️️️️️️️
Amikor beborult az ég a délutáni órákban, még csak hanyagul vállat sem vont. Úgy volt vele, hogy úgysem fog esni, vagy ha mégis, hát zárt térben lesz úgyis. Különben is késésben volt, nem volt ideje kivárni, míg a Bronx felett gomolygó felhőréteg eldönti, mit akar. Aztán persze öt férfi, illetőleg egy velük átkufircolt éjszaka után az Inside Joy-ba visszafelé vezető úton már nem így gondolta, amikor nem csupán a feje szédelgett, de még a hideg, nyirkos, igazi őszi eső is úgy elverte, mint egy megbántott szerető. Egy esernyőt bedobhattam volna, gondolta, ahogy a fejébe húzta rongyosra viselt, fekete kardigánjának kapucniját. Aztán gyorsan rájött, hogy valószínűleg, ha el is rakott volna egyet, az Angie-é lett volna. Nem ez lett volna az első dolog, amin osztozkodnak, és nem is az első, amit kérdés nélkül vesznek kölcsön a másiktól. A nagyobbik baj az volt, hogy a koponyája szűkében lüktető, feszítő migrén minden reménye ellenére attól sem látszott enyhülni, hogy maga mögött hagyta a ma esti meló fülledt, szűk, és ablaktalan színterét. Megetettek vagy megitattak vele valamit? Esetleg belélőtték, vagy elszívták? Őszintén nem emlékszik. Ha egyszer még visszaér a csajokhoz, és eljut egy zuhanyfülkéig, biztos okosabb lesz. De legalább is ki fog tudni zárni opciókat. Mondjuk mi egy tűszúrás az állandó kék-zöld fontjai mellé? Na ugye.
Pozitívuma is volt ám a dolognak ― legalább is még önmagát is ezzel szokta egy kicsit jobb kedvre deríteni, ha eluralkodik rajta a letargia ― méghozzá az, hogy a pénztárcája legalább kétszer, ha nem háromszor olyan vaskos, mint mikor útra kelt ma délután.
Fogalma sem volt róla, merre kóvályog, jó irányba tart-e egyáltalán, mi jár erre, merre tart, és milyen időközönként.
Azon kívül farkas éhes volt. Úgy érezte, ha valaki letenne elé egy fél sült disznót, mind meg tudná enni. Hozzászokott már az aktus(ok) utáni eszméletlen étvágyhoz, de ez még azoknál is szörnyebben mardosta. Mondjuk egy útba eső patikát sem vett volna zokon, vett volna pár doboz fájdalomcsillapítót, ragtapaszt, és óvszert, amikkel kibírja hazáig.
Beletelt egy fertályórába, mire rájött, hogy a belváros felé indult meg, ezt pedig onnan tudta, hogy egyre több fényt adtak az éjszakában világító neonfények – Kaede szemét bántotta a sok éles szín, de nem panaszkodott, inkább örült nekik. Aztán az egyik sarkon megütötte magát a jackpot-ot – ugyanis egyik oldaláról egy összetéveszthetetlen, vivid, sárga M betű, a másikról, mely hozzá közelebb esett pedig zöld neonhuzalokkal körbefuttatott pluszjel függött. Kaede szemében az összes eddigi, és minden távolabb villodzó neonfény egyszerre kezdett el centrifuga módjára kavarogni, amint megértette, mit is jelent ez, ez az „ez” pedig arra késztette, hogy amúgy is alvó ösztöneit és érzékeit figyelmen kívül hagyva lelépjen a járdáról, egyenesen a duplacél felé. Már azt is kigondolta, hogy előbb az apotékát rendezi le, hogy addig se hűljön is a megvásárolt – olcsó ugyan, de felettébb egészségtelen – ennivaló, arról nem is beszélve, hogy akkor már semmi nem állna közé és a hajnali jóllakottság felé – amikor a szeme, és nem utolsó sorban az elméje sarkából vizes kerékhangokat hallott, és fényszóró fényét vélte észlelni – késve. Összezavarodott reflexei cserben hagyták, és ahelyett, hogy előre, vagy netán hátra lendítették volna, földbe gyökerezett a lába. Biztos volt benne, hogy az autó ilyen távolságról elüti ― ugyanis tisztában volt vele, hogy mára kimaxolta a szerencséjét a meki és gyógyszertár kombóval.

️️️️️️️
Yazawa Mamoru hajnali két óra körül kellemes fáradtsággal ült be az autójába, és indult el hazafelé. Gyorsan haladt, hisz ilyen késői - vagy inkább korai - órán hétköznap nem sokan utaztak kocsival, ezt a tényt pedig az a néhány taxis, aki azt a pár mindenre elszánt éjjeli baglyot fuvarozta haza, ki is használta, gátlástalanul szegve meg a szebességkorlátozást. Yazawa úr - ha hű akart maradni a származásához, Yazawa-san - nem sietett ennyire. Nem csak azért, mert lassan szemerkélni, majd rendesen zuhogni kezdett az eső. Nem várta otthon senki, akiért felelősséggel tartozott volna, és amilyen szabadságot adott számára ez az állapot, legalább annyira érezte a gondoskodás hiányát is. Legalább is olyankor, amikor egy gyors zuhanyzást, némi gabonapehely felkanalazását és egy szál cigaretta elszívását követően nem akart azonnal álom jönni a szemére. Bár valahonnan az a megérzése támadt, hogy valószínűleg a ma este is egy lesz ezek közül a nehezen elalvós éjszakák közül. Pedig, ha őszinte akart lenni, azért eléggé kifáradt a próba során.
Igen szépen haladtak az új darabbal, már szinte csak az utolsó simításokat végezték rajta a pár héten belül esedékes premier előtt - de mégis ezek az utolsó, apró, nüansznyi részletek vették igénybe a leginkább a társulat tagjait, s ez alól Mamoru sem volt kivétel. A leginkább ezekre az apróságokra kellett koncentrálni: ezek a leheletfinom gesztusok, árnyalatnyi hangszínváltások, csöpp rezdülések és lágy vonások jelentették a munkájuk legfinomabb részét. Bár imitációk voltak csupán, természetesnek kellett hatniuk, ösztönösnek, zsigerinek - hiszen ettől kelt életre igazán minden szereplő a színpadon, ettől lett valódi az illúzió, és ettől vált minden színész egy estére valaki mássá, mint aki addig volt. Ez a folyamat pedig rettenetesen fárasztó…
Yazawa-san nem is igazán töprengett semmin az út során: rutinosan vette a kanyarokat és könnyedén vezetett, az utat figyelve, ahogy elmosódott, majd újra kiélesedett minden körvonal, míg az ablaktörlők ide-oda jártak a kocsi szélvédőjén. Aztán egyszer csak feltűnt az út közepén a fényszórók ragyogásában egy alak, Mamoru pedig ijedtében éppen az előtt taposott a fékre, hogy túl késő lett volna.
A kocsi kerekei csikorogva csúsztak néhány métert a vizes aszfalton, mielőtt a jármű megállt volna, Mamoru pedig, noha az öv rendesen megtartotta, az előbbi lendületnek köszönhetően fájdalmasan vetődött hátával az ülésnek, s vágott egy grimaszt, ahogy tarkója is erősen a fejtámlának csapódott. Nem érezte, hogy bármi az autónak ütközött volna, de ahogy kikémlelt a szélvédőn, a duplájára ugrott a pulzusa, mikor sehol egy teremtett lelket nem látott, még egy elsiető árnyat sem az útmenti boltok világító neonfénye alatt. Rögvest kikötötte magát, majd kiugrott a kocsiból, mit sem törődve a rázúduló esővel, s a kocsi elé sietett, ahol egy, az út közepén ülő, de szemlátomást élőnek tűnő fiút pillantott meg. Egy kicsit megkönnyebbült.
- Te jó ég, jól vagy? Nem esett bajod? - lépett közelebb az idegenhez, majd ekkor vette észre, hogy a fiú gyakorlatilag bőrig ázott már. Gyorsan visszalépett a vezetőüléshez, hogy az ajtóban levő tárolóban levő esernyőt kivegye, majd máris visszasietett az áldozathoz.
- Fel tudsz állni? - kérdezte, ahogy mellé lépett és lehajolt hozzá, miután kinyitotta az ernyőt, és maguk fölé tartotta, szabad kezét pedig a fiú felé nyújtotta, hogy felsegítse.

️️️️️️️
Kaede tekintetéről végül a vészes sebességgel közeledő gépjármű fényszórói oszlatták el a limbó fátyolfellegeit, és rántották vissza erőszakosan az élet oldalára. Reflexei ugyan teljességgel cserben hagyták, ami az előre-, illetve a hátramozdulást jelenti, de vigyáztak rá annyira, hogy épp, mikor az autó veszélyes közelségbe ért, elengedtek az inak földbe gyökerezett lábában. Kaede nem csupán a tartását, de az egyensúlyát is elvesztette, a következő, amire eszmélt pedig nem volt más, mint hogy az aszfalton hever, illetve a lökhárítóval néz farkasszemet.
Soha többet, gondolta Kaede, igenis korlátokat fog támasztani, számított és ért annyit, hogy nem érte meg éjnek évadján hazakóvályogni, és kockáztatni, hogy elgázolják… Ugye? Bár Gioia nem ezt tanította neki, ő mindig azt mondja, hogy abban a pillanatban hogy elkezdenek válogatni, csökken a piaci értékük. Mert hogy az olyanok, mint ő, Angie, Cantarella, és a többiek csupán két nyelven beszélnek: a szerelemén és a pénzén. Minden más csak körítés.
Valamikor ekkor történhetett, hogy a sofőr feltépte a vezetőülés ajtaját, és sietve kiszállt belőle. Kaede fel volt készülve a válogatott szitkok árjára, egészen a „nem látsz a szemedtől, suhanc?”-tól a „kotródj az útból, mielőtt át találok hajtani rajtad, kiscsíra”-ig mindenre. Az egyetlen, amire nem volt felkészülve, az az aggódó hangnem, és a még aggódóbb kérdések voltak. Kaede annyira meglepődött tőlük, hogy még a homloklebenyét szaggató migrénes roham is varázsütésre megszűnt, mintha elvágták volna.
Testes, markáns mogyoróbarna szemeit hirtelen kapta az idegenre, ronggyá ázott kapucnija és az az alatt összezilálódott frufruja árnyékából.
― Jól vagyok, bocsánat… ― felelte összefüggéstelenül ― … Máris elmegyek az útból.
S ígéretéhez hűen, míg a sötétségbe burkolózó idegen visszasietett a kocsihoz matatni valamit, valóban megpróbált feltápászkodni. Hogy most az iménti rémület, vagy még a korábbi drogok hatása volt-e, Kaede nem tudta, de ólomsúlyúnak érezte minden tagját. Úgy érezte, ha felállna, csak a motorháztetőre támaszkodva sikerülne, ennyire szánalmas látványt viszont nem kívánt nyújtani.
Hanem amikor a megmentője, aki szerencsésen mégsem csapta el ― holott mára kimaxolta a szerencséjét ― egy esernyővel tért vissza, majd tartotta maguk felé, Kaede nem tudott megállni egy hehhenéssel körített savanyú mosolyt. Végül is, a szándék megvolt.
― Fel, fel, csak… ― csak kellett neki egy kis segítség.
Egy szívdobbanás erejéig elnézegette a felé nyújtott kezet, majd ismét metsző hirtelenséggel pillantott egyenesen a férfi arcába, mielőtt úgy döntött volna, hogy megragadja a segítő jobbot, és abba kapaszkodva, arra támaszkodva felhúzza magát. Ha más nem, legalább a két lábán gond nélkül megállt.
― Köszönöm. És sajnálom. ― horgasztotta le a fejét illedelmesen, majd fázósan összébb húzva magát fellépett a járdára. Aztán valami szöget ütött a fejébe, ami miatt még visszafordult az idegen felé. ― … Hány óra van?  

️️️️️️️
Amikor belenézett abba a mély, mogyoróbarna szempárba, Mamoru egy lélegzetvételnyi időre megfeledkezett mindenről: a próbáról, az esőről, az iménti “szerencsés” balesetről, de még talán arról is, hogy tulajdonképpen miért is ugrott ki a kocsiból olyan hirtelen. Aztán egy szívdobbanással később megtört a varázs, s a férfi nem csak azt realizálta, hogy a majdnem elgázolt fiú japán - de legalább is kelet-ázsiai - de azt is, hogy bizony már igencsak bőrig ázott.
Bár ezen a ponton már talán tényleg csak annyit ért a szándék, mint halottnak a csók, Mamoru mégis visszaugrott gyorsan egy esernyőért, s emiatt az idegen felől már csak valami csöndesen felbugyborgó mentegetőzést hallott, amit nem értett tisztán. Talán jobb is.
Alighanem a fiú is magánál volt annyira, hogy ő is meglássa a gesztus hiábavalóságát, legalább is Yazawa-san erre következtetett a hehhenést követő savanyú mosolyt látva. Annyi baj legyen, gondolta, legalább tovább nem ázik. Ilyen illuminált állapotban - mert az egyértelműen látszott, hogy valami tudatmódosító szert fogyasztott a kölyök - talán ettől kicsit még magához is tér.
Aztán ahogy az idősebb kinyújtotta felé kezét, az ismeretlen pedig végül mégiscsak úgy döntött, elfogadja, Mamoru még egyszer szemügyre vehette a fiú arcát, s hirtelen az a gondolat futott át a fején, hogy régen látott ilyen szép árnyalatú szemeket. Amint a szempár tulajdonosa sikeresen állásba küzdötte magát, Mamoru szabad kezével már nyúlt volna, hogy kicsit leporolgassa, de ahogy a fiú ránézett, majd hálával vegyes szégyenkezéssel lehorgasztotta fejét, ő is leengedte karját, s csak elmosolyodott halványan.
- Nem tesz semmit.
Végső soron, tényleg nem tett semmit - csak szótlanul pillantott a jelenés után, ahogy fellépett a járdára, s már épp azt hitte, hogy el is tűnik, mielőtt még utána szólhatna - miért is akarta volna feltartóztatni? - amikor a fiú hirtelen megtorpant. Ahogy az idegen újra felé fordult kérdésével, Mamoru szinte reflexből húzta fel bal karját, hogy a bőrkabát alól előtűnő óra számlapját leolvassa.
- Negyed három múlt - felelte, majd ahogy leengedte kezét, némi aggodalommal mérte végig a fiút újra. - ...Hazatalálsz ilyen állapotban? Hívjak neked egy taxit? - kérdezte.
Lehet, hogy más a sorsára hagyta volna ezt a gyereket, elvégre, mi dolga lett volna bárkinek részeg és/vagy drogos tinédzserekkel az éjszaka közepén a zuhogó esőben? Yazawa-san is elengedhette volna, hiszen még a nevét se tudta a fiúnak, de valahogy a lelkiismerete mégse hagyta, hogy így tegyen. Mint amikor az ember egy ázott, árva kismacskát talál az út szélén egy kartondobozban. Nem volt szíve magára hagyni.

️️️️️️️
Miután az idegen rabul ejtette a pillantását, Kaede egy pillanatra levegőt venni is elfelejtett. Ugyanolyan meglepő, sőt, sokkoló volt számára, hogy nézik, ahogy nézik, mint fordítva lehetett. Mintha amaz nem látná, mi van a homlokára nagy, piros betűkkel írva: „rosszéletű”. Mintha nem olvashatná ki az egész életét a szeméből, és még csak le sem tagadna semmit. Mintha tényleg csak azt látná, ami az orra előtt van. Nem, olyan nincs. Angie biztos kiröhögné, ha most látná őket. Ha belelátna a fejébe. Kaede tudatáig csak valamikor eztán jutott el, hogy a hajnali zápor ellenére utazó sofőr arcának erős távol-keleti vonásai vannak. Valahonnan ismerős, de olyan bosszantóan, vesefacsaróan ismerős, gondolta Kaede, mintha déjavú-ja lenne. Mintha elfelejtett volna valami nagyon fontosat, mintha már ismerné az előtte állót ― a négyszögletes arcot, a sötét, már-már majdnem fekete, mandula alakú szemeket, a felfelé ívelő, vonalzó egyenes, karakán szemöldököket, keskeny, szigorúan cakkozott ajkakat ― holott biztos volt benne, hogy most látja őket életében először. És az a hang… Nyoma sem volt rajta akcentusnak, az esőcseppek, a sötét és a késői óra ellenére Kaede melegséget érzett, kívül is és belül is. Lelki szemei előtt egy tökéletesen gömbölyű test jelent meg. Sima tapintású, áramvonalas, sehol egy felesleges forma. Ilyennek hatott a férfi beszéde. Minden hangsúly, minden szó épp ott és épp úgy volt jó, ahogy. Tökéletesen. Nem tudta, miért, de minduntalan az iskolához kötötte az idegent, pedig tudta, hogy nem a tanári kar része.
Kaedét olyan hirtelen érte a varázs vége, mintha kirántották volna a szőnyeget alóla. Újra hallotta az eső ritmusát az aszfalton, újra sötét és hideg volt, mi több, újra Bronx szenvtelen, rideg valóságát élte. Kár érte, gondolta. Igazán kár.
Egyetlen szót sem szólt, mégis tudta, a férfi érti minden gondolatát, ahogy maguk fölé tartotta az esernyőt. Tudta, hogy az idegen tisztában van vele, már régen bőrig ázott. Csak azt nem tudta, akkor miért fárad egy olyan „rosszéletűért”, amilyen ő. Nem értette, és az indokolatlan kedvesség gyanút szült benne.
Hogy felsegítették a földről, Kaede betudta az alapvető morális normák egyikének, még úgy is, hogy ő volt a vétkes. Azt viszont, amikor az idegen ezek után kinyúlt felé, Kaede szótlanul, de feszülten figyelte, várva, mi kerekedik ki a gesztusból, s bár nem tudta teljes bizonyossággal megállapítani, mégis csalódottságot érzett, amikor amaz végül leengedte a kezét. Kaede nem hibáztatta érte.
― Azért én még tényleg hálás vagyok. ― szólalt meg egyszer csak hirtelen, s mintha mosolygott volna a kapucni és az esernyő árnyékában ― Nem tudom eldönteni, hogy most hős vagy-e, vagy csak egy szerencsés szerencsétlen.
Kaede, immáron a járdaszegély közel egyhüvelykes magaslati pontjáról pillantott vissza rejtélyes, ázsiai arcú irgalmas samaritánusára, majd a választ követve fel a reménytelenül borús bronxi égboltra, s mintha alig észrevehetően megrázta volna a fejét.
― A hidegzuhany és az életveszély jót tett. Jobb, mint a Monster vagy a kávé. Vagy a kávé Monsterrel. ― volt vele tapasztalata, bár nem emlékszik, hogyan és miért. Plusz, semmi kedve nem volt egy ilyen nap után ahhoz, hogy a taxisofőrrel…
Kaede még egyszer elpillantott az esernyő, az alatta fagyoskodó jótevője, illetve az autó lámpafényében szemerkélő esőre, aztán egyszer csak így szólt ― Van fűtés a kocsidban?

️️️️️️️
Amikor bőrig ázott “áldozata” biztosította róla, hogy bár “megmentője” nem tett semmit, mégis hálás neki, Mamoru önkéntelenül is mosolyra húzta száját. Lehet, csak a szeme káprázott az éjszaka sötétjébe sikoltó neonfények és a hűsen hulló esőcseppek kaleidoszkópként kavargó játékától, de mintha hasonló ívet látott volna a fiú arcán is megjelenni a kapucni jótékony árnyékában. Aztán a fiatalabb megjegyzését hallva halkan elnevette magát.
- Ami azt illeti, te sem panaszkodhatsz szerencse terén - mondta kihívó mosollyal, s csak figyelte, ahogy a fiú végül fellépett a járdára.
Nem számított rá, hogy a másik visszafordul - de végső soron, elismerte az időre vonatkozó kérdés jogosságát. Késő volt már - bár úgyis mondhatta volna, hogy túl korán. Minden esetre, nem ez volt a legalkalmasabb időpont arra, hogy bármelyikük is az utcán ácsorogjon és teljesen elázzon, így fel is ajánlotta, hogy hív egy taxit a kölyöknek.
Sejthette volna, hogy visszautasítja. Biztosra vette, hogy a fiúnak egy árva centje sem maradt a mai estéje után, de valahogy, ahogy Mamoru ránézett, és elképzelte, hányféle úton-módon gázolhatják el, verhetik meg, borulhat árokba és rabolhatják el, az a gondolat merült fel benne, hogy inkább kifizeti a kölyöknek azt a taxit ő.
Már éppen nyitotta volna a száját, hogy némi töprengést követően valami olyan módon ajánlja fel a segítségét az ismeretlennek, amivel a legkevésbé tiporja sárba a büszkeségét, de váratlanul a fiú újabb kérdést tett fel.
Mamoru elsőre értetlenül pislogott, aztán halvány mosoly kúszott az ajkaira, ahogy megértette, mire gondolt amaz. Szemtelen egy kérdés volt, pimasz és laza, épp csak egy csipetnyi ifjúi bunkósággal fűszerezve, valamint meghintve az esélytelenek teljes lelki nyugalmával - ez pedig valahogy imponált a férfinak. Emlékezett rá, hogy ő is pont ilyen ellenállhatatlan flegmasággal állt a világhoz tinédzserként - sőt, talán még most is egy kicsit.
Végigmérte a fiút újra, és egy-két másodpercig töprengett, mit feleljen. Lehet, más azt gondolta volna, kiváló lecke lenne ennek a vakarcsnak, ha a sorsára hagyná és elhajtana - Mamoru azonban már szinte látta lelki szemei előtt az esti hírekben a szalagcímet. “Megkéselt fiú holttestére akadtak Bronx-ban, a halottkém jelentése szerint a hajnali órákban történhetett az eset - szemtanúk nincsenek, a rendőrség tehetetlen!”
Elhessegette gondolatai közül ezt a látomást, majd egy halk szusszanással kísérve biccentett a kocsi felé, le sem véve pillantását az ismeretlenről.
- Gyere. Hazaviszlek.

️️️️️️️
Kaede azon kapta magát, hogy fogalma sincs, másodpercek, vagy percek teltek bele, míg az irgalmas samaritánus szája sarkára vetülő árnyékot figyelte. Hogy már-már mintha azért mosolyogna ő maga, mert mosolyognak rá. Méghozzá szobrászmesterek kezére méltó, tökéletes formákkal és szimmetriával megszerkesztett, meleg mosollyal. Holott az övé ferde volt és csalafinta.
Kaede tekintetében egy malomkő lomhaságával fordultak egyet hirtelen a rikító neonfények, mint egy centrifuga, amikor rejtélyes megmentője egészen felszabadultan, bár nem épp hangosan elnevette magát. Annyi baj legyen, gondolta. Legalább biztosan csak ő hallotta. Néma csodálattal meredt a férfira, egy pillanatra sem engedve a tekintetét. Úgy érezte, minden szellemessége elhagyja, ahogy elnyeli a feketeség.
― A szerencse halmozódik ― kezdte el felvázolni Kaede a szerencse és a balszerencse fizikáját, illetve kémiáját ― A mai kvótát biztosan kihasználtam, de lehet, a holnapit is.
Mindenképpen tanulságos eset volt, gondolta Kaede, ahogy fellépett a járdára, és onnan tekintett vissza. Tisztában volt vele, hogy az olyanok miatt átkozzák el az idősebbek a generációjukat, mint amilyen ő vagy Angie. Néha küzdött ezen sztereotípiák ellen, de néha, mint például ma, csak elengedte őket. És ő épp egy ilyen nap futott bele valakibe, aki nem elég, hogy nem ítélkezik felette, de még ezeket a biztosnak hitt előítéleteket is csak úgy átlépi, mintha soha ott se lettek volna.
Hajtotta a tolakodó kíváncsiság, meddig mehet el vele, tudni akarta, mi az a cél, amin túllőve már ez a jótét lélek is visszakozva védekezik, „sore wa chotto”. Ebbe az igazságtalan, kísérletező kedvű, és meglehetősen egyoldalú játékba csalta bele Kaede a szerencsés szerencsétlent, magához ölelve minden korára oly jellemző pimaszságot és a vesztesek nyugalmát, meghintve egy csipet „carpe diem” mentalitással.
Úgyis nemet fog mondani, gondolta Kaede, ez az a pont, a pont, amely elválasztja őket egymástól, a járdaszegély közel egyhüvelykes magaslata, az egyik felén ő maga, a túlfelén a névtelen, jótét idegen.
Ez itt a lehetőségek határa.
De az idegennek más terve volt. Egyetlen tollvonással húzta át Kaede alattomos, gonosz játékát, amelynek úgy állította össze a szabályait, hogy csak ő nyerhet. Hogy ne kelljen még egyszer csalódnia az embereknek és a világban. Az őszinte meglepetés szikrája épp csak átsuhant Kaede arcán, mielőtt megértette volna, mire megy ki a játék. Hisz nem mondta, hova viszi haza. Tetszett Kaedének az idegen merészsége, kihívást látott benne, mely elnémította az összes figyelmeztető hangocskát a fejében. Fölényben érezte magát, hogy leránthatja a jótékonyság álcáját a férfiról. Gioia szerint adott tehetsége volt hozzá, hát igyekezte használni.
― Biztos? Csak ha tényleg nem gond.
Még megvárta, hátha a férfi mégis csak visszakozik, de mivel hogy ez nem következett be, lelépett a járdaszegélyről, és az autó fényszórója által megvilágított esőfüggönyben megkerülte annak orrát, hogy az anyósüléshez keveredhessen. Amint az ajtó nyitva állt előtte, sebesen besurrant a résen, helyet foglalva behúzta maga után az ajtót, halk zajoktól kísérve bekötötte magát, végül egészen elnyúlt az ülésen.

️️️️️️️
- Én úgy tudtam, csak forgandó - jegyezte meg Yazawa-san somolyogva Fortuna istennő kegyeinek mechanikáját illetően. Végső soron, az emberi sorsok mind, akárcsak a szerencse, körbe-körbe jártak és forogtak a tengelyük körül vég nélkül. Egyszer fenn, egyszer lenn. Akárhogy is, kifogyni aligha lehetett belőle - legfeljebb csak meglepően és váratlanul átfordult.
Ugyanilyen meglepő váratlansággal fordult át a helyzet is kettejük közt: a lehetőségek határa elmosódott a neonfények és az esővíz kavargó táncában, Mamoru pedig nem ellenkezett, amikor az idegen illető kért tőle fuvart.
- Ha gond lenne, nem ajánlottam volna fel… - felelte a fiatalabb kérdésére.
Nem volt ebben részéről semmi mesterkéltség vagy színjáték - az a szakmájához tartozott, Mamoru pedig igyekezte a hivatását élesen elhatárolni a magánéletétől, ebből a szempontból legalább is mindenféleképp.
- Bár, az is igaz, hogy nem annyira én ajánlottam… - tette hozzá eltöprengve, ahogy a fiú megkerülte a kocsi elejét, de még nem nyitotta ki az anyósülés ajtaját. Közben Mamoru is visszalépett a vezetői oldalhoz, s a kocsi teteje fölött tekintve botcsinálta utasára jegyezte meg: - De ki tudott volna nemet mondani egy ilyen őszinte kérdésre…? - somolyodott el kihívóan, míg összecsukta az esernyőt, majd maga is beült a kocsiba.
Örült, hogy nem kellett emlékeztetnie a fiút, hogy kösse be magát, ám mielőtt maga is így tett volna, a rádió fölötti polcon pihenő telefonját kezébe vette, s elindította rajta a GPS-t.
- ...Nos, hol is laksz pontosan? - pillantott utasára, miután a fiú kényelmesen elhelyezkedett mellette az anyósülésen, s míg a címet ütötte be, az is felmerült benne, hogy még meg se kérdezte a kölyök nevét. Mentségére szóljon, hogy nem ez volt a legelső, ami az eszébe jutott, miután majdnem elcsapta szerencsétlent - de még csak nem is a második - illetve pár perccel ezelőtt még úgy állt a helyzet, hogy ismerettségük kifejezetten rövidtartamú lesz. Azért, ha őszinte akart lenni magával, egészen kellemesen csalódott.
- ...Jut is eszembe - szólalt meg ismét, miután a telefont az erre alkalmas tartóba csúsztatta, annak kijelzőjén az útvonaltervvel. - A nevem Mamoru. Téged hogy szólíthatlak?

️️️️️️️
― Nézőpont kérdése ― zárta le végül a szerencse forgandósága körül forgó társalgást. Őszintén szólva csodálta, hogy képes volt épkézláb mondatokat használni. Jobban volt, határozottan, de annyira még nem, hogy reggel negyed háromkor megvédje az igazát anélkül, hogy saját magának ne mondana ellent. De lehet, csak energiatakarékos tinédzser volt.
― Nem te ajánlottad fel ― jegyezte meg Kaede élesen, hangjában mégis őszinteség csengett, a hajnali eső párafellegek az enyhe csodálat függönyét húzták fel a tekintete elé. ― Lehet, magadtól is felajánlottad volna, nem tudhatom. De gondoltam, megkímélem magunk egy kínos beszélgetésről, ha nemet mondasz. Biztos voltam benne, hogy nemet mondasz. ― folytatta ugyanolyan metsző őszinteséggel, mint eleddig.
Úgy érezte, nincs visszaút, hogy behúzza valamiféle örvény. Az idegen sötét szemei feneketlen kútra emlékeztették, ahogy a kocsi felett ismét összeakadt a tekintetük. Kaedét nem ijesztette meg a mélység, nyílt kihívással, játékra készen állta ezt a pajkos huzavonát, amiben úgy érezte, fölénye van ― így kellett volna lennie! ― most mégis hátrányban érezte magát. Annyi baj legyen, gondolta. Majd visszaszerzi másutt, máshogy. Elégedetten, mégis valamelyest hálásan elsomolyodott az űrszemű idegen szavaira, mielőtt behúzódott volna az anyósülésére. Udvariasan kivárta, míg az autó tulajdonosa utoléri magát a műveletekkel. Nem tudott azonban mindennel kapcsolatban ilyen türelmes és jólnevelt lenni. Ahogy ugyanis viszonylag vízszintes felületet ért, a végtagjai szinte azonnal lefolytak a karosszériáról, az egész tartása elnyúlt, lejjebb csúszott, kényelmesen szétterpeszkedett, és csak élvezte a meleg, száraz ülőalkalmatosságot.
Kaede csak akkor figyelt fel a navigációs applikációra, amikor az autó sofőrje a lakcíme felől érdeklődött.
― … Oh.
Kaede biztosra vette, hogy tesz egy ki tudja, mekkora és milyen hosszú kitérőt a férfi lakására. Pont azzal a meglepettséggel pillantott amazra a kapucni árnyékából, mint aki most realizálta, hogy titokzatos védelmezője végig, a leges legelejétől fogva az igazat beszélte. Épp, hogy a homlokára nem csapott a felfedezéstől. Ekkora idiótát, mint ő!
― Hát ez zseniális ― csúszott ki a száján.
Nincs az az isten, hogy ezt Angie-nek valaha is elmondja! Aztán azon kezdett el gondolkozni, miféle választ is adjon erre a kérdésre. Hogy lehet kulturáltan megmondani egy idegennek, hogy egy nyilvánosháztetőterében lakik? Az kéne még csak, hogy beguruljanak az Inside Joy elé. Már rég eldöntötte, hogy nem akarja azt a tekintetet látni. Hazudjon valamit… ? Talán nem a legjobb ötlet… Végül úgy döntött, a bordély előtti sarokra lövi be a lakcímet. Az a környék nem a legjobb, de lehetne rosszabb is. Majd tesz még egy kört a háztömb körül, míg kísérteties jótevője elhajt, aztán besurran a tűzlétrán át. Jó tervnek hangzik.
Azt hitte, az utat innentől kezdve néma csendben fogják tölteni az utat. Elvégre késői volt az óra, és mindketten úgy néztek ki, mint akit kicentrifugázott a mosógép. Tévednie kellett. Arany láng lobbant Kaede szemében a név hallatán. Most már hivatalos, gondolta. Valaki fetreng a röhögéstől odafent rajta.
― … Kaede. ― lehelte végül halkan, tőle szokatlan bizonytalansággal. ― Mutsuki Kaede.
Mi volt az esélye, hogy két japán az éjszaka közepén rohanjon egymásba, szó szerint, Bronx kellős közepén? Gyakorlatilag semmi. És mégis itt vannak.
Kaede előre pillatott, és inkább a szélvédőt kitartóan pettyező, az utcalámpa fényétől narancssárga esőcseppeket figyelte, majd azt, hogyan tűnnek el egy pillanatra az ablaktörlő mögött, csak hogy utána megint megjelenjenek.
― A barátnőd nem fog megsértődni, hogy éjnek évadján idegen suhancokat furikázol haza? ― kérdezte Kaede a mostanra bizonyára jól megszokott magabiztosságával. Mamoru látens barátnőjével ellentétben ugyanis ő pontosan tudta, hogy bőven volna mire féltékenynek lennie.