Alec&Magnus ©

Este hatra jár az idő, én pedig már vagy egy órája készülődöm. Hihetetlen boldogsággal tölt el a tudat, hogy újra Alexanderrel lesz találkozóm. Hosszú, és magányos időszak volt az életemben, amit külön töltöttünk, magam sem értem mi vezetett arra, hogy szakítsak vele. Több ismerősöm is kifejtette, egyenesen az arcomba, hogy véleményük szerint ez volt életem legrosszabb döntése és egy ökör vagyok. A legtöbbjükkel nem is foglalkoztam nem voltak olyan jó barátaim. De mikor Catarina Loss-tól is megkaptam ugyan ezt elgondolkodtam. És arra jutottam, hogy igaza volt.
De ezt szerencsére már magunk mögött hagytuk. Az újabb halálos veszedelem is elhárult, és bár merőben más volt a fenyegetés, a fiatalok kitartása és bátorsága mégis az elődeikre emlékeztetett. Tudtom, hogy Alexander nem az a fajta, aki csendben meghúzza magát, és békében él. Buzog benne a harci kedv, engem pedig folyamatosan emészt az aggodalom. Mégis, bátran állíthatom, hogy emellett a csodás, vakmerő fiatalember mellett végre megtaláltam azt, amit olyan régóta kerestem.
Miután a szekrényem teljes tartalmát az ágyamra szórtam végül egy világos lila ing mellett döntök hozzá illő sötét lila zakóval és egy egyszerű farmerral. Elvégre étterembe készülünk, ott mégsem jelenhetek meg úgy, hogy egy két lábon járó diszkó gömbre emlékeztetek. Bár vannak kétségeim a mai estét illetően. A háború ugyan véget ért, de az alvilágiak szokatlanul aktívak, és agresszívak manapság. Pár percig eltart, mire elhessegetem a nyomasztó gondolatot, közben beállítom a hajam és még egyszer megsikálom a fogamat. Végül felkapom a zakóra a vékony kabátot, és megsimogatom Mia Ce-Tung fejét.
- Nem ígérek semmit cica, légy jó ne szedd szét a díszpárnákat… megint!
Halk nyervogással nyugtázza, hogy újra semmibe fogja venni a kérésem én pedig lemondóan sóhajtva kilépek, bezárom magam mögött az ajtót. Ahogy lesietek a lépcsőn újra eltölt az a kellemes érzés, ami a kapcsolatunk legelején, és már minden porcikám repes, hogy újra láthatom őt. Elő kapom a mobilom és gyors mozdulatokkal rövid sms-t írok
„Már úton vagyok kedvesem, ha nincs, ellenedre gyalog jövök, így több időt tölthetünk együtt”
Végül fél óra után megállok az Intézet előtt felnézek a kivilágított ablakokra, mosolyogva várom Alexandert.

Alec & Magnus ©

Elmosolyodom, ahogy az ajka az enyémhez ér, kellemes meleg járja át a szívemet. Jól megnézem, magamnak viszonzom az elismerő pillantást. Ahogy a tekintetünk össze találkozik újra elveszem azokban a hihetetlenül kék szemekben, mintha csak a legtisztább vizű tóba néznék bele. Az orrom alatt mosolyogva jegyzem meg magamnak, hogy újfent feketében pompázik, de a szemem megakad a kék sálon. Valahogy bele illik a fekete ruhák összképébe egy kis szín, és tényleg gyönyörűen kiemeli az igéző kék szemeit. Én pedig nem tudok mit tenni, ha egyszer rám néz, a gyönyörű szemeivel egyszerűen végem van. Sosem gondoltam volna, hogy egy árnyvadász valaha így el tud bűvölni, pláne nem egy Lightwood. Ahogy emlékszem az elődeire egyikük sem volt éppen szimpatikus… aztán jött ő… és megváltoztatta az életemet.
- Szervusz! –mosolyogva viszonzom a köszönést. –  Akkor indulhatunk?
Elmosolyodom, ahogy érzem a biztos, erős kezet az enyémen, az ujjait az enyémekbe fonódni. Persze úgy tesz mintha nem történt volna semmi, mintha ő nem fogta volna meg a kezem, és lassan elindulunk az alkonyi fényben úszó utcán. Mosolyogva figyelem a járókelőket, de nem tudom nem észre venni, hogy Alec idegesen forgatja a fejét. Nyilván valóan a háború utó hatása, én magam sem vagyok még olyan magabiztos az utcán járva, mint voltam. Neki persze még nehezebb, hiszen egy nephilim munkája soha nem ér véget, nem nagyon lehet egy „szabadnapjuk” sem hogy úgy mondjam. Néha elszorul a szívem, ha bele gondolok hány szörnyűbbnél szörnyűbb módja van annak, hogy végleg elveszítsem őt, de igyekszem nem ezzel foglalkozni. Sokszor volt már halandó kedvesem és együtt tudtam élni a gondolattal, hogy egy nap örökre el kell, őket engedjem, de ahogyan már neki is mondtam, mindennek ellenére, soha de soha nem leszek felkészülve rá, hogy Őt elengedjem. A lelkem mélyén már tudom, soha többé nem leszek képes ennyire szeretni valakit, egyszerűen ő az, akit mindig is kerestem. Nagyot sóhajtva elengedem a haláláról szóló rémképeket és kicsit jobban megszorítom a kezét. Nem szabad a halálra gondolni, mert az megmérgezi az életet, mondta egyszer nagyon bölcsen az én megboldogult Ragnor barátom, én pedig megfogadtam magamnak, hogy ehhez mérten fogok élni. Oldalra fordulok, a kék szemű fiúra mosolygok.
- Nyílt egy új étterem a belvárosban, és egész jókat hallottam róla. –mosolygok- Arra gondoltam kipróbálhatnánk. Kifejezetten a magunkfajtának van, fenntartva mondénokat be se engednek. Mit gondolsz?

Egy pillanatra még meg is ijedek az arckifejezésétől. Ritkán látom ezt a kemény, parancsoló tekintetet és nem mondhatnám, hogy szeretem. Általában azzal érdemlem, ki ha valami hatalmas marhaságot művelek, de magamtól is rá jöhettem, hogy ez egy díjnyertes baromság volt. Alvilágiak közé vinni egy nephilimet pont akkora felelőtlenség, amit megfogadtam, hogy soha nem teszek. Alec annál sokkal többet érdemel, mint hogy ilyenek miatt újra elveszítsem.
- Hát persze…- bólintok, ügyetlenkedve előhalászom a kis kütyüt a zsebemből és oda adom neki. Hirtelen minden megfordul a fejemben, és önkéntelenül is kicsit megszorítom a kezét. A legrosszabb, amit elképzelni tudok az az, hogy megfordul, és itt hagy. Tudom nagyon jól, hogy még ingatag lábakon áll a kapcsolatunk, és mindent meg kell tennem, hogy ne, hulljon ismét szét.
- Azt hiszem, az előbbi kijelentésemet még át gondolom kicsit. –mondom hirtelen, mélyen bele nézve azokba a gyönyörű kék szemekbe, amik most olyan keményen csillognak akár a leghidegebb téli napon a jégcsapok. – Nem az volt a célom, hogy veszélybe sodorjam az esténket kedves –megengedek magamnak egy halvány mosolyt, hátha oldom egy kicsit a hangulatot. Abszolút az én hibám, hogy ennyire elkomorodott és fel akarom vidítani. Tökéletes estét terveztem kettőnknek és nem fogom sutba dobni az egészet. Elgondolkodva figyelem az arcát, azt igyekszem kiagyalni, hogy mi lenne az a hely, ami tetszene neki, és a legkisebb az esélye hogy bajkeverőkbe futunk. Bár jobban bele gondolva, lehet, hogy mi képtelenek vagyunk egy normális randevút össze hozni, ha kimozdulunk a lakásomból. De ma este tényleg nem akarok semmi közjátékot. Szerencsére a tenyeremben van egész New York, ismerek minden eldugott, nyugodt helyet. De mielőtt bármi javaslatom lenne, megvárom, hogy ő mit szeretne, és persze hogy kiderüljön miért kérte el a telefonomat. Jobb, ha nem állok elő semmi további nagy ötlettel, amíg ki nem derül, hogy ő mit szeretne.