Magnus& Remy

Hogy jutottam el idáig? A földön összekuporodva, a kanapéra hajtott fejjel, körülöttem káosz. Magnus meg fog ölni. Minden egy hülye beszélgetéssel kezdődött, úgy három nappal ezelőtt. A vérfarkassá válásom óta igyekeztem kerülni az embereket, de nem lehetek egész nap a négy fal között. Megismertem egy csávót, pár évvel lehet idősebb csak nálam. Dave a neve. Elvileg egyetemista, de így jobban belegondolva szerintem ez is egy rohadt nagy kamu. Ki akartam próbálni valami újat, ami kicsit enyhíti a stresszt, és egy pillanatra kiszakít ebből a szürreális valóságból. Ő tudta a megoldást. Akkor vettem az első cuccot, amit azóta se tudok pontosan, hogy mi volt. Nem hittem, hogy kokain vagy heroin lenne, hiszen azok kemény drogok, és valószínűleg nem is ennyire olcsók. Magnus szokott adni pénzt, nem sokat, de pont eleget....valószínűleg nem erre szánta. A Dave-től kapott szar semmit se ért. Nem is éreztem a hatását. Gondolom a farkasság miatt. Így kezdődött. Én hülye visszamentem hozzá...új injekciós tűvel és több pénzzel. Magnus pénzével. Amikor elloptam a szobájából az olyan érzés volt, mintha tűzbe tartottam volna a kezem, és minél többet vettem el annál jobban égetett. Gyűlöltem magam érte, de nem bírtam megállni. Ma este vettem megint...csomót. Tényleg csomót. Heroin, kokain, nem érdekelt, rám nem úgy hat, mint az emberekre. Magnus csak holnap délután jön haza, így gondoltam szabad a pálya.
Hülyének éreztem magam, amiért a nappaliban szurkálom a karom, és próbálok beállni. Sikerült az összessel belőnöm magam, amit már megéreztem. Ezután kölcsön vettem Magnus szekrényéből egy üveg piát, nem is tudom, hogy mi volt az. Úgy voltam vele, hogy tök mindegy, nem fogja észrevenni. Egy több száz éves főboszorkánymester nem veszi észre. Ekkora idiótát. Először jó volt, teljesen felpörögtem a cucctól. A szívem úgy vert, mintha háromszor lefutottam volna a maratont, és világ is mintha szebbé változott volna. Teljesen elvesztettem az időérzékem, már nem tudtam követni, hogy mit miért csinálok. Elestem a borosüvegben, amiből kifolyt a maradék. A felpörgés kezdett alábbhagyni, és a helyét átvett a hányinger. Talán a vérfarkas gyomor mégse véd meg mindentől. Alig tudtam lábra állni, minden létező dologban megkapaszkodtam, majd egy ügyes mozdulattal levertem Magnus egyik ősöreg vázáját a polcról. Lehet, hogy nem is váza, mindegy, az a lényeg, hogy öreg. Tompán hallottam ahogy a váza darabjai szétszóródnak a padlón. Olyan távolinak tűnt, mintha nem is ebben a lakásban tört volna ripityára.
- Basszus. Basszus. Basszus... - Próbáltam összerakni, kerestem celluxot. Minek egy warlocknak ragasztó, ha mágiával is simán megoldja? Nem találtam semmit, amivel megjavíthattam volna a vázát, ezért gyorsan arrébb söpörtem a kezemmel, ami már ragadt a bortól. A szobámig se jutottam el, az eddig szépnek tűnő világ most már hideg volt és sötét. Tudtam, hogy ebből baj lesz, és hiába engedékeny Magnus, ennek nem fog örülni. Sose említette, hogy a drogozás tilos, talán tényleg nem nagy dolog neki. Talán.
Így kerültem a földre, fejjel a kanapén. Holnap délután jön haza. Addigra elmúlik. A lakást is simán feltakarítom, a tűket nem találja meg, veszek egy másik vázát. Ziháltam, izzadtam és forgott minden forgott körülöttem. Lassan elkezdet leesni, hogy mit tettem. Loptam tőle, beálltam és valamit összetörtem ami valószínűleg fontos volt neki. Minden erőmmel azon voltam, hogy feltápászkodjak a földről, de képtelen voltam rá. Hány óra lehet? Este tíz? Hajnali kettő? Van még időm, de ez a rossz érzés a gyomromban nem akar elmúlni...és ez nem a hányinger.

Remy& Magnus

Csendben sietek haza. Remélem Remy nem bontotta le a lakást. Bár kellemetlen előérzetem van. Nem tudom eldönteni, hogy figyelem hiányos-e szegényke, vagy mi a baj, de nagyon nem örültem, mikor egyedül kellett hagynom. Tartottam tőle, hogy valami nagyon nem lesz rendjén, de bíztam benne annyira, hogy felnőtt módjára kezeli a helyzetet. Mikor belépek a lakásba jövök rá, hogy nagyon félre ismertem. 
Amikor megtaláltam őt az utcán, olyan volt, mint egy magára hagyott, anyátlan kiskutya. Rémes látvány volt, és nem volt szívem ott hagyni. Haza vittem, ápoltam, amíg fel nem gyógyult. A szárnyaim alá vettem, ő lett az én következő alvilági gyermekem. Raphael óta nem volt egy sem, és meg kell vallanom, hogy körülbelül olyan nehéz vele, mint a vámpírral annak idején. Ha nem nehezebb. Sokkal többször szegi meg a szabályaimat, aminek nem örülök, de azért szeretem őt. Még akkor is, ha nem könnyű vele. Szeretem a kihívásokat, és szeretnék normális életet biztosítani a fiúnak. Persze ez nem egyszerű, ha ő nem akar rendes életet élni, és mindent megtesz, hogy tönkre tegye magát.
Ahogy belépek a lakásba, érzem, hogy a gyanúm beigazolódott. Megérzem az alkohol szagát, és a lábam bele akad a törött vázába. Szóval leverte. Egy intéssel a helyére teszem a vázát, mintha soha nem történt volna semmi baja. Beljebb lépek a lakába, meglátom a tűket, és teljesen megrökönyödöm. Mit tett már megint magával ez a gyerek. Te jó isten, tönkre teszi magát, és én nem tudok ellene semmit tenni. Mikor meglátom a kanapén feküdni, felsóhajtok. Istenem, olyan kis ostoba tud lenni. De akkor már tudom, hogy hová tűnt az a pénz, amit a bátyám születésnapi ajándékára tartogattam. Nem volt probléma, megvettem végül a könyvet, de nem esett jól, hogy meg kellett oldanom. Keserűen megcsóválom a fejem, sóhajtva oda érek, a kanapéhoz megsimogatom az alvó fiú hátát.
- Remy! Kicsikém, ébredj fel! Mi történt itt? –ébresztgetem szelíd hangon. Nem vagyok boldog, de nem akarok rá ordítani, semmi értelme süvölteni, mert még nincs egészen magánál. Meglátom a méregdrága whiskey üvegét a padlón felsóhajtok. – Remy, kisfiam! Ébredj, magyarázatot várok!