Elegem van, de most már nagyon Jace-ből... Minden egyes alkalommal, amikor órát kell neki tartanom, vagy esetleg együtt megyünk őrjáratozni, direkt húzza az idegeimet, pedig elégszer elmondtam már neki, hogy ne tegye. De az okot nem mondhatom meg, mert kitesznek a szolgálatból és azt nem engedhetem meg magamnak. Nem tudnék a négy fal között ülni és semmivel sem lefoglalni a kavargó gondolataimat. Már így is stresszes vagyok az új felállás miatt és akkor még a mi nyakunkba akasztották az esküvőt, a szervezését, az Intézetvezetéshez meg nem adnak lépésenkénti útmutatót. Igyekszem egyben tartani magam, legalább amíg a szobámig elérek, hogy ott ragadjon el magával végül a pánikroham. Úgy megyek, mint valami tank, hogy senki ne akarjon most megállítani, talán ha azt hiszik, sietek, akkor nem állítanak meg menet közben. De nincs szerencsém, látok valakit közeledni egyenesen felém a folyosón, ezért fejleszegve igyekszem kikerülni az illetőt. Nem érdekel, ki az, csak jussak végre a szobámba. Nehezen kapok levegőt és minden vágyam rohanni, amíg össze nem esek, de nem tehetem meg, fenn kell tartanom a nyugodt Intézetvezető álcáját. Azok, akik igazán ismernek, tudják, hogy ez nagyon nem igaz rám, sosem vagyok nyugodt, de a Klávénak ezt kell hinnie. Magamban fohászkodom, hogy ne akarjon megszólítani, aki szembe jön, nem találkozhatok most senkivel, mert rossz vége lesz...
A napom eddig azt mondhatni, hogy elviselhetően telik. A tegnapi munka elvégzése után úgy döntöttem, hogy mára pihenő napot írok ki magamnak. Egyelőre nem kaptam új ügyet, ami meg van, az várhat egy kicsit. Mivel a nap első fele tényleg csak lustulással telt és a második felére sem volt semmi komoly tervem, gondoltam meglátogatom Dorát. Szinte alig van időnk egymásra, állandóan intézni valója van vagy tanít, ha pedig ráér akkor meg azzal a vadállattal romantikázik. Szóval abban reménykedem, hogy most talán el tudom csalni legalább egy kávéra vagy később egy közös edzésre. A közös edzések általában jól szoktak elsülni, mindketten jókedvvel válunk el utána. Szóval a szobája felé vettem az irányt, de persze zárva volt és nem nyitott ajtót, tehát nem volt bent. Sejtettem. Körbenéztem, hogy vajon merre induljak a keresésére, majd random elindultam valamelyik irányba. Nem gondoltam, hogy akkora szerencsém lesz, hogy pont abból az irányból fog majd velem szembe jönni. Elmosolyodtam, ahogy megláttam a feketébe burkolózott kis párducot, amint töretlenül halad a szobája felé. Nem nézett fel senkire, határozottan lépkedett előrefelé, kissé sietve... a hülye is látja, hogy valami miatt megint ideges és be akar zárkózni. Még jó, hogy azelőtt elkaptam, hogy elérte volna a szobáját. Bár addig úgy sem hagytam volna ott, amíg ki nem nyitja. -Hová, hová, Sünike? - kérdem jókedvűen, amikor odaérek hozzá és beállok a tank elé. -Ha épp nincs dolgod, akkor elvinnélek feszültség levezetésre. Mit szólsz? - sejtem, hogy sokkal inkább akar majd a négy fal között egyedül dühöngeni. Meglátjuk mi lesz, de akárhová megyünk, ránk fér az együtt töltött idő.
Az órát még túléltem különösebb gond nélkül, de érzem, hogy hamarosan el fog pattanni az a bizonyos cérna, és nem kell addig már sok idő. Igyekszem eljutni addig a szobámba, hogy ott történjen meg, aminek meg kell, és senki ne lássa. Persze Murphy és az univerzum összefogott ellenem, mert valaki éppen szembe jön velem a folyosón és amilyen szerencsém van, meg akar majd állítani. Nem nézek fel, így nem ismerem meg a közeledőt, így szinte bele is ütközök. Még éppen időben állok meg és ismerem meg a parabatai-omat, hogy ne rögtön zuhanjak össze hiperventillálva. Amint eljut az agyamig, hogy Caleb az és nem más, kicsit javul a helyzet, de nem eléggé. -C-C-C-Ca-Caleb... -kezdek el borzalmasan dadogni, ahogy próbálok válaszolni. A nyelvem nem tud lépést tartani a száguldó gondolataimmal és ezért megbotlik saját magában. Ritkán fordul ez elő és csakis pánikroham előtt, ebből már tudhatja, hogy baj van. Nem annyira rossz, mint lehetne, normális esetben már levegő után kapkodnék és szédülnék. Megfontolom a kérdést, már amennyire túljáratott és pánikoló elmém hagyja, de mielőtt válaszolnék, megmarkolom a felsőjét kapaszkodóért, ami a valósághoz köt. -J-J-J-Jó. Menjünk -nyögöm ki végül. Általában inkább maradnék egyedül eltölteni az időmet, de most meggondolom magam. Amikor külön váltunk, elszoktam a jelenlététől és hogy ő mindig a rendelkezésemre áll. Újra hozzá kell szoknom, hogy megint igéyli az időmet és a figyelmemet, amit csak vele osztok meg.
Igen, igen, már messziről láttam rajta, hogy valami felzaklatta, de csak azután tudatosult bennem, hogy valami nagyobb baj van, amikor megállt előttem és megmarkolta a felsőmet, mint aki összeesni készül. Szerencsére ájulástól nem kellett tartanom, de a nehézkes válaszadás egyértelműen jelezte, hogy akár az eszméletvesztésnél durvább dolgok is következhetnek, ha nem nyugszik le nagyon hamar. -Héj! - hangszínem kissé gyöngédebbre váltom és halkabban szólalok meg miközben két kezem közé zárom a pólómat gyűrögető mancsát. - Talán jobb, ha előbb meglátogatjuk a szobádat. Nem szándékozom elfogadni ellenkezést, bár sejtem, hogy talán örülni is fog neki, ha inkább egy privát helyre megyünk. Ha egy kicsit összeszedte magát, akkor majd elrángatom egy kávéra. Meglátjuk. Minden esetre most átkarolom a vállát és elindulok egyenesen Dora szobája felé. Mondhatja, hogy „semmi baj” vagy, hogy „nyugodtan menjünk ahová szerettem volna”, én meg sem hallom, csak töretlenül vezetem parabatai-om a szobájához. Nem vagyunk messze, mindössze pár lépésre, így nem mondok semmi többet, egy szó sem hagyja el a számat egészen addig, amíg Thea be nem zárta mögöttünk a lakosztálya ajtaját. -Dora. - az ágyához lépkedek és leülök a szélére. Kissé előredőlve az alkarommal a térdemen támasztom ki magam, hacsak mellém nem helyezi magát, mert akkor természetesen átölelem, -Mi a baj, Dora? Mi zaklatott fel ennyire? - kérdem komolyan érdeklődve. Tudom, hogy mindez nála majdnem mindennapos, de azért aggódom érte. Azt érzem, hogy mindez a nyomás, amit a vállára vett a vezetőségi dolgokkal, a tanítás és ez a házasság is… csak túl sok neki. És ami a legrosszabb, hogy elég időt töltöttünk külön ahhoz, hogy ne legyek elég támasz a számára. Persze még mindig ő a parabatai-om és ugyanúgy szeretem, de időbe fog telni újra felépíteni azt, vagy egy hasonló kapcsolatot, ami azelőtt volt.
Dorothea Coldstone
Hozzászólások száma :
379
Age :
33
Tárgy: Re: Parabatais - Caleb & Thea Hétf. Aug. 21, 2017 12:07 am
Caleb & Thea
Miért kell ilyennek lennem? Miét vagyok ennyire más, ennyire sérült, hogy nem tudom elengedni a múltat? Miért kell ez nekem? Nincs egy lehetőség, hogy túllegyek az egészen? Nincs valami… Akármi? Persze van segítségem, de még így is egyedül kell megküzdenem ezzel nap, mint nap és kezdek fáradni. Túl sok… Szerencsére Calebbel futok össze a folyosón és nem mással, ő pedig ismeri a jeleket, tudja, mire kell figyelni. Belekapaszkodom a pólójába, hátha így sikerül azt az érzést keltenem magamban, hogy van egy biztos pont, ami nem mozdul a fejemben száguldozó gondolatok közepette. Valamelyest segít is, de leginkább az, hogy nem habozik cselekedni. Ilyenkor a bizonytalanság a lehető legrosszabb, én magam éppen elég bizonytalan vagyok, ha a mellettem lévő sem tudja, mi tévő legyen, azzal meg is lett pecsételve a sorsom. Próbálnék ellenkezni, hogy jól vagyok, ahogy mindig is szoktam, de őt már nem tudom átverni, túlságosan ismer már. Kulcsra zárom magam után az ajtót amint beléptünk és máris kicsivel könnyebb. Ismerős tér, ahol tudom, hogy semmi sem bánthat és nem láthatnak mások. Mély levegőt veszek és lassan kifújom, a pánik még nem múlt el, de legalább nem növekszik bennem a feszültség kitörni vágyva. Követem az ágyhoz és lehuppanok mellé, szinte be is fészkelődöm az ölébe, ott érzem magam a leginkább biztonságban. Arcomat a vállába rejtem, szégyellem magam, hogy megint ilyennek kell látnia, szégyellem magam, hogy ilyen vagyok. Kis szünetet tartok, mielőtt válaszolni tudnék, igyekszem úrrá lenni a dadogásomon. -Jace… Jace, a Herondale fiú. M-m-mindig rajtam köszörüli a ny-nyelvét és ki nem állhat, az őrületbe kerget… -Nem akarnám beismerni, hogy csak ezért vagyok megint ilyen állapotban, mert egy egomán kiskorú jó céltáblának gondolt a beszólásainak. Igyekszem nem reagálni és újabb alapot adni neki a piszkálódásra, de nem akarja abbahagyni és én viszont ezt nagyon rosszul viselem. Pusztán szavak váltották ki ezt megint belőlem… Borzalmas vagyok és gyenge, nem árnyvadásznak való.
Egy percbe sem tellett és már a szobájában is voltunk. Örültem, hogy nem kezdett el vitatkozni, bár ez azt is jelentette, hogyha perceken belül nem jut nyugodt helyre, akkor pánikrohama eluralkodik rajta. De szerencsére nem ez történt, hanem magunkra zárta az ajtót és letelepedtünk az ágyára. Hozzám bújt, arcát a mellkasomba fúrta, mintha teljesen el akart volna bennem tűnni a világ elől. Számunkra ez teljesen természetes jelenet volt. Külső szemlélő nyugodtan mondhatta volna, hogy turbékoló galambok vagyunk, de Thea nekem olyan volt, mint a kishúgom, akit a legkisebb parázstól is úgy védtem, mint a szemem világát. Magamhoz öleltem és türelmesen meghallgattam, hogy mi történt, mi miatt ilyen zaklatott. Szerencsére nem láthatta, de egy apró mosoly jelet meg az arcomon. ~Ó drága Dorám! Már megint valami apróságot fújsz fel...~ -Próbáltad már levegőnek nézni és úgy csinálni, mintha nem hallanád? - kérdem, bár talán ez Doránál nem működne. Ha hallja, márpedig hallja, akkor semmi perc alatt eluralkodik rajta az ideg és a pánik. -Vagy kitalálhatnál neki valami speckó büntetést... mondjuk, nem is tudom. Elgondolkodom valami hatásos büntetésen, de hirtelen semmi nem jut eszembe. Hátradobom a hajam, tekintetemmel a lány arcát keresem, de egyelőre még nem bújt elő. -Csinálhatna 50 fekvőt minden fölösleges szava után. Vagy elküldhetnéd a konyhára a szabadidejében mosogatni. Hülye ötletek, de nem véletlenül nem vagyok tanár. Ölelésem nem lazul, de tekintetem elfordítom a polcain ücsörgő könyveket kezdem nézegetni. -Az meg mi? - a szemem megakad az egyik könyv címén, ami csak úgy oda volt csúsztatva a többi tetejére és nem tudtam megállni, hogy ne szólaljak meg -Esküvőtervező? - kérdem, bár mire kijött a kérdés a számon, már rájöttem, hogy ezt a témát talán nem most kellett volna előhoznom. Elhúzom a szám, de igyekszem minden további szép és csúnya szót magamban tartani.
Mindig is könnyebb volt elviselni a világot körülöttem, hogy van mellettem egy ember, aki támogat és elviseli a gyengeségeimet. Bár van egy testvérem és szüleim is, de egyiük sem állt hozzám közel sosem. A szüleim egyenesen kiutáltak a családból, ezért volt hatalmas megkönnyebbülés Caleb az életemben. Kellett valaki, aki tényleg foglalkozik velem, különben belebolondultam volna, de nem ezért vagyok vele. Az sok régi emlék, az a rengeteg idő amit együtt töltöttünk, tényleg összekovácsolt minket. De azon nem tud egyikünk sem segíteni, hogy Caleb túl normális, hogy igazán értsen engem. -Persze, hogy p-próbáltam már. De nálam ez nem segít -sóhajtok és kicsit átmozgatom a vállaim, hogy ne feszítsem őket. Néha olyan görcsbe állnak az izmaim, hogy rettenetesen tudnak fájni, és egy órás bemelegítés sem szokott elég lenni, hogy átmozgassam őket. A büntető munkákra elkuncogom magam, valahogy nem tudom elképzelni, hogy az a nagyszájú Jace elkezdjen bárki után is mosogatni. Nem tart sokáig a boldogságom, nem vagyok most nevetős kedvemben. És amúgy is ritka madár engem boldognak látni, pedig én igyekszem, tényleg igyekszem. A kérdésére a szemem sarkából odapillantok a polcra és próbálom kitalálni, mire is gondolhat, hiszen van ott bőven elég könyv. Aztán a második kérdése és a hirtelen megfeszülő izmai meg is adják a választ. -Nos igen... A Klávé ki akarta venni ezt is a kezemből, de azt már nem akartam. Caleb... Remélem tudod, hogy akármit csinálsz, nem akadályozhatod meg, hogy hozzá menjek. A Törvény nehéz, de a Törvény az Törvény -motyogom magam elé, hiszen nem mi akartuk ezt az egészet. A Klávé félig fajfenntartásból, félig büntetésből kényszerít minket egymáshoz, de azt elszámolták, hogy a mi házasságunk nem lesz egy szenvedés.
Azt hiszem, hogy a vészesen tökéletlen ötleteken agyalásnak nem sok értelme van, főleg Dorotheánál, akinél egy fél mosoly elérése is nagy teljesítmény. Néha ugyan sikerül mosolyt csalnom az arcára, de az ilyen stresszes napokon többet használ az, ha átölelem és felveszem a védelmező szerepét. Most is így teszek, ötletek híján inkább csak befogom a szám és gyengéden szorítok az ölelésen, közben pedig ujjaimmal karját simogatom. Előbb, vagy utóbb feloldódik és elengedi a szorongást. Én ráérek, a mai napomat amúgy is rá akartam szánni a parabataiomra, más kérdés, hogy reggel még egy kicsit másképp képzeltem el. Tekintetem egy percre elfordul a lányról és körbejárja a szobát. Nem tehetek róla, sajnos meglátom az esküvős könyvet a polcon. Ruko elborult feje azonnal megjelenik előttem és a gondolat, hogy ez a vadállat megy hozzá ehhez a lelkileg törékeny lányhoz, akit ráadásul úgy szeretek, mint a húgom... hát nem is mondom mennyire felháborít ez az egész. A Klávé kiment a divatból, nagyon ideje lenne egy vérfrissítésnek... -Én ebben nem vagyok olyan biztos. - morgom az orrom alatt. Feltett szándékom, hogy megakadályozzam ezt az egészet. -Persze, ha te ezt szeretnéd, akkor... -sóhajtok egyet, hiszed bármennyire szeretném megóvni Rukotól, azért nem zárhatom ketrecbe. Ha Rukoval akar lenni, akkor az ellen kézzel és lábbal is kapálózhatok. Felállok és teszek pár lépést a könyvespolc felé. Közelebbről is megszemlélem azt a bizonyos könyvet, de inkább nem veszem le a helyéről, s csak visszafordulok Thea felé. -Tudod, hogy nem helyeslem, hogy ennyi időt töltesz azzal a szörnyeteggel és ugyan ez ellen nem tehetek semmit, de rajta fogom tartani a szemem és megígérem, hogy nem fogom hagyni, hogy bántson. Visszalépek a lányhoz, pontosan előtte leguggolok és a kezeimbe veszem két kezét. -Megőrülnék, ha bármi bajod esne. Elég sokat szoktam meditálni ezen a dolgon, hiszen úgy kellene eltávolítanom az útból azt a közel démoni teremtményt, hogy közben Thea lelkét ne roncsoljam egy icipicit sem. Ez nem könnyű és néha sajnos el is száll az agyam, amivel mindig sikerül kiakasztanom a lányt. Most azonban nem akarok tovább ezen pörögni és töprengeni, úgyhogy felállok és a kávéfőző felé veszem az irányt. -Van kávéd? - kérdem egy teljesen új, vidámabb hangszínnel.
Caleb az évek folyamán olyan volt számomra, mint a bólya a tengerben fuldoklónak. Mikor már azt hinnéd, nincs már tovább, mindennek vége és eltemetnek a hullámok a teger fenekére, mindig megragadta a kezem és a felszínen tartott, amíg meg nem találtam magamban az erőt, hogy folytassam a küzdelmet. Azt hittem ez így lesz azután is, hogy újra egymásra találtunk, de őt jobban zavarja Ruko jelenléte, mint eredetileg gondoltam volna. Nem érti a két férfi egymást, aminek én iszom meg a levét, ha nem lenne elég bajom amúgy is. -Én ezt akarom... Mármint nem akarok még mindig megházasodni, de ha már muszáj, akkor inkább Rukoval, mint bárki mással. Gondolj bele mennyivel rosszabb lenne, ha valami izomagyú "a nephilimek egy magasabb és faj és halál az alvilágiakra" fajta emberrel adnának össze. Két órát nem bírnék ki vele, nemhogy egy egész életet, Rukoval jól jártam -Próbálom magyarázni a helyzetemet a parabatai-omnak, mert úgy látszik, nem érti, nem látja, milyen rossz vége is lehetett volna, hogy nekem házasodnom kell. -Tudom, de ő nem fog bántani. Megvéd. Segít. Ne utáld őt annyira -szinte könyörgök neki, hogy ne gyűlölje ennyire a férfit, hiszen én szeretem őt, hiába nem tűnik föl a parabatai-omnak. Nem tudnám kimondani, hogy a konstans ellenségességgel nekem árt hosszú távon, jobb, ha nem tudja. Még a végén azt hinné, hogy valahogy befolyásolt Ruko, hogy ezeket mondjam és még szeressem is, pedig ez nem igaz. -Nem bírnám ki, hogy ne legyél a közelemben - Amióta visszakaptam a parabatai-om, olyan görcsösen ragaszkodom hozzá, hogy képes vagyok az éjszaka közepén és átmászni az ő ágyába, ha már nem bírok a gondolataimmal. Van, hogy a pánikroham után az első dolgom megkérdezni, hogy jól van-e, mert az agyam nem akarja felfogni, hogy tényleg visszakapta a számára legfontosabb személyt. -Van. De nem akartál menni valahova? -nézek utána, ahogy kérdezek, mert úgy rémlik, mintha akart volna valamit, mielőtt megint velem kellett volna foglalkoznia. Most már elég jól vagyok, hogy kibírjak néhány órát a szobámon kívül is, ha ő velem lesz, akkor még többet is.
Nem egészen így képzeltem a mai találkozónkat, pedig már megszokhattam, hogy Thea pánikrohamai és egyéb hasonló dolgai kiteszik az élete nagy részét és ritkán tudunk valamiféle programot beiktatni a közös életünkbe, de most valahogy mégsem így indultam neki a napnak. Ugyan nem tudom, hogy mit vártam, hiszen mostanában csak Rukoról, a házasságról vagy valami ezekhez köthetőről van szó. Ahogyan most is... -Én értelek, csak azt nem tudom felfogni, hogy mit látsz ebben az.... -csúnya jelző elfojtva, két másodperc szünet és torok köszörülés, mert keresem a szót, ami nem túl alázó és még Rukora illeszthető-...ebben a civilizálatlan tuskóban. -Igyekszem majd kevésbé utálni, megígérem.- egy kissé visszafogok az indulataimból. Ideje lesz megtanulnom moderálni őket és jó képet vágni a dologhoz. No persze ettől még nem fogom annyiban hagyni. Fél szem, fél fül a figyelésé, ami figyelmet a csodálatos vőlegény fog megkapni, közben pedig kitalálom, hogy mi lenne a legjobb módja a Ruko kiiktatásának anélkül, hogy Theát bármi negatív érné. Azt mondta nem akar megházasodni, szóval a házasság megelőzése vagy felborítása egyelőre nem tűnik rossz lépésnek, csak tudnám hogyan játszhatnám ki a Klávét... -Ne aggódj, nem hagylak el újra. - még egyszer megölelem - De ígérd meg, hogy bármi problémád van Rukoval, nekem szólsz először. Rámosolygok, majd elindulok a konyhába kávéért. Nem számítottam rá, de Thea felhozza, hogy eredetileg a városba akartam vele menni. Meglepetten hátrapislogok rá. -De, de... csak nem gondoltam, hogy ki akarsz most menni.
Tudom, hogy Caleb valószínűleg nem ezt akarta ma csinálni és szégyellem magam, hogy megint miattam kell itt maradnunk és az én betegségemmel foglalkozni. Többször történik meg ez, mint szeretném, és biztos vagyok benne, hogy neki is fejfájást okoz, hogy ilyen sérült vagyok. Szívesen elegedném és hagynám, hogy találjon magának egy normális embert, de annál önzőbb vagyok, minthogy kiutasítsam őt az életemből. Főleg nem most, hogy visszakaptam őt. -Tudod, ő... Nem mindenkivel olyan, mint amilyennek te látod. Velem végtelenül óvó -sóhajtok, újra kellett fogalmaznom a mondatot közben, mert tudom, hogy nem értené a dolgot, ha elkezdeném magyarázni. Ő nem látja azt a Rukot, akit én a világnak mutatott álarca mögött. -Köszönöm -szorítom meg a kezét, és halványan elmosolyodom. Ha már miattam próbálkozik, az nekem elég. Nem áltatom magam, hogy valaha is meg fog változni a véleménye, de ha már nem mennek mindig egymásnak, nekem az is jó. Nem ideális, de jobb a semminél. -Úgyis mindent neked mondok el először -biztosítom a parabatai-om, ha valaha lesz bármi bajom Rukoval, arról úgyis fog tudni. -Én mindig szívesebben maradok idebent, de ha te szeretnél menni, akkor mehetünk. Annyiszor kell miattam lemondanod dolgokról, szeretném, ha nem ez lenne a normális. És jól vagyok, mehetünk -próbálom meggyőzni, hogy rendben vagyok, és amúgy is, jót fog tenni, hogy egy kicsit eltereli a figyelmem az Intézet dolgairól.
Ráhagyom, hogy milyennek látja Rukot, hiszen eddig is hiába próbáltam meggyőzni őt, hogy az az állat egy... állat. Talán igaza van, hogy vele szemben barátságos és óvó, de akkor is jobban örülnék, ha legalább egy fokkal épebb elméjű férfi lenne mellette és nem olyasvalaki, aki a kegyetlenségéről és őrültségéről híres. Ki tudja mikor kattan be? Mármint... ennél jobban. Kiszámíthatatlan és veszélyes. Sóhajtok, ahogy megszorítja a kezem. Egyelőre legyen, ahogy ő akarja, de ha bármiféle bántódása esik amiatt a féreg miatt, akkor biztosan el fogom hajítani az agyam és az első találkozásunknál nekiesek. Ez mondjuk már most is így van, de egyelőre nem lenne fair, ha ki is nyírnám. Foltokon kívül még nem okozott nagyobb kárt a lányban. Igaz, nekem már ez is kiborító... -Figyelj, nekem fontos, hogy te mit szeretnél és hogy jól legyél. - fordulok felé a konyhaajtóból és apró mosollyal arcomon beszélek hozzá - Még ha ez nem is mindig látszik. -természetesen a Ruko-s ügyre gondolok, mert ezen kívül még sosem volt probléma ilyesmikből. Mindig maximális energiabedobással törődtünk egymással és elfogadtuk a másik véleményét. Na most vagy ennyit változtunk a baleset után vagy fene sem tudja mi történt. Egyébként azt sem értem, hogy a Klávénak miért jó egy koordinálatlan vadállatot az intézet élére helyezni. -Szívesen maradok itt is. - nekidőlök az ajtófélfának. Nem akarom ráerőltetni a kimenést, még akkor sem, ha szerintem jót tenne neki. -Persze csak, ha van kártyád. -húzom vigyorra a szám - És kávéd! -mert az elmaradhatatlan egy nap. -Vagy megmutathatnád végre hogyan sütöd azt az isteni csokis sütit! Olyan régóta ígéred, hogy megtanítod és akkor nem kellene téged felugrasztanom minden alkalommal, ha sütire vágyok. - nem edzés ugyan, de az együtt sütés is jó móka és Thea is biztosan kienged majd tőle.
Tudom, hogy nem tarthat már sokáig ez a viszonylagos békeállapot a parabatai-om és a vőlegényem között. Ruko az a fajta, aki ha provokálják, tényleg nekiesik az illetőnek, és a parabatai-omat ismerve biztos, hogy hamarosan be fog neki szólni valamiért, amennyiben pedig ez megtörténik, nem lesz az szép. Tudom előre, de mégsem tudok semmit tenni ellene. Őket nem lehet kibékíteni egymással és ez nem tesz jót nekem, de ezt ők nem tudhatják. -Tudom… -korábban, még a baleset előtt sosem volt olyan, hogy egy rossz szava lett volna ellenem, akár a hátam mögött vagy bár mit tett volna ellenem, még edzések során is nagyon figyelt, hogy a szükségesnél ne hajtson meg soha jobban és ne okozzon nekem fájdalmat. De most… Közvetlenül most sem tenne ellenem semmit, de amit közvetetten okoz nekem, az már más tészta. Persze így is csak védeni akar, hogy Ruko ellen beszél, de én ettől nem lettem jobban, sőt, egyre több stresszt rak a vállaimra, hogy egymással marakodnak, de mégsem tudok Calebre haragudni. -Biztos? Tudom, hogy akartál menni, ne én akadályozzalak mindig -Neki sokkal több energiája van és szívesebben megy emberek közé, mint én és nagyon szeretném, ha nem az én betegségem fogná vissza, hogy azt tegye, amit akar. Unom már, hogy mindig én vagyok a hátráltató tényező. -Természetesen van, de le kell főzni, mert már régi -mosolyodom el, ahogy felállok és megyek utána. Még egy kicsit remeg a kezem, de attól nem lett semmi rossz, szóval mostanra biztonságban vagyok. Én magam nem iszom kávét, valahogy nem az ízlésem, de Caleb miatt szoktam tartani. -Ígyis fel fogsz ugrasztani, ha sütit akarsz, az enyémet nem lehet utánozni -kuncogok és megyek utána, nekem megfelel ez a program is, ha tényleg ezt akarja, de akkor később ne legyen reklamáció. Felteszem a kávét főni, és leveszem a számára fönntartott bögrét a helyéről és amíg elkészül, csípőmmel támasztom a pultot. -Mesélj te is valamit, ne csak rólam és az ügyeimről beszéljünk -szólalok meg, hátha ezzel fel tudok vetni egy új, kevésbé ingoványos témát.
Csak biccentek, hiszen biztos vagyok abban, hogy szívesen maradok vele itt is. Nem akarom tovább húzni ezt, el van döntve. Persze még mindig úgy gondolom, hogy jót tenne neki, ha gyakrabban kimozdulna, de olyan ritkán töltünk együtt értékelhető időt, hogy inkább maradok vele itt és jól érezzük magunkat, minthogy elrángassam valahová és esetleg szorongjon. A kávénak kifejezetten örülök, mostanában egyre többet iszom és igényli a szervezetem. Néha úgy érzem, hogy nem tudok működni nélküle. Elkezdem keresgélni a polcon a kávés bödönt, de mire megtalálnám már Thea ott is van mellettem, hogy átvegye a kávéfőzést. Én csak félreállok és ahogy később ő is teszi, nekidőlök a pultnak. Karjaimat keresztbe teszem magam előtt és úgy figyelem őt. -Az biztos! Hülye lennék szenvedni vele, ha te úgyis megcsinálod nekem. - viccelődök persze, de valahol igaz is. Az ő sütijét semmire nem lehet elcserélni, pláne nem egy kezdő szerencsétlenkedésével. -Én meséljek? - kérdezek vissza, ahogy rám pillant, aztán egy másodpercre elgondolkodok. Most hisztiztem neki arról, hogy mennyire nem örülök újdonsült párjának. Nem kezdhetem azzal, hogy lehet, hogy találtam egy lányt magam mellé. Na meg még bármi is lehet belőle, de azt hiszem elvarázsolt a lány. -Hát semmi különös. Csak a szokásos. - felelem először, majd azért elgondolkodok még. Valami csak történt az elmúlt napokban...?! - Volt egy érdekes vámpír ellenőrzésem pár napja. Most még megúszták, de szerintem vaj van a fülük mögött. - sóhajtok egy aprót. Munka, munka és munka az életem. - Azt hiszem rajtuk kell majd tartanom a szememet. - közben ahogy hallom lefőni a kávét, már veszem le a polcról a cukrot és a tejport. Kiskanalát után kotorászok és amint találok, elkezdek cukrot lapátolni az egyelőre még üres bögrébe. -Egyébként tényleg nincs semmi érdekes. Viszont a múltkor találtam egy jó kis teázót, oda majd egyik nap eljöhetnél velem. Ilyen darkos vagy gothos vagy milyen... van egy hangulata, szerintem tetszene. - mosolygok rá végül.
Ha neki jó idebent, én csak örülök, mert itt kevésbé kell félnem a rosszulléttől és már a parabatai-om jelenléte is elég, hogy jobban érezzem magam. Örülök, hogy ezt megérti és nem erőlteti a témát. -Ha…haragszol rám? T-t-talán csináltam valamit? -bukik ki belőlem aggodalmasan és észrevehetően kisebbre húzom össze magamat. Nem tehetek róla, de Caleb összefont karokkal az apámra emlékeztet, amikor éppen rosszall valamit velem kapcsolatban. Hiába tudom, hogy ez itt előttem a parabatai-om és nem akar nekem rosszat, de nem tudom kiverni a fejem a képet. Sajnos nem olyan egyszerű ezzel együtt élni és vagyok olyan önző, hogy nem akarok egyedül megbirkózni vele, ha már van egy parabatai-om. Próbálok úgy tenni, mintha mi sem történt volna, mintha nem attól féltem volna az imént, hogy Caleb össze fog szidni és gyorsan tovább kérdezek, hogy elterelődjön a szó. -Hm, ez melyik klán volt? Mert azt tudjuk, hogy a vámpírok szeretnek a fű alatt üzletelni, de általában nem kell annyira izgulni miattuk. Kaname és Richard már nagyon régóta itt vannak és nem akarják a békét felrúgni, az nekik sem jó -gondolkodom el, hiszen ők ketten nagyon is segítőkészek voltak, amikor leültem velük megtárgyalni a helyzetet az Intézet vezetésének megváltozásáról. Nem hiszem, hogy a szokásos üzleteiktől eltérő dolog lenne most a helyzet. -Oh, jól hangzik, valamelyik délután elmehetnénk -mosolygok vissza, ahogy felteszek teavizet főni. Ha már ő kávézik, akkor én leülök teázni. Ha már megvan a terv, akkor nehezebben mondom le és akkor biztosan elmegyek. Elvileg nekem is jót fog tenni és Caleb is boldog lesz, hogy kijárok.
Talán Rukonak igaza van és közel sem vagyok olyan jó parabatai, mint ahogy azt én gondolom. Nagyon szeretem Dorotheát, testvéremként óvom, de azért egy parabatai kapcsolat ennél sokkal többről szól. Mi pedig, lássuk be, igen sokat visszaléptünk ebben amíg külön voltunk. Vajon egy parabatai rúna el tud tűnni? Merengésem közben összefűzöm karjaimat magam előtt és egy kicsit el is bambulok, ami biztosan nagyon ijesztően fest kívülről, mert Thea nagyon ijedten pislog rám. Kérdésére azonnal szétcsúsznak a kezem is nagyra nyílt szemekkel, meglepetten nézek rá. -Már miért haragudnék? - kérdem először, aztán odalépek közvetlen mellé és megölelgetem. -Dorám! Én sosem tudnék rád haragudni. - még akkor sem, ha egy menthetetlen tuskót választasz férjedül. Természetesen ezt csak magamban teszem hozzá, mert nem akarom, hogy újra kitörjön a balhé. A kávéfőző érdes hangja jelzi, hogy másodperceken belül magamévá tehetem a fekete lötty energiáit. Elengedem a lányt és kiveszem a majdnem teli kávéskannát a masinából, hogy megtölthessem a bögrémet. Kávémat kavargatom, amíg a vámpírokról kezdünk beszélgetni. -A queens-i. Kaname és Richard talán nem is akarják felrúgni a békét, de úgyis mindig lesz valaki, aki igen. Bár tudod, hogy én alapvetően nem bízom meg egy hegyesfogúban sem. Számhoz emelem a kávésbögrét, de még túl forrónak bizonyul az életmentő folyadék, úgyhogy még nem kortyolok bele, csak megfújom egyszer-kétszer. -Szuper! Akkor legyen a hétvége. Olyankor úgysincs olyan sok dolgod itt az intézetben. - mosolyodom el. Nem rég tértem vissza, de azért azt már kisilabizáltam, hogy melyik napok Dorothea szabadabb napjai. Bár sejtem, hogy ilyenkor inkább Rukoval találkozna... de annál jobb. Egy randit legalább megakadályozhatok, ha az esküvőt nem is. Na de szedjem már össze magam! Nem emiatt hívtam őt teázni.... elsősorban.... -És mi a helyzet az öcséddel? - kérdezősködöm. Csak egyszer láttam, amióta felbukkant itt, de nem igen beszéltem vele és Dora sem beszél róla túl sokat.
A szükségesnél jobban ijedek meg a saját parabatai-omtól, amit nem jelent sok jót. Még a baleset előtt lehetetett akármilyen dühös, emlékeztethetett akármire, nem féltem tőle, de most… Egy egyszerű gesztus félelemmel töltött el. Nem merem beismerni magamnak, de a kettőnk közötti kapcsolat meggyengült, és ez az én hibám. A baleset is az én hibám volt és a mostani helyzet is az. Nem tudok úgy tenni, mintha meg sem történt volna a nélküle töltött idő. Gyorsan kiszakítom magam a gondolataim közül, sikerült az előbb kikerülnöm egy rohamot, nem akar senki sem egy másikat. Jobb anélkül. -Örülök neki -csak ennyit dünnyögök a mellkasába, ahogy ölelem. Még mindig nagyon örülök neki és nagyon szeretem, az ilyen pillanatok emlékeztetnek rá. Elhúzódom, hogy a kávét el tudja készíteni magának, addig én a vizet teszem oda főni. -Azért próbáld meg, így sosem fognak ők bízni bennünk. Együtt kell működnünk, különben nem lesz tartós a béke, de akkor figyelek majd a queens-iekre, hátha hallani valamit róluk. Szerintem nincs semmi, csak a szokásos ügyleteiket vitték túlzásba -próbálok találni egy logikus magyarázatot. Általában segít, ha találok egy könnyű, valószínű magyarázatot és ragaszkodom hozzá, mielőtt túlpörög a képzelőerőm és magamat kergetem túlzásba. -Hát, annyira sok. Mindig akad valami, ami szét akar esni -közben felsípol mögöttem a kanna, jelezve, hogy készen van a víz, mehet bele a teafű. Kiöntöm egy bögrébe és elkezdek keresgélni az egyik közeli szekrényben a tasak után. Az igazi angol teáról nem mondok le itt, Amerikában sem. Mozdulat közben akadok meg a kérdésére, mielőtt leemelném, amit kerestem. Nem nézek az irányába, ahogy gondolkozom egy fél pillanatig, hagyom, hogy a feladat előttem foglalja le a tekintetem. -Érdekes. Nem tudom, mit gondoljak róla, annyira… más, mint én. Mindenbe belekérdez, mindent tudni akar. Neheztel, hogy nem akartam megismerni, ami nem teljesen igaz, de attól még próbálkozik. Nem tudom eldönteni, ez jó-e, vagy rossz. Vagy, hogy akarom-e. És félek, hogy anyáéknak milyen köze van ehhez.
Ez a kávé nagyon jót tesz a lelkemnek, ahogyan a Theával együtt töltött idő is. Igen, én is érzem, hogy a kapcsolatunk eléggé meggyengült, de hiszek benne, hogy a jövőben ez változni fog. Nem érdekel, hogy ez a Ruko mivel tömi a fejét vagy hogy hogyan próbál befurakodni közénk. Megpróbálom elfogadni a lány döntését, miszerint neki szüksége van arra a vámpírlelkű gyökérre, még ha nem is értek vele egyet egy halvány nyuszifülnyit se. De azt megígérhetem, és meg is ígérem, hogy a parabatai kapcsolatunkat visszahozom az életbe és a lehető legerősebbé fogom varázsolni. Lassan, kis lépésekben, de sikerrel az út végén. Ezek az érzések kavarognak a fejemben, ezeket próbálom akkor az ölelésemmel Theának átadni. -Igyekszem, de úgyis tudod mit gondolok. A vámpírok sosem javulnak vagy változnak meg, nincs kivétel. És valamiért azt érzem, hogy most is több van a kis ügyleteik mögött, mint amit nekünk látni engednek. Na mindegy. Egy sóhajjal elengedem ezt a témát. Arra még rá tud venni Theadora, hogy Rukot valamelyest elfogadjam, de hogy még a denevéreket is... na arra már biztos nem. Nem véletlenül kaptuk a szeráf pengét a kezünkbe. Rákérdezek, hogy mi újság az öccsével, figyelmesen végighallgatom és közben legurítom torkomon a csodálatos koffeines ital utolsó cseppjeit. Válaszra nyitnám ajkam, amikor egyszer csak megcsörren a telefonom a zsebemben. Csak zörög ugyan, de az is épp elég hangos. Kiveszem a zsebemből és rápillantok. -Uhh, bocsi, ezt fel kell vennem. -pillantok bűnbánóan a lányra és már húzom is félre a zöld színű telefon ikont az érintőképernyőn. -Mondd gyorsan. -szólok bele köszönés nélkül, közben pedig egy kicsit elfordulok, de nem vonulok el. Nincsenek titkaim a lány előtt, hacsaknem a karácsonyi ajándéka. -Hogy mi? Mi van? - tágra nyílnak a szemeim és lefagy minden boldogság az arcomról. - Maradj ott, ahol vagy, máris ott vagyok. - kinyomom a hívást és visszacsúsztatom a telót a zsebembe. -Rob összetörte a kocsimat. Ha ez nem egy áprilisi tréfa, akkor megölöm. - márpedig nem április van, úgyhogy biztosan nem. Igyekszem a dühömet félretenni, amíg elbúcsúzok a lánytól. -Ne haragudj, de muszáj mennem. Legközelebb folytatjuk... legkésőbb a hétvégén és elviszlek abba a teázóba! - még egy mosolyt is az arcomra varázsolok, aztán átölelem és egy puszit nyomok az arcára. Még egy mosoly, aztán egy perc múlva már a folyosón loholok a kijárat felé, és ekkor már a mosoly egy halvány emlék csupán.
//Ne hari a sok-sok szünetért! És ne hari, hogy lezártam, de úgy gondoltam, hogy ekkora szünet után jobb lesz így. Viszont lassan-lassan összeszedem magam és akkor kezdhetnénk egy új kört, akár...! ^^ //
Kezdőlap
Elegem van, de most már nagyon Jace-ből... Minden egyes alkalommal, amikor órát kell neki tartanom, vagy esetleg együtt megyünk őrjáratozni, direkt húzza az idegeimet, pedig elégszer elmondtam már neki, hogy ne tegye. De az okot nem mondhatom meg, mert kitesznek a szolgálatból és azt nem engedhetem meg magamnak. Nem tudnék a négy fal között ülni és semmivel sem lefoglalni a kavargó gondolataimat. Már így is stresszes vagyok az új felállás miatt és akkor még a mi nyakunkba akasztották az esküvőt, a szervezését, az Intézetvezetéshez meg nem adnak lépésenkénti útmutatót. 
