Izgulok és aggódok, nevetek és sírok és nem értem miért, hogy történhet ez velem és mekkora mázlista vagyok, hogy Nicho így érez irántam és elhívott olaszba. De tanácsot kell kérnem, túlságosan zaklatott vagyok ahhoz, hogy józanul tudjak gondolkozni. Hát el is indulok, hogy kikérjem egy igazi nő tanácsát. Szegény Cam... De most muszáj. Nagyot sóhajtok mielőtt bekopognék, majd ha beenged és nem zavarom sietve leülök az ágyra.
- Camilla... segíts! - kezdem gyerekes izgalommal vegyes félelemmel.
- Te tudod, hogy kell ilyenkor viselkedni... tudod olyasmi történt, ami kész csoda... vagyis szerinted biztosan nem, de szóval nekem az és hát... nagyon izgulok és félek és akarom, de nem rontom el ugye? Többet kéne adnom neki, tudom... jajj annyira suta vagyok... - beszélek összevissza a kezeimmel babrálva és még a térdemet is rángatom föl le, mint egy beparázott vagy unatkozó kamasz. Felnézek rá és késztetést érzek, hogy beszéljek.
- Szóval izé, azt hiszem én is őt... De hát honnan lehet ezt biztosan tudni... Ha elmegyek vele akkor talán... Huh de kettesben lenni... Nem akarok bepánikolni. Néha már undorodom magamtól emiatt... - beszélek magamban és melegem van kényszeresen mozgok és a hajam is kócos, ami rám nem jellemző. Elgondolkodva nézem a szőnyeget, majd hirtelen felkapom a fejem.
- Ez most nagyon össze vissza volt, ugye? Ne röhögj ki, ha elmondom rendesen, mert el akarom csak olyan nehéz, még mindig alig hiszem el... - nézek nagy boci szemekkel és pillanatokként változik az arckifejezésem.

Fecsegek, mert fecsegnem kell. Úgy törnek elő belőlem a szavak, mint vulkánból a láva. Nem nevet ki? Rá pillantok nagyra nyílt szemekkel és nyelek egyet.
- Hát szóval az egyik éjjel vártam Nichot, mert meccse volt, de sokáig nem jött. Aztán egyszer csak beesett az ajtón, de szó szerint - nézek rá ismét bólogatva, mintha még magam sem hinném el, hogy berúgva láttam őt.
- Na aztán, aztán segítettem neki, mert nagyon elázott... - halkulok le egy kicsit - és hát szóval azt mondta, hogy... hogy szeret - a bűvös szónál lepillantok a kezeimre és hirtelen melegem lesz, elpirulok és az nem kifejezés, hogy zavarba jöttem.
- De ez nem minden... leültem mellé, mert féltettem és ő... szóval hát... megcsókolt... - suttogom lesütött szemekkel - De elfutottam - teszem hozzá és egész lényemet átitatja a szégyen.
- Megijedtem, de azóta is ez jár a fejemben. Teljesen össze vagyok zavarodva. Boldog vagyok, de félek és elhívott Olaszországba, igaz, hogy én mondtam neki, hogy elmehetnénk valahova ketten, hogy megpróbáljuk, de hát... Olyan hirtelen jött, tudom, hogy mondtad, hogy szerinted már rég, de nem mertem elhinni és a jeleket sem láttam, és most hogy megtörtént, mintha kitört volna bennem egy ajtó, mert minden érzésem elszabadult, nem tudom kordában tartani magam, úgy félek, de annyira... Minél többet gondolkozok annál jobban félek, nem akarok neki csalódást okozni meg hát ketten egyedül olyan messze, bízok benne meg minden... magamban nem bízok... szóval igazából azért jöttem, hogy rábeszélj, hogy elmenjek vele és megmond, hogy milyen hülye vagyok, hogy ennyit gondolkozom... - nézek rá szusszanva, miután egy darab mondatvég nélkül elmondtam mindent, ami hirtelen eszembe jutott, és ettől megnyugszom egy kicsit.
- Amúgy tényleg nem zavarok? - kérdezem meg kicsit szégyenlősen és nagy levegőket veszek, elmúlik a nagy zavartságom, de azért nagyon számítok a véleményére.