Tárgy: Brother - Jace & Alec Szer. Május 10, 2017 9:00 am
jace & alec
- brother -
Minden izmom megfeszül, ahogy felhúzom az íjat. A lehető legtávolabbi pontra állok a célomtól, majd ujjaim engednek. Rezzenéstelen arccal eresztem útjára első nyilam, hogy apró szélösvényt fúrva magának végül célba érjen. Pontosan. A kerek tábla közepébe. Elmosolyodom. Bólogatok enyhén, majd a táramból újabbért nyúlok, hogy a következő célra lőhessek. A gondolataim felsorakoznak libasorba, miközben lubickolok az íjászat művészetében. Ehhez értek. És ebben jó vagyok. Nem mintha a szeráffal nem bánnék jól, de vélhetően sosem lesz enyém igazán a közelharc tudása, legalábbis nem úgy, nem olyan hévvel és szenvedéllyel, mint amit a nyilaim, az íjam vált ki belőlem. Újabb nyíl feszül, ropogtató hangja, amikor megfeszül kezeim között jólesően hat rám, de amikor ellőném, felbukkan a terepen Jace és hirtelen eresztem el. Hibázok. Na, nem lövök túlságosan mellé, de azért nem oda sikerül, ahová kívántam. Pillantásom rosszalló, de inkább magamra, mintsem testvéremre haragszom érte. Nedvesítek ajkaimon, mielőtt még felé fordulnék. - Azt hittem neked már nincs is szükséged edzésre... - széles mosolyom árulkodó, épp csak nem húzóm fel őt is az íjamra, egyébként szórakoztat, ha néha csipkelődhetek vele. Mégsem teszem túl sűrűn. Arra akad nálam lelkesebb és hatékonyabb jelentkező is. A táblák felé lépdelek, hogy nyilaim eltávolítva újabb próbának tegyem ki magam, de akkor eszembe jut, hogyha már felbukkant Jace, talán ketten együtt még intenzívebb edzésnek hajthatnánk fejet. - Van kedved...? - vállam fölött hátrapillantok rá, intve a szeráfok felé, vagy a gyakorlóbotok felé. Ahogy kényelmesebb. Amíg én elrakom az íjat, úgyis választani fog. Ha van kedve hozzá és nem siet. Nem biztos, hogy nincs dolga Claryval. Lassan kezdem elveszíteni a fonalat, hogy hogyan is vannak éppen. Nem ártana behoznom a lemaradásom e téren, mégis csak Ő a legfontosabb nekem. És az élete sem különb. - Minden rendben? - enyhén bökök állammal, ahogy elrakom a korábban felhasznált fegyvereket a helyükre és a közelébe merészkedem. Fürkészem, milyen eszközt választ, s ha így tesz és már kezében a megfelelő, magam is elnyújtózok érte, hogy kezdhessünk. Nem váratnám meg, bűn volna! - Úgy érzem le vagyok maradva. Vagy...? - pillantok íriszeibe, mintha ennyivel megtudhatnám, mintha feltárhatnám, hogy akkor mi is zajlik a háttérben, hogyan is érez. Persze, érzem én. Mindig érezzük egymást, de ettől függetlenül még szavakkal elmondva is kíváncsivá tenne, hogy mi történik vele mostanában. Elég sok mindenen túl vagyunk már...
Ráérősen lógatom a lábam az ágyam széléről, és egy egyszerű kis labdával játszadozom, amit nemrég találtam. Feldobom és elkapom. Nincs semmi dolgom és mindenki eltűnt mint a szürke szamár a ködben, szóval akár le is mehetnék az edzőterembe hogy kimozgassam magamból a felesleges energiáimat és kezdjek valamit a bennem rekedt mennyei tűzzel. Mert még mindig kering bennem egy kevés, és az sem megoldás hogy Clary kitalálja a tűzálló pizsama rúnát számunkra. Enyhe mosolyra húzódik az ajkam az emlékre, és felkelek az ágyról, hogy szokásos fekete szerelésemben leballagjak a földszintre,de nem számítok arra, hogy az ajtó előtt Church dekkol, és kevés híján pofára esek benne. - Te se tudsz jobb helyen dögleni igaz? Most mi van? Eddig utáltál engem... - nézek le a nyújtózkodó, majd lábamhoz törleszkedő macskára. Zakariás testvér, azaz Jem hagyta itt annak idején ezt a jószágot, de hallottam már róla hogy Churchnek költöznie kéne Londonba. Valahol talán hiányozni is fog. Felveszem és a macskát vakargatva érek le az edzőteremhez ami meglepő módon nem üres. Alec gyakorol ott, és megtámaszkodok az ajtóban, nézem a nyilainak pontos röptét, és kecses suhanását. Én soha nem tudnék ennyire precíz lenni egy íjjal. A legnagyobb jóindulattal is csak a második körön belül tudok maradni, a közepére.... áh. Nem az én fegyverem. - Nekem nincs is. Igazából Churchot hoztam hogy tanítsd meg íjászkodni - vigyorodom el szélesen, és leteszem a szőrös szörnyeteget, aki természetesen azonnal megsértődik, és Alec felé csámpázik puha kis mancsain. Puha kis mancsok, persze, amekkorát tud karmolni szerintem valami démonmacska lehet... - Persze, miért ne? - indulok el a gyakorló fegyverek felé és végignézem őket hogy mit válasszak. Maradok az egyszerű botnál, azzal elég sok a lehetőség. Kesztyűs kezeimmel megragadok egyet és megpörgetem. Jó lesz ez. - Hogyne lenne! - jelentem ki magabiztosan, aztán ránézek. Alecet látom, a testvéremet, a parabataiomat és rájövök hogy mindegy mit mondok, ő úgyis látni fogja hogy mi van velem. - Nem tudom. Nem érzem jól magam, egyszerűen agyon nyom hogy nincs mit csinálnom - morgok elégedetlenül ahogy közelebb megyek hozzá és ha ő is választ akkor felé lendülök. Egyenlőre csak összekoccintom a botjainkat, amolyan bemelegítő összecsapások. - Le, de nem sokkal. A legfrissebb fejleményeket én sem tudom rólad és Magnusról, szóval akár mesélhetsz is... - vigyorodom el, hiszen könnyen tudom terelni a témát, és Tessától már megkaptam hogy kiköpött Will vagyok, csak szőke verzióban. Lendületesebben moccanok a magas íjász felé, és nem hagyom elkalandozni. Végül is, edzés, nem igaz?
Lefoglal az íjászkodás. A gyakorlás. Belefeledkezem és megpróbálok koncentrálni. Nem állítom, hogy nehezen, avagy könnyedén megy. A gondolataim között lábujjhegyen cirkáló Magnus folyamatosan elvonná figyelmem. Egyszerűen képtelen vagyok kiszakadni a mentális-térből, ahol vele lehetek. Máshogy ugyanis úgy tűnik, nem sikerül. Egészen addig tart magányos edzésem, amíg felbukkan Jace. - Ó, hát tény, hogy esélyesebb befutó nálad. - fogvillantós vigyorral bökök íjam végével a macskára. Figyelem, hogyan húzódik el tőle és indul meg felém. Fejem csóválva nézek róla föl a hátrahagyott vadászra, majd szemöldököm felvonva leguggolok a szőrös gombóchoz, hogy kézfejemmel megcirógassam. Egy kicsit. - A vereségtől való félelmed miatt, mondjuk. - még mindig guggolva nézek föl a férfira, majd félmosolyt villantok. Szeretek az idegein táncolni. Barátságosan. Puhán. Így teszek most is. Látom, hogyan kaparintja meg a botot, majd felegyenesedve ujjaim között eljátszok íjammal. A határozott kijelentésére szemeim kissé összeszűkölnek. Gyanakvón nézek rá. Érzem, amit érzel, parabatai! - Arcomra kiül, hogy nem hiszek benne. Közelebb lépek, ajkaimon nedvesítve. Már szólnék, de akkor beszédbe kezd. Elnyújtózom egy az övéhez hasonló botért, majd hárítom, amikor ütközünk. - Veszíteni, veszíthetsz. Az máris valami! - lökök rajta kissé, mikor összeérnek fegyvereink. Kiszélesedő vigyorom jelzi, hogy bár hajlandó vagyok meghallgatni szívének minden sérelmét, azt sem utasítom el, hogy szórakozzunk most. Ő fog dönteni. Kérdésemre a válasza kizökkent annyira, hogy a következő csapása elérjen és kibillentsen egyensúlyomból. Az Angyalra! Ha Magnus lesz a téma, akkor ez az edzés nem fog úgy alakulni, ahogy én azt szeretném. - Nem tudom... - ajkaim összemorzsolom, majd beállok alapállásba, hogyan onnan indulva próbáljam meg eltolni, vagy legalább leejteni talpairól. - Beszélnem kéne vele a történtekről, arról, amit még nem hoztunk helyre, de közben meg tartok tőle, hogy csak újra elveszíteném, ha erőszakoskodnék... - vonok vállat és megpróbálok rávetődni. Ha sikerül, együtt borulunk. Ha nem, akkor én zúgok hanyatt. - Mi a helyzet Claryvel? - kérdezem, őszinte kíváncsisággal arcomon.
Az ajtófélfának támaszkodva, kezemben Churchel nézem ahogy íjászkodik, mindig lenyűgözött ahogy az íjjal bánik, ahogy a nyilakat röpteti halálos pontossággal. Azt hiszem nem is lehetett volna jobb döntést hozni, mint akkor egymás társául szegődni. Soha, egyetlen pillanatra sem bántam meg. Ahogy észrevesz, elvigyorodom és beljebb sétálok, magabiztosan mint mindig. Az edzőterem második otthonom, és rengeteg időt töltöttünk el itt, amikor összeszoktunk, és azóta is, minden egyes nap tréningezünk. - Az íjjal? Naná, még egy sax démon is jobb befutó mint én, de nem baj, közelharcban bármikor kétvállra fektetlek - villantom rá ezer wattos mosolyaim egyikét, amikbe véleményem szerint egy időben szerelmes is volt. Nem vagyok én vak, láttam hogyan nézett rám, amíg nem találkozott Magnussal. Szerencsére átkattant a mérleg nyelve és most teljesen rendben vagyunk. - Vereség? Az mégis mit jelent? - nevetek fel könnyeden ahogy a tatamira ugrok a botommal. Teljesen hagyományos gyakorló eszköz, nagyon sokat forgatom akár magamban is, akár valaki ellen is. Szeretem a közelharcot, ebben én vagyok a jobb, de éppen ezért vagyunk ilyen remek csapat. Fedez engem, amíg harcolok, és fedezem őt, amíg újra táraz. Tökéletes munkamegosztás. Túl gyorsan válaszolok a kérdésére, hogy minden rendben van-e és nem tudom komolyan gondolni magam sem, így aztán kifejtem mi bánt. Megmozgatom a botot a kezeim között, és hárítom a bátyám laza lökését, ez még semmi. - Én soha nem veszítek, Alec - nevetek nagyon egoistán, mert ezt sajnos nem vetkőztem le akkor sem ha Wayland vagyok, akkor sem ha Morgenstern és akkor sem ha Herondale. Tessa néni szerint Willel, az ükükük apámmal remekül megértettük volna egymást. Csak én jobban nézek ki, ez nem kérdéses. Széles vigyorral nyugtázom hogy sikerült megbillentenem, csak a szavaim erejével. Mindig tudtam hogy remek boszorkánymester lennék! - Szerintem már túljutottatok ezen a ponton, és ő is akarja. Emlékezz vissza, hogy apád elé is odaállt, te pedig a csata előtt az egész Klávé és árnyvadász társadalom előtt megcsókoltad őt. Mi ez ha nem igazi érzés? - kérdezem tőle ahogy lassan támadok, és oda-vissza táncolunk a szőnyegen. Aztán én lépek félre ahogy szóba kerül az én életem. - Hát, jobban állok mint te, de... mi jelenleg szexuálisan túlfűtöttek vagyunk - kuncogok vidáman, mert az én életem sínen van, az övá a kérdéses. Ha tudná mit meséltem múltkor Clarynek, meg is fojtana szerintem. Még jó, hogy attól hogy a parabataiom, nem lát a fejembe!
Széles mosollyal arcomon hallgatom, ahogy válaszol. Enyhén ingatom fejem, hagyom szemöldökeim felugrani egészen a homlokomig. A magabiztossága nem ismer határokat, ám ostobaság lenne a részemről, ha azt mondanám, hogy nincs igaza. Valószínűleg közelharcban, ha öt percig bírnám ellene - sokat mondanék, de nem fogom veregetni a hátát, így inkább csak a szemem forgatva csóválom meg a fejem. Néha szívesen bizonyítanám ilyenkor, hogy nem ő a mindenség, de kár próbálkoznom, megvan győződve róla, hogy az. - Mindjárt megtudod... - szinte csak susmusolva jegyzem meg, miközben rámarkolok a botomra és követem őt. Felkészülök rá, hogy lealáz, de azért nem fogom engedni, hogy azt higgye, sima ügye van nálam. És igazából nem bánom. Amikor ellenséggel néztünk szembe és fogunk is - soha nem okozott gondot, hogy fedezzem. Hogy fedezzem. Megoszlik közöttünk a csapatmunka. És, ha leverném közelharcban még rosszul is érezném magam miatta. Nem tetszik a gyors válasz adása. Az mindig is azt jelentette és fogja is, hogy valami nagy gubanc van benne, csak éppenséggel nem akar róla beszélni. Ezért tudom, hogy nem ártana kiszednem belőle, hogy mi az. Hárítja, kivédi a lökésem, ami egyáltalán nem lep meg. Bemelegítő körnek teljesen jók ezek a finom támadások. - Hozzak madzagot, hogy ennyire ne szállj el? - bökök állammal felé, miközben széles vigyorral csóválom a fejem. Soha nem fogja levetkőzni magáról az egoizmusát. Ami egyébként nem is baj. Így legalább jól kiegészítjük egymás. Az arany és az ezüst, igaz? Amikor szóba hozza Magnust, kibillennek meglepetésemben. Nem könnyű téma. Megint nem az. - Jace, mindenki megmondja, hogy helyes csak éppen Magnussal nem beszélünk róla. Leblokkolok. Nem tudok erről úgy beszélni vele, ahogy kellene.. Igazi és valós érzés, csak én vagyok bizonytalan. - a körözésünk közben párszor eltalál - Nem hiszem, hogy eltudnám viselni, ha megint külön mennénk... - arcomra rosszalló fintor ül, majd ahogy ráterelem a szót, ő az, aki sebezhetővé válik. Mit titkolsz Jace? Annyira megdöbbent a válasza, hogy majdhogynem elbotlok a saját lábamban. Zavarba is jövök tőle. Miért asszociálok Magnusra? Miért gondolok rá, amint a testiségek szóba jönnek? - Ez legalább hárommal több volt, mint amiről tudni akartam, szóval köszi. - csóválom a fejem ismételten, próbálok minél hatékonyabb lenni, de persze, hogy elveszítem a botom és fegyvertelenné válok. Nem is én lennék, nem is ő lenne, nem is mi lennénk, ha nem verne meg. - Semmi más nincs, amiről beszélnél? - próbálom elkobozni a fegyverét, hogy egálba legyünk.
Figyelem Alecet, aki az én másik felem, ha úgy vesszük, mert a parabatai kötődés elég erős. Több, mintha a testvérem volna, és több egy egyszerű harcos társnál, erre nincsenek szavak. Elvigyorodom ahogy a szemöldökét mozgatja, olyan muris ahogy csinálja, és nem tudok nem derülni rajta. Amennyire jó az íjászatban, annyira jó vagyok én a közelharcban, de éppen ez formál minket csapattá és sosem mondunk nemet egy kiadós edzésre, vagy akár démonirtásra ha úgy adódik az őrség. Szeretek vele menni járőrözni. - Ugyan Alec, jó dolog a magabiztosság, de azért ne feledd a szomorú igazságot. Te Robin Hood vagy - vigyorodok el ahogy megmarkolom a botot, és megforgatom a fejem felett, mielőtt támadnék. Nem veszem véresen komolyan, de azért nem becsülök le senkit, Alecet pláne nem, tudom hogy nem a legjobb, de folyton edzi magát, és nem fogja olcsón adni a győzelmem. Megdolgoztat érte keményen, de nem bánom, úgyis úgy érzem hogy egyfolytában mozognék és harcolnék. Generációm egyik legjobbja vagyok és unatkozok, ez így nem állapot. Mozgásban kell lennem, lételemem a mozgás. Még egy finom lökéssel taszítok rajta úgy fél lépésnyit, amikor megint megszólal, és felnevetek. - Ugyanmár! Szerinted egy kötél visszatartana engem ha nagyanyám rúnabörtöne nem tudott? - nevetek és eszembe jut az ominózus jelenet. Az intézet tornatermébe száműztek hogy ne keverhessek bajd, és a csuklómra rajzolt rúnával, és egy pentagrammával próbáltak bezárva tartani. A mágikus börtön falai hat oldal magasan vettek körbe, de a teteje nyitott volt, és Alec volt az, aki azt javasolta, próbáljak meg kiugrani onnan. Életében nem volt még olyan hülye ötlete hogy ugorjak fel három méter magasra, de bevált! Persze, az izmaim nem köszönték meg, de kijutottam és elmenekülhettem a nagyika figyelő szemei elől. Vészhelyzet volt, ki tudta megvárni míg ezek döntésre jutottak egymással, cselekedni kellet. - Nem fogtok megint szétmenni Alec, Magnus is legalább annyira akar téged mint te őt. Hidd el nekem, beszéltem vele már erről, és persze megfenyegettem hogy megölöm ha bántani mert, de tudod hogy van ez. Vigyázok az erényeidre - vigyorgom, ahogy alattomosan oldalra suhintok a bottal, mielőtt folytatnám egy kis lépés szünetben. - Nem kell erőltetni. Menjetek el együtt vacsizni, érezzétek jól magatokat a pillanatban és a mély érzelmi beszélgetés meg... jön ha jönnie kell, ne stresszelj rá, mert attól nem lesz könnyebb - bölcselkedek, mert tudok olyat. Koromhoz képes meglehetősen józan és olykor szörnyen cinikus is vagyok, de nem mondhatja senki hogy nem törődöm azokkal, akiket szeretek. Alec pedig nagyon fontos része az életemnek, nem is tudom hol lennék ha néha nem áll mellettem, amolyan szilárd pontként akire mindig támaszkodhattam. Felnevetek és ellököm magam tőle ahogy megbotlik és elveszti a botját a témára. Gátlástalanul képes vagyok beszélni erről is. - Te kérdezted, de a megbotránkozásodon túl, nem túl vicces téma, mert a túlfűtöttet szó szerint érts - elhátrálok, és a lábammal rúgom felé a botját hogy reptibe elkaphassa, utána folytatom csak. - Az van, hogy amikor Raziel visszalökött az életbe, mennyei tűzzel teltem meg, amit Clary később okosan Michael kardjába transzportált egy rúnával, de... nem ürült ki belőlem mind, maradt bennem tűz és van az úgy hogy random lángra gyújtom az ágyneműt... szóval, jah túlfűtött vagyok - magyarázom neki. Elég csúnya incidens volt amikor Sebastian megölt, és Clary tudta ezt, és amikor megidézte Valentine az angyalt, elmosta az egyik rúnát és a saját javára fordította azt. Sajnálatos, hogy itt nem lett vége a történetnek. - Igazából beszélgethetünk a pixik és nixik nem létező etikájáról, vagy a démonhimlő kialakulásáról is... - vigyorgok teli pofával, imádom amikor Alec zavarba jön.
Meg kell hagyni, ránk fér már a közös edzés. Az utóbbi időben nem sokszor volt hozzá szerencsém, hogy megmutassam neki, mennyit fejlődtem - vagy, hogy ő lebirkózzon. Bárhogyan is, szükségünk van rá, hogy egymás mozdulatait tanulmányozzuk és hangolódjunk, hiszen amíg csak élek a parabataia leszek. Küzdeni fogok mellette, vele, érte. Ehhez pedig -bár eléggé összeszokottak vagyunk-, nem árt a gyakorlás. Ami, valljuk meg, a legedzettebb harcosok alappillére. Minden acél megkopik egyszer. Csattannak egymáson botjaink. Hol ő van előnyben (általában ő), hol pedig én. A szavai visszhangoznak fejemben, miközben újabb és újabb éles csattanás kezd visszhangozni körülöttünk, fejem csóválva, nedvesítek ajkaimon. -És te lennél a nagyra nőtt kicsi John?- széles vigyorral az arcomon simítok végig kézfejemmel a homlokon, hogy letöröljem az izzadtságot. Kósza tincseim összeállnak a levertségtől, persze mindez nem tántorít el attól, hogy Jace ellen tovább küzdjek. Nyilvánvalóan vesztésre állok ilyen harcmódot követve, de nem adom ám olyan könnyen, mint azt ő képzeli. A nevetésére én is hahotázni kezdek, csak valamivel finomabb és nyugodtabb formában. - Azt a börtönt nem én készítettem, viszont megkötözni én foglak! - a fejem csóválva vigyorgok rá. Sosem fogom elfelejteni, hogy mikor először tanácsoltam, hogy ugorjon ki onnét, miféle reakció volt a válasz. Az emlék hevesen lobog bennem, de most ez más szituáció. Az állam szegve, büszkén ingáztatom fejem, hogy szavaim nonverbálisan is a tudtára adjam. Az Angyalra, ha én csomóznám meg, biztosan nem ugrálna ki onnét! Kis híján hátra szánkázom, elvesztve az egyensúlyomat, amikor Magnus szóba kerül. Nem mintha Jaceel ne beszélhetnék meg ilyesmit - bár inkább nem szoktam - az, hogy azt mondja elment hozzá, kis híján kirángat a bőrömből. - Jace?! - szólok rá, a kelleténél kissé parancsolóbban, miközben széttárom kezeim. - Nem mintha féltenem kellene Magnust tőled, de mi az, hogy megfenyegetted? - értetlen arckifejezéssel meredek rá. Pompás! Még egy dolog, amiért majd vezekelnem kell a boszorkánymesterem színe előtt. Legszívesebben tarkón csűrném a botommal a parabataiom, de nem teszem, helyette csak hitetlen nevetésbe kezdek. A tanácsaira kis híján hamuvá égek. Kellemetlenül érzem magam, hogy erről beszélgetünk, pedig nem kellene, hogy így legyen. Ádámcsutkám reflexből megugrik, majd köhitek finoman és fejem ingáztatom. - Vigyem el vacsorázni? - kérdővé válik arcjátékom. Azok után, amin keresztülmentünk, egy ilyen hétköznapi kérdés nevetségesen hat, s magam is vigyorogni kezdek. Nem lepne meg, ha Jace gyomorból kimosolyogna, vagy kinevetne, esetleg ujjal is mutogatva rám, hogy milyen értetlen és esetlen vagyok mostanság, de nem tudom, hogyan állunk. Annyira idétlenül néz ki a gondolataim között, ahogy Magnus elé lépve megkérem rá, hogy jöjjön el velem valahová...- Megbotlom és alighanem orra esek, amikor Jace számomra kelletlen témával drukkol elő. Válasszal, merthogy én érdeklődtem. Legközelebb nem fogok. Mindenből tanul valamit az ember. - Micsoda?! - zavarba jött bíborképem felváltja egy értetlen grimasz, ahogy szemöldökeim összefutnak, s egészen addig úgy is nézem őt, amíg válasszal nem szolgál. Persze, közben elkapom a felém rúgott botom, amit az imént sikeresen elvesztettem. - Jace!? - a fejem csóválva hőkölök hátra, stabil állásom enged, lazává - döbbenté válok. - Ez elég komolyan hangzik. Nem kellene tanácsot kérnünk valakitől? Gondolom nem tudod kezelni, ha hirtelen jönnek a... tüzeléseid. - olyan komolyan és óvón szavalom el e pár szót, hogy az utolsónál már kénytelen vagyok ajkaim morzsolgatva elfojtani egy mosolyt. Egyáltalán nem a helyzetén, inkább a megfogalmazásomon támad kuncoghatnékom. Rosszallóan, mégis enyhén nevetve nézek rá, amikor szándékosan hergelni próbál az ostoba témáival. - Kétszer is meg kellett volna gondolnom, ezt a parabatai dolgot veled... - fogvillantós vigyorgással nézek rá, majd a bottal támadni kezdem. Eleinte bizonyára csak védekezni fog, de egy jól sikerült csapás és megint a földre kerülhetek, ahol serényen csapkodni kezdek.
Amikor parabatai-ok lettünk, elfogadtuk hogy ez bizony rengeteg közös edzéssel és közös mindennel jár, így hát nem is panaszkodom emiatt. Nála jobb társat nem is remélhettem volna. Kicsit az ellentétem, de pont emiatt egészítjük ki egymást olyan jól, ezt a mai napig is vallom. Ahogy hárítom a csapását úgy vigyorodom el szélesen. - Ugyan, John lehetek de nagy nem igazán. Nézd meg te is, egy fejjel vagy magasabb nálam legalább, aligha vagyok én a nagy. Lélekben természetesen az vagyok, de ez nem is volt kérdésed soha - nevetek, hiszen ismer egy pár éve, jól tudhatja jól hogy magabiztosságban nem szenvedek hiányt, sosem tettem. Viszont be kell látnia mindenkinek, van mire büszkének lennem, és nem tagadom hogy mennyire jó is vagyok a démon ölésben. Mondjuk másban nem mindig, de ez részlet kérdés, még nekem is lehetnek hibáim. Bár azokat nem ismerem be, még szép hogy nem. Azt is sokáig tagadtam hogy érzek valamit Clary iránt. - Oh? Szóval kezdjek el félni a tengerészcsomóidtól, és a szándéktól hogy megkötözve akarsz látni? - nevetek ahogy eltáncolok egy lendítés elől, és visszacsapva sózok egy kicsit az oldalára, jelezve hogy most elkaszáltam volna ha úgy adódik. Szép emlékké fakult a tény, hogy kis híján kitörtem a nyakam, ahogy kiugrottam abból az energiamezőtől, az ő hülye ötletei miatt. De sikerült, és eljutottam időben a hajóra is. Meredek helyzet volt, és ott komolyan aggódtam Claryért. Jót vigyorgok ahogy Magnus említésére szinte hátraszaltózik, és hagyom megpihenni nem támadok rá azonnal. - Én! - válaszolok önelégült vigyorral és hagyom hadd üljön ki benne a pánik, hogy mégis mit mondhattam volna a boszorkányának. - Pontosan az, hogy megtettem. Megmondtam neki hogy jobban teszi ha megbecsül téged és ha bántani merészel fizikailag vagy lelkileg, nem érdekel milyen főfő boszorkánymester, én levadászom és karóra tűzöm a fejét. Na jó lehet hogy nem pontosan ezeket a szavakat használtam, de ez volt a lényeg, és nézd! Még élek, szóval... - nevetek ahogy kinyújtózkodom oldalra egy kicsit. Jól esik a mozgás, és túlmozgásos vagyok, mióta felgyülemlett bennem a mennyei tűz, és nem bírok teljesen elfáradni. - Aha. Szervezzetek mezei programokat, ahol csak úgy jól érzitek egymást, és nem bonyolítjátok túl a dolgokat - válaszolok, hiszen nem kell mindig mély érzelmi litániázni. Én bele is bolondulnék ha mindig erről kéne beszélnem, még jó hogy Clary megért, annak ellenére is hogy néha tényleg egy seggfej tudok lenni. Ezt sosem tagadtam, és egyike személyes vonzerőmnek is. Nem tagadom, nagyon élvezem a kedves parabataiom folyamatos megbotránkoztatását, mert ilyenkor a szeder színeiben pompázik az arca. Annyira aranyosan naiv tud lenni még néha. - Mi van? Voltaképpen ezért is mentem el Magnushoz, hogy mit kéne ezzel kezdenem, mert így kissé közveszélyes vagyok. Szerinte meditáljak sokat. Két percet nem bírok ki nyugton nem hogy egy órát...- sóhajtok fel, ahogy eldobom a botom és két fából faragott szeráfpenge után nyúlok. Mostanában kaptam rá a kétkezes harcmodorra és még bőven van mit gyakoroljak. - Még nem tudom, de úgy fest nem lesz maradandó. Mármint eddig sosem volt ilyesmi az, utánakerestem. Bár olyan sem hogy valaki egy másik életet kért volna Razieltől. Mindenesetre ne áruld el senkinek ha egy mód van rá. A végén még engem neveznének ki következő főellenségnek - nevetek fel, hiszen a Klávé eléggé vaskalapos és beszűkült nézőkörű még mindig, annak ellenére hogy kis híján az egész fajunk kihalt, mert nem voltak képesek dűlőre jutni egymással. Emiatt mondjuk, még mindig k*vára haragszom rájuk. - Kétszer is meggondoltad, annyira hogy majdnem le is késted a ceremóniát - válaszolom hasonlóan széles vigyorral, és mindkét fa pengével támadásba lendülök.
Jace tulajdonképpen minden, ami én nem vagyok. Ő a tűz, én a víz. Ő a levegő, én a föld. Ő az arany, én az ezüst. Tökéletes a harmónia, akkor is, ha néha úgy tűnik úgy kerültünk össze mi ketten, mint két teljes ellen világ. Büszke vagyok rá, hogy a parabataia lehetek és arra is, hogy ilyen erős a kötelék közöttünk. Érzem őt - és az edzéseink során ezért is fejlődünk olyan sokat. Tudja a gyengéimet, én is az övéit. Kitér a csapásom elől és szélesen rám vigyorog, mire lemásolom a grimaszt. -Aranyos, hogy ennyi idő után is ilyen magabiztos vagy, ami a belső nagyságodat illeti.- grimaszolva megcsóválom a fejem, miközben megjátszottan megforgatom a szemeim. Természetesen széles vigyorom jelzi, hogy nem sértegetem. Mindig is nagyra becsültem, hogy ennyire határozott magában, de azért nem kell mindent kimondani. Mindketten tudjuk, hogy ő sem tökéletes, van olyan terület, ahol fejlődnie kell, de azért ez rólam úgy hiszem - duplán elmondható. Nincs miért erről tovább társalognunk. -Ha tovább járatod a szádat, a végén még kísértésbe esek.- nyelvem hegyét enyhén kidugom, miközben ráharapok finoman és úgy vigyorgok rá. Oldalamra bök, jelezve - megint ő nyerte a táncunkat, de meg sem lep. Valóban megnézném úgy mihez kezd, mármint megkötözve, de ez most egyáltalán nem fontos. Kétségkívül a legtehetségesebb árnyvadász, akit ismerek. Nincs min meglepődnöm. És mégis... Magnus szóba kerül, én meg kis híján kiszédülök az egyensúlyomból. Meglepetten, rosszalló mosollyal nézem, miközben érzem, hogy feszült leszek a gondolatától, hogy Jace ellátogatott Magnushoz, akkor is - ha volt miről beszélniük. Jace, az Jace... -Ugye tudod, hogy ettől gyengének fogok tűnni előtte és valószínűleg mindig azt fogja gondolni, hogy a szoknyád mögé bújok, ha történik valami köztünk?!- felugranak a szemöldökeim, úgy rázom meg a fejem. Szeretném, ha megértené, hogy értékelem a szándékát, de azt kevésbé, ahogy elképzelem fejembe a módszerét. Jace nagyon nyers tud lenni. Én is. De ő aztán pláne. Nedvesítek ajkaimon, miközben nézem ahogy nyújtózik és próbálom eltüntetni fejemből a képét, ahogyan őt és Magnust társalogni látom. -Az első randink sem alakult túl jól... és most megint olyan, mintha első randira kellene elhívnom. De megpróbálhatom.- ingatom a fejem, persze ádámcsutkám megrándul, mikor belegondolok, hogy virággal beállítok Magnushoz, meg kiöltözve - én, aki inkább csak feketébe járok. Eléggé paródia gyanús, miközben azt sem tudom, hogy hányadán mocorgunk éppen. Ez nem jelenti, hogy nem szeretném, csak most olyan kusza minden, hogy még egy kissé tartok ettől a vacsorától. - Nem érzem úgy, hogy minden témát meg kell osztania velem, de hiába nem kérdezem, mondja magától. Ő Jace. Mit is remélek ilyenkor? Nem kellene meglepnie, hogy kiteregeti a magánéletbeli dolgait is előttem. -Én ezt értem, de ha Magnus azt mondja, hogy ezzel kellene próbálkoznod, akkor talán... Ha akarod, meditálok veled. Csak ne üljünk szembe, mert akkor tutira nem fog menni röhögés nélkül a hümmelés.- gunyoros grimasszal figyelem, ahogy leváltja a botot kétkezűre, közben bólogatva megyek egy félkört, hogy visszakerülhessünk alaphelyzetbe. Természetesen halkan azért elnevetem magam a gondolatra, hogy együtt meditálunk, de a parabataiom. Ezt is meg kell tennem érte, ha akarja. -Hé, mintha úgy ismernél, mint aki pletykarovatot vezet a veled történtekről... Jobban belegondolva, már meggazdagodhattam volna belőle.- vonogatom puhán a szemöldök vonalam, miközben széles mosollyal nézek rá. Tudom, hogy ez nem vicc tárgya. Ami Jacet nyomja, az engem is bánt. De időnként el kell feledtetni a bánatos, gondterhelt emberrel a gondjait. Nem igaz?! Kivédem a támadását, persze közben hátrálok és próbálok ütést mérni rá. -Ja, igen, legközelebb szólj, hogy az első megérzésemre hallgassak.- fogvillantós mosollyal kerülgetem és csapkodom, ahogy csak tőlem telik. Igyekszem gyors lenni, sebezni, de ő Jace. Ilyen téren ezerszer jobb nálam! Az egyik szúrása betalálja ismét az oldalam, ezúttal az ellenkező oldalon. -Szép!- elismerően grimaszolok, majd ismét nekilendülök.
Kinyújtózom egy pillanatnyi szünetben és figyelem a parabatai-om. Mintha járna valamin az agya, de talán pont azon, amin nekem is, hogy mennyire ellentétesek vagyunk, és mégis évek óta a legjobb csapat ami csak megért New York. Alec, minden ami én nem vagyok. Ő a nyugalom, a megfontoltság a hidegvér, míg én... hát forrófejűség, egoizmus és még ki tudja mi mindennel illetnek még, amit nem hallok. Nem is érdekel igazából. A kijelentésére elvigyorodom, le sem tudnám tagadni hogy a magabiztosságom, még mindig eget verő. - Ugye? Fontos hogy az ember ismerje önmagát, és tisztában legyen a belső értékeivel. Én kivételesen magabiztos vagyok szóval... - vigyorgok, hiszen sokszor még helyette is én vagyok egós. Ő a csendes, és megfontolt, de nem kevésbé rossz harcos. A lehető legjobb csapatot alkotjuk mi együtt már évek óta, és belehalnék ha valami történne vele. Össze vagyunk kötve egy rúnával, és sosem éreztem hogy megbánnám. - Kísértésbe? Ugyan már Alec, ahhoz előbb el kéne kapnod, vagy legyőznöd, az meg hát... lássuk be én gyorsabban futok mint te - kuncogok ahogy újra támadok, és heves rövid csapásokat cserélünk egymással. Gyorsaság és nyers erő. Elgondolkozok egy kicsit ahogy megszólal a látogatásommal kapcsolatban. Tény és való hogy nem gondoltam bele a dologba, de alapvetően más miatt kerestem fel a warlockot csak ha már ott voltam, akkor erről is ejtettünk némi szót. - Szerintem nem gyengének fog tartani, hanem olyan embernek, akiben van valami ami miatt ilyen barátok vesznek körül, mint én, Izzy, Clary... Magnus nem kispályás Alec, tudja hogy azért mondtam neki mert szeretlek, és nem azért mert gyengének tartalak - válaszolok ahogy megállok egy kicsit, és szabályszerűen elbukfencezek a támadása elől. Ez szép lett volna ha bejön, de nem ma kezdtem a pályafutásom, és ismerem már Alec támadási stílusát. Nem hagyom magam. - Nézd, nem muszáj, csak javaslat volt. Hogy ne a beszélgetésekre görcsölj, hanem csak... érezzétek jól magatokat és majd megjön a beszélgetés is, még nem álltok készen erre - vonom meg a vállam, Magnus mondjuk nem lepődött meg amikor közöltem vele hogy vigyázzon magára Aleccel kapcsolatban. Tudja hogy nekem fontos, és persze mi is kijövünk azért. Volt amikor kelletlen élveztem a vendéglátását, mert épp fogságban voltam, aztán kiváltottak Aleccel ami nem lehetett olyan rossz, mert azóta sem panaszkodott. - Eszedbe ne jusson, nem fogok meditálni és hümmögni mint valami idóta. Jordan se ment velem sokra, te se fogsz - mert ő is próbált jógázni tanítani de az ilyen mozgások nekem nem mennek, én ehhez túlságosan aktív és mozgás igényes vagyok. Mindig pörgök valamin és nem szeretek tétlenkedni sem. Nagyon ritkán. - Hehh, na ez is igaz. Amennyi minden történt, ilyen alvilági blogot vezethetnénk már lassan. Igazából belegondolva ez nem is egy rossz ötlet. Javasolni fogom legközelebb Theának is hogy vezessük be - nevetek fel jókedvűen ahogy a fakardok összecsattannak, újra meg újra. Alec sem rossz közel harcos, de ha teheti akkor az íjával kooperál. - Arra hallgattál, és most itt vagyunk - mosolyodok el szélesen, szintén huszonnégykarátos mosollyal, mint ő. Imádom húzni az agyát, ahogy ő is az enyémet. - Szintén. szép védés - mert a kettőből csak egy találatot sikerült bevinnem, ami azért nem rossz arány.
Összeszaladnak szemöldökeim, miközben hallgatom. Egy fancsali grimasz is feltűnik arcomon, de végül halk nevetésbe fúl reakcióm. Őszintén szólva hiszem, hogy Jace magabiztossága rendben van. Lehet, hogy időnként bajba sodorja, de az is tény, hogy jóformán rengetegszer emiatt kerül ki élve a csávából. Így bár időnként az Angyalhoz szólok, hogy verje fejbe, de tudom, hogy rendben van. Máskülönben meg itt vagyok neki én, hogy helyrerakjam, ha valami oltári nagy hülyeségbe vágná a fejszéjét. Tudom, hogy a parabatai rúna miatt hiszik sokan, hogy Jace és köztem különleges kapcsolat feszül. És bizony, részben ez igaz is, de ha nem tarkítana a rúna, ami kettőnket jelent, akkor is a részem lenne és akkor fontos lenne nekem. Bármit megtennék érte. És akkor is épp olyan fájdalmat jelentene nekem, ha valami történne vele. Rúna, vagy nincs rúna, anélkül is tudom, hogy mit jelent Jace az életemben. -Elfelejtetted, hogy lőni azt viszont tudok...- a fejem csóválva hasonlóan felnevetek vele. Futhat gyorsabban, de ha elfordul, bajban lesz, mert én lehet, hogy nem, de a nyilaim útól érik! A csapásaink szabályosak, hol ő, hol én ütök. Hol ő duplázik, hol én triplázok. Magnus szóban forgására persze felé billen a mérleg. Lényegesen elvonja a figyelmem a boszorkánymester, akkor is, ha nincs a közelemben. -De ne azért legyen velem, mert szétrúgod azt a feszes... öhm, khm, hogy?! Jah, hogy... igen! Szóval, jah igen, vigyázol rám és ezt értékelem, de ne gondolja azt rólam, hogy nem vagyok kész kiállni magamért. Mindenesetre, rendes tőled.- remélem sikerült eléggé elterelnem a megbotlásom, mert tudom, hogy Jace milyen. Évekig hallgathatom majd az elszólásomat és ami még rosszabb, tudom, hogy képes lenne Magnus előtt is eljátszani, hogy én ezt mondtam... ami igaz, de hogy jönnék én ki ebből!? Nyíljon meg inkább a föld alattam, minthogy azt megéljem. Simán elkerüli a támadásom, de legalább arra figyel. És ez jó, rám nézve. -De, ha nem beszélgetünk, hanem elhívom randira, nem kínosabb, ha ott merül fel a dolog, mintsem ha azzal kezdjük, hogy amúgy... érted?!- értetlen grimasz ül arcomra, mert igazából én sem igazán érteném, amit mondtam, ha nem tudnám, hogy mit akarok mondani. Elhúzom a szám oldalra, majd előre csapok. Igyekszem meglepni Jacet, de ez a mitugrász szöszi, nem éppen arról híres, hogy ne lenne felkészülve az égből pottyanó zongorákra!? -Ne becsülj alá, hé!- megjátszott sértettséggel nézek rá, majd elvigyorodom. Tudom én, hogy velem addig sem jutna el. Nem bírnám nevetés nélkül elnézni, ahogy idegességében belül tombol és megfeszül minden izma, csakhogy ne kezdjen üvöltözni! -Oké, de tüntesd fel, hogy én vagyok az értelmi-szerző. Ha gazdagságot hoz a dolog, akkor... hát lenne valaki, akit elkényeztetnék.- lágyan fogaim között előbukkan a nyelvem, miközben arra fókuszálok, micsoda pompával venném körbe Magnust. Nem mintha most ne lenne meg mindene, de néha jó lenne, ha én is elkényeztethetném... A kardok csattanása szakít fel gondolkozásomból, meg hogy Jace kis híján lenyesi az ujjaim. -Ez kerül majd a síromra...- a vigyorgásunk tükrözi egymásét, miközben az izzadtságtól összeálló tincseim lebegnek. Nem bánom, hogy nem nagyon lát most minket senki. Nem mutathatok valami jól, persze Jace most is tökéletes - ha bárki kérdezné tőle. -Az Angyalra! Te most megdicsértél?!- megjátszott meglepettséggel állok meg egy pillanatra, hogy gúnyolódásomból visszajöve, újabb ütéseket próbáljak behozni neki, ám rosszul döntök, mikor bal helyett jobbra pördülök, mert megadom az esélyt, hogy leborítson a lábaimról és megnyerje ezt az ütközetet.
Felvonom kissé a szemöldököm Alecet nézve, hogy ő minek ráncolja, még a végén úgy maradnak neki, és iszonyú csúnya öregember lesz belőle. Erre a gondolatra persze megint nevetnem kell, de hát ez lennék én, ha vele vagyok. Ha nem, akkor inkább belekötök az élő fába is, mintsem elengedjem magam, de mivel testvérem nincs... így Alec áll a legközelebb ehhez, sőt több is. A parabatai-om, ami a legfontosabb volt mindig is a számomra. Aztán jelent meg Clary, és ahogy eszembe jut kicsit le is kornyad a mosolyom. Kezdenem kell valamit ezzel a tűzzel, mert nem állapot ez így. - Lőni, persze.... bakot lőni - nevetek fel, mert nem is én lennék, de tény hogy az íjász tudománya már már félelmetes, és nem szívesen lennék én a cél, amire tartja íját. Ezért igyekszem elkerülni, és inkább rövid közelharcba bonyolódunk, sosem árt a gyakorlás, és nekem a mozgás. Mostanában nagyon mozgásigényes vagyok, és meghalok ha nincs mit csinálnom, és ezért még Dorothea agyára is szívesen megyek. Alec elszólását észreveszem és egyre szélesedő vigyorral nyugtázom, ahogy elvörösödik, de most nem teszem szóvá. Most. Hm. - Nézd, szerintem sok mindent gondol rólad, de ezt nem, hiszen a szüleid elé is odaálltál, hogy közölted velük hogy életed szerelme Magnus, jobb ha elfogadják. Az mondjuk eléggé bátor tett volt részedről - válaszolok, ahogy védekezni kényszerülök, mert hirtelen nagyon átment támadóba. Csak nem azt reméli, hogy ejteni fogom a témát? Őt ismerve, nem kizárt, de niiiiincs neki olyan szerencséje, hiszen rólam van szó. - Szerintem nem. Mondjuk ez igazából rajtatok is múlik, de az a nyitja hogy ne görcsölj ezen. Csak viselkedj természetesen. Menjetek kirándulni, vagy vacsizni, és ha feljön, hát feljön, megbeszélitek, de ne legyen ez ilyen kényszer hogy úristen meg kell beszélni, mert megáll a bolygó és kitör a démonhimlő - sóhajtok fel, hiszen tény hogy én se vagyok egy párkapcsolati nagymester, de azért Claryvel egészen jól elboldogulok már, bár tény hogy nagyon szeretem is. A pillantásomat csak ő tudja meglágyítani igazán, és érte meg is halnék. Ezt ő is tudja, mert egyszer már meg is tettem. - Nem becsüllek le téged, te becsülsz túl engem. Most komolyan üldögéljek a central park közepén és hümmögve keressem az univerzum értelmét? Inkább hajkurászok egy sárkánydémont... - morgolódok egy sort, ahogy hátraszaltózom egy nagyot, csak olyan miért ne alapon. Fárasztom magam. - Simán. A bevételt megfelezzük testvériesen, ugyanis mindkettőnknek van kit kényeztetnie, ha már itt tartunk. Bár nehéz lehet Magnus feszes fenekét ennél is jobban elkapatni... - vigyorodom el, és most sütöm el, mintegy kegyelemdöfésként, és csak megcsóválom a fejem ahogy hárítok, és támadok is egyben. - Az biztos. Én foglak a sírba tenni - nevetek nagyon, annyira hogy sikerül is oldalba csapnia, amire persze még jobban elkezdek röhögni, és a végén már lassan a könnyem is kifolyik, és kegyelemért esedezek ahogy odébb tántorgok a tatamin. Nagyon röhögök. - Nem én... már vissza is vonom... - nevetek még mindig, ahogy megtörlöm a szemeim. Ejha, ez most a rekeszizmomnak nem esett jól.
A válaszára megkeményednek az arcizmaim. Úgy nézek rá, mint aki unja, pedig igazából ez csak egy grimasz a részemről, ami a "kedvessége" felé irányul. A nevetése miatt én is elmosolyodom. Kisfiús ábrázattal rugózom a sarkaimon, közben már nem járatom a szám, mert ha tovább húzzuk ezt a témát, sose ér véget az edzés. És általában én vagyok az okosabb, aki enged, legyen szó bármiről. Hálás vagyok, amiért a nyelvbotlásom nem teszi szóvá, de az ördögi vigyorból tudom, hogy nincs eltemetve a téma és egy váratlan alkalommal még visszakapom! -Hé, mi történt veled? Csak nem egy bókot bujtattál el a szavaid között? Rád sem ismerek!- kiszélesedő vigyorral támadom tovább, persze sikertelenül. Nagyon ügyesen ugrándozik el a csapásaim elől, így esélyem sincs bevinni találatot. Nyilván, mondjuk ügyesebb nálam közelharcban, de azért próbálkozni lehet. -Te könnyen beszélsz. Sok tapasztalatod van már, hogyan kell ilyen dolgokon túlesni. Ez nem az erősségem... De azt hiszem, hogy jót fog tenni nekünk, ha megpróbálkozom ilyen laza dolgokkal.- rántok vállat. Nem működöm én ennyire egyszerűen. Ha most úgy is érzem, és még mondom is, hogy nem leszek annyira merev, mint szoktam, a nagy erőlködésem végeredménye úgyis katasztrófa lesz. -És húzod magad után a csíkot, amivel felégetsz mindent és mindenkit. Végülis az is egy megoldás, csakhát a problémádat nem fogja megoldani. Meg a miénket sem.- rázom a fejem nevetve, miközben nézem, ahogy fölöslegesen produkálja magát. A szemeimet is megforgatom, megborzolom az izzadtságtól összeállt tincseim. -Haha, tényleg kösz... tudtam, hogy hozzám vágod.- nem tudom eltakarni, sem letagadni a pírt a képemen, de azért legalább megpróbálok úgy tenni, mint akit nem hozott zavarba. Ami jól is működne, ha nem botlanék meg a saját lábamban, mint egy idióta. Hárít, majd támad, de legalább tudok erre koncentrálni. -Nagyszerű...- bököm oldalba, miközben nevet, de annyira röhög, hogy én sem tudom megállni, csatlakozom hozzá. Egyszerűen annyira tipikus képe kettőnknek, ahogy ahelyett, hogy edzenénk, hasunk fogva nevetgélünk. Főleg ő... Én meg csak nézem őt, a fejem csóválom és fültől-fülig vigyorgok. -Késő, hallottam és remélem, hogy kamerán is rögzítették, mert akkor meg van az új csengőhangom...- nyelvet öltök rá, kisfiúsan hahotázva tovább, hogy aztán bevárjam, amíg ismét harcra kész. Vagy pihenjünk. Döntsön bárhogy. Követem, mint mindig...
Alec grimasza olyan ismerős mint a saját arcomon, hiszen ezzel nőttem fel, hogy ezt kellett néznem minden edzésen amikor nem alakult jól a terv és Alec maximalizmusát bántotta valamit. Ez mondjuk elég gyakran előfordult velünk, mert sok időt töltöttünk együtt és gyakorlatilag ez szorosabb kötelék mint a testvériesség. - Nem. Képzelődsz Alec, én sosem lennék ilyen költői, és biztosan nem is én vagyok, csak egy eidolon démon, ami felvette a saját alakomat - vigyorodom el ahogy eltáncolok a csapásai elől, nem adom meg neki az örömet hogy lásson engem a tatamin heverni. A végén még hallgathatnám a halálomig ezt. Értékelem Alec próbálkozásait, javul, javul de alkatilag nekem kedvez ez a harcmodor nem neki. Viszont a nyilai útjában nem lennék az szent igaz. - Olyan sok azért nincs, de próbálkozom. Clary előtt nekem sem volt ilyen, csak... én jól alkalmazkodom, és mellette kellett is, ami azt illeti, eléggé figyelemigényes nőszemély - nevetek fel ahogy egy pillanatra megállok és megtörlöm az arcom, és elsimítom a hajam az arcomból. Nem akarom hogy zavarjon az edzésben. - Igen, ebben jó vagyok, felégetni mindent magam után. Bár maga a probléma nem oldódik meg ez is tény - sóhajtok fel, néha olyan nehéz minden és hajlamos vagyok túlgondolni a dolgokat főleg ami engem és Claryt érint. Lassan alakulunk mi is, és még szokom az élményt hogy valakinek az életénél is fontosabb vagyok. - Ugyan Alec, lássuk be, nem én lettem volna ha nem vágom hozzád, de tudod hogy örülök a boldogságodnak - mosolyodom el őszintén, hiszen ez való igaz. De nem bírom ki hogy ne piszkáljam. Ezt ő is tudja, hiszen ő ismer engem a legjobban a világon és a legrégebb óta is. Ez nem napok alatt alakult ki, hanem hosszú évek teltek el. Kiröhögjük magunkat, mert ez is annyira jellemző ránk hogy ezzel múlatjuk az edzésre szánt időt. Bár azt sem hanyagoljuk el. - Ezt soha nem mosom le magamról igaz? Egyszer mertem rád jót mondani azt is felhozod ellenem, hát micsoda barát vagy te? - nevetek egy jót, mert nem tudom elképzelni hogy úgy csörögjön a telefonja hogy "Szép védés!". Nonszensz. - Folytassuk, vagy inkább menjünk ki enni valamit, mert éhen halok - mondjuk én mindig. Marha kajás tudok lenni, és megszokhatta hogy ilyenkor a fél éttermet megeszem.
Kezdőlap
