Most miért? Kicsit talán kiszíneztem, de a szomszédunk igenis vérfarkas, hiába vettek már rá a szüleim többször is, hogy kérjek bocsánatot az udvariatlan vádaskodás miatt. Nem lep meg, hogy ők észre sem veszik az árulkodó jeleket; megfigyeltem már, hogy a környezetemben csak én vagyok ilyen. Fura, zakkant, bogaras, dilinyós, gyagyás - válogatott jelzők, melyek végigkísértek az óvódától kezdve pusztán azért, mert láttam dolgokat. Különös, kardokkal hadonászó, tetovált férfiakat; napfénytől óvakodó, éhes vámpírokat; belváros közepén randalírozó vérfarkasokat - és tündéreket. Hét évvel ezelőtt beleestem a Central Parkban egy tóba és átjutottam a tündérek titkos birodalmába. Na igen, valamikor ekkortájt bélyegeztek meg a címkével, amit azóta sem sikerült lemosnom magamról: HAZUG. Még ha az igazat mondom is. Olykor-olykor.


Az egyik anyám szerint (41, pszichológus) a viselkedésemmel próbálom elfedni a sérelmeimet. Azért hazudok, hogy felkeltsem mások figyelmét és megkapjam azt a törődést, amire a húgom születése óta szomjazom. Hiszen a valódi szüleim meghaltak, amikor még kicsi voltam, a két anyámnak pedig végre születhetett saját gyerekük azóta, hogy engem örökbefogadtak. A másik anyám (36, festő) szerint csak kamaszodom és túl sok videojátékkal játszom. A húgom pedig (4, óvodás) mindebből annyit ért, mekkora idióta vagyok.


A tető nem része a háznak - ezzel nyugtatom magam, valahányszor kimászom a padlásról, elfekszem a cserepeken és a nyelvemen egyensúlyozok a bogyóval. Élvezem a veszély ízét, ilyenkor mintha közelebb kerülnék Hozzá és ahhoz a titkos világhoz, amit a környezetem összes tagja szerint csak behaluztam. Állítólag nem voltam magamnál, mikor hetekkel később megtaláltak a tóparton. Képzelődtél, kicsim, vagy mit mondogatott Caroline folyton, amikor Vele álmodtam. Tündérek nem léteznek. Ha elég sokszor és sokáig hallunk valamit, még ha tudjuk is róla, hogy hazugság, idővel elkezdjük elhinni. Tudom, most úgy beszélek, mint Caroline, de mi a bizonyíték rá, hogy ha az egész világon egyedül én ismerem a titkot, akkor nem az én fejemmel nem stimmel valami?
Ha lenyelném a nadragulyát, vajon újra találkoznék Vele?

Gyűlöltem a gyermekvédelmis fickót, és ennek semmi köze nem volt a folyton élére vasalt öltönyéhez, hideg, számító pillantásához vagy ahhoz a cukorkához, amivel tömött minket, csak hogy ne fakadjunk sírva neki (azóta valahányszor meglátom a boltban a márkát, a gyomrom valahogy kellemetlenül összerándul). Nem, az én ellenszenvem egészen mélyebbről fakadt: a fickó kutyaszagot árasztott, mellette lenni pedig ösztönös félelmet szült bennem. Az volt az első alkalom, hogy megéreztem valami más jelenlétét.
- Sebastian? - szólított meg valaki oldalról, a résnyire nyitott, lefüggönyözött ajtón túl. A hölgy mosolya kedves volt és gyengéd. - Megjöttek érted.
A markomba zárt, összegyűrt csomagolásra néztem, mielőtt követtem volna a felém nyújtott kezet. Átvitt egy másik szobába, ahol két magas nő várt rám: egy szőke és egy barna, előbbi koptatott farmerben és egy rock bandát hirdető pólóban, utóbbi pedig egyszínű, sötét kosztümben.
- Ők az új anyukáid. Mától velük fogsz élni, jó lesz? - narrálta mellettem a gyermekvédelmis, mire a szőke a válla mögé söpörte a haját és leguggolt elém, a karját tárva felém. Nem tudom, miért, de elengedtem a cukorka papírját és az ölelésébe vetettem magam.

- Mondom, hogy nem létezik a Mikulás! A gonosz, északi manók találták őt ki. Eredetileg a Krampusz osztogatta az ajándékokat, de a manók fellázadtak ellene, ellopták az üzletét, kisemmizték, besarazták és kitalálták ezt a Mikulás-kultuszt. Szegény Krampit azóta is gonosznak hiszik, pedig ő az igazi Mikulás!
Az óvodások fojtott rémülettel bámultak rám. Az arckifejezéséből ítélve azt hittem, Caroline menten szívrohamot kap mögöttem, de meglepően jól kezelte a szokásos rohamaimat: grabancon ragadott és kituszkolt az óvoda elé.
- Megígérted, hogy amíg a jótékonysági műsor tart, nem rendezel jelenetet! - sziszegte, és hiába védekeztem egy tízéves minden önérzetével, fogadott anyukám hajthatatlannak bizonyult. "Visszavisztek?", cukkoltam. "Egyenesen a gólyának!", jött a szokásos felelet, végül mégsem engedett vissza a műsorra, így vállat vontam és átruccantam a szomszédos Central Parkba, hátha találok valakit, akit érdekelnek a történeteim.
Találtam, csak sajnos nem úgy, ahogy képzeltem. Harmadikos létükre az osztálytársaim meglepően kegyetlenek tudtak lenni.
- Az apám szerint gyogyós vagy.
- Biztos azért hagytak el a szüleid, mert nem bírták már a hazudozásaidat!
- És most ki fog megmenteni? Egy vérfarkas?
Nagyon szerettem volna visszavágni, de fejjel lefelé lógni egy tó felett nem igazán az én mérlegemre billentette az esélyeket. Ráadásul, még ha próbáltam is titkolni, elég mélyre szúrt egy-egy megjegyzés.
- Tiszta hülyék vagytok, tegyétek már le! Nem tud úszni. Megmondalak az anyukájának!
A józanító hang sikeresnek bizonyult, ugyanis két plusz kéz megragadott és visszahúzott a híd korlátján túlra. A talpamon kötöttem ki, de teljes súlyommal rá kellett nehezednem a támasztékra magam mögött, ahogy a vér a fejemből visszatódult a testembe.
- Szerencséd van, Moore. Két szoknya is van, ami mögé elbújhatsz!
- Most, hogy mondod, mintha apukádat is láttam volna... - Még csak végig sem mondhattam a viccet, mert az ütés a mellkasomon belém fojtott minden szót. Átbillentem a korláton és zuhanni kezdtem. Mintha jeges tőrök állnának belém, olyan volt a tóba esni; a habok összecsaptak a fejem felett, egyre csak süllyedtem, és kalimpáltam, eveztem és tovább süllyedtem, csapkodtam. A sötétség teljesen beszippantott, ám mielőtt eszméletemet vesztettem volna, a víz kéken felizzott körülöttem.

- A tündér, aki nem hazudhat és a fiú, aki képtelen igazat mondani.
Lejjebb süllyedtem a székben. Az egész arcom lángolt, és már átkoztam magam, amiért hajlandó voltam megmutatni Judithnak az alkotásom. Így, hangosan kiejtve sokkal gázabbul hangzott, mint ahogy a fejemben ismételgettem a címet, izgatottan, újra és újra.
- Nem kell elolvasnod... - szabadkoztam, de közbevágott.
- Már elolvastam. Az összeset. Hét novella, mind a hét ugyanarról a fiúról. - Az utolsó szót olyan jelentőségteljesen nyomta meg, felvonva az egyik szemöldökét, hogy a szégyen súlya alatt roskadozva még lejjebb csúsztam ültömben. - Egy tündérről. Akiről kicsiként álmodtál?
- Akiről kicsiként álmodtam.
Fásult sóhaj szakadt fel belőlem. Mire gondoltam? Hogy Judith majd vállon vereget és biztatni fog a beteges képzelgéseim tovább gördítésében? Előre dőltem és kész voltam összesöpörni az asztalról a papírlapokat, mikor anyám váratlanul megfogta a kezem.
- Én nem Caroline vagyok, Sebastian. Nem kezdelek el analizálni, csak mert kiírtad, ami a fejedben van.
A remény apró szikrája felcsillant bennem, ám tudtam, hogy ennél óvatosabbnak kell lennem.
- De?
- De... - Az anyám nagyot sóhajtott. - Talán most, hogy papírra vetetted, ideje lenne elengedned ezt az ábrándot. Hét év telt el. Miért nem keresel inkább valós barátokat ahelyett, hogy egy emlékbe kapaszkodsz?
Judith szavai egész este ott visszhangoztak a fejemben. Egy részem belefáradt a várakozásba, az eredménytelen keresésbe és feladta, egy másik részem azonban makacsul hitt benne, hogy nem álom volt - sem a tündérek, sem a fiú.
Egy szem nadragulya bogyóval játszottam az ujjaim közt, az alattam fodrozódó víztükröt figyelve. A Central Park különösen csendesnek és kihaltnak tűnt a késő délutáni órák ellenére is. Mindegy, hogyan és hányszor próbáltam átjutni a tó túloldalára, egyszer sem sikerült. A másik kezemben szorongatott lapokra esett a pillantásom. Ideje lenne feladni? Mindegy, milyen heves elszántság ébredt bennem, mégsem voltam képes a vízbe vetni a papírlapokat. Hosszas cívódás után a tenyerembe fektettem a fekete bogyót és a víz fölé tartottam.
- Csak álmodtam.
Hangom megbicsaklott, mintha fizikai fájdalmat okozna kiejteni minden egyes hangot. Kezem megremegett, végül azonban erőt vettem magamon és a tóba ejtettem a bogyót. Mielőtt elgyengülhettem volna a döntésem súlya alatt, sarkon fordultam és lefelé indultam a hídról.
Megtorpantam.
A víz kéken felizzott.