a terved? Egy teljes hadsereg?
Hallgatom apát és elgondolkodom azon amit mond. Majdhogynem úgy működnek mint az emberek, csak náluk nincs lejtmenet, minél idősebb a test, annál nagyobb az erő. Na de mi van akkor ha elöregszik a test végleg? Vagy az nem következik be?
Apám válaszát hallva jövök rá, hogy oké, még mindig nem tudja, mivel foglalkozom, és ez okoz egy kis zavart a rendszerben.
-Félreértettél. Igazságügyi orvosszakértő vagyok, vagyis a saját időmet sok esetben nem én osztom be, hanem a halottak. Valakit megöltek, vagy gyanús a körülmény, akkor jön a telefon és mennem kell. Tényleg a leglehetetlenebb időpontokban fordul elő.
Aztán a fene tudja, mikor végzek, mert a helyszíni szemle után általában azonnali boncolást kérnek, amit nem lehet halasztani, ahogy a mintavételeket sem. Azon viszont teljesen fennakadok, hogy egy vámpír a nője, komolyan, pedig ritkán szoktam, de most sikerült.
-Kösz, eddig nem akartam kipróbálni, ezután sem szeretném. Tartsd távol tőlem az összeset, ha lehet.
Mozgó holttal kefélni... na az a vég, az az a pont, ami már nekem is erős. Mert dumál, mert mozog, meg egyébként is. Az enyémek legalább nyugiban vannak, nem mintha rájuk tudnék gerjedni.

Fater válaszára felvonom a szemöldökömet, mert akkor már végképp nem értem, hogy a démonok többsége minek szaporodik? Semmi értelme. A többi meg kész szemétség.
-Akkor azt áruld el, minek akarnak utódot? Ez így gáz, ha utána nem is foglalkoznak velük. Mert legalább lenne valami tervük, akkor azt mondom oké, na nem ilyen nagyapáé, de na. A másik meg... mi tehetünk arról, hogy vagyunk? Ez diszkrimináció, ha mi tennénk a többi fajjal, akkor meglepődnének.
Fújok egyet. Mások döntik el, hogy veszélyesek vagyunk. Mégis kire? Ők ugyanolyan veszélyesek, köztük is vannak őrültek, defektesek, akkor meg honnan veszik a bátorságot, hogy ők ítéljenek? Fel vagyok háborodva, még akkor is, ha apám azt mondja, ez nem csak nálunk van így.
-Aha, így már értem. Szóval egy jelmez, ami elfedi a valódi kilétüket. Varrásban jó vagyok, de azt hiszem erre nem lennék képes. Lidérceket tervezel mindegyikükbe majd, vagy csak akkor, ha szükséges?
Érdekesen hangzik amit mond. Ezek az izék ugyan érzelem nélkül, bábként működnek, de mégis tudatosak. Vigyáznak a testre. Na de mi van a sérülésekkel? Mi van, ha megsérülnek? Például elvesztenek egy végtagot, vagy ilyesmi. Akkor kapnak másikat és nincs semmi probléma?
Elgondolkodom a lehetőségeken, bár az is lehet, járulékos veszteségek, a fene tudja, illetve ott van, hogy kapnak új testet. De... akkor mindent elölről kezdenek, vagy az az erő megmarad? Ezernyi kérdés fogalmazódik meg bennem, és még mindig a nőit valamit nézem.
-Oké. Nem, 29, de reméltem, hogy legalább ezt eltalálod, mindegy. Ó, persze, erre szerettelek volna kérni, ez úgy is kimaradt annak idején, hát akkor pótoljuk már be. A kisautó nem kell.
Nem szoktam fennakadni, de az, hogy fater betippeli a koromat, na azon igen. A többin nevetek, szép is lenne, ha fogná a kezemet és úgy mennénk végig az utcán. Bár amilyen farok vagyok, még az is lehet, simán megtenném.
-Csodás. Még majd én kérjek bocsánatot tőle, hogy nem az anyám? Tudhatná, hogy neki nem lehet gyereke, hát halott. Mégis hogy a tökömbe hordaná ki? Ehh.
Az ugyan biztató, hogy a csaj nem marad velem sokáig egy légtérben, de ne én legyek már a hibás azért, mert ő nem tud szülni. Szép is lenne.
Közben kiürítem a tányéromat, meg kell hagyni, hogy tényleg jól főz a csaj. A desszertre én bólintok, szeretem, szó se róla.