Hát látod, hogyan nézek ki, nem? El is kell mondanom? Na, jóóóó...
A hajamat imádom egyszerűen, annyira jól bírja, hogy festem, erős, és most már színes is. Nem olyan gyakran változtatom a színét, főleg, ha megszerettem az aktuálisat, de néha azért szoktam. Kissé hullámos, és úgy is szoktam hagyni, általában leengedve, mert így a legkevesebb vele a gond. Ha dolgozom, vagy valami helyzet van, akkor persze felkötöm és akár napokig is úgy marad néha.
A szemem világító jég kék, amit sokan ijesztőnek találnak elsőre, mert olyan, mintha fel akarnám nyársalni őket a tekintetemmel, vagy éppen a pokol tüzére képzelném el őket. Pedig nem, nagyon is jó akaratú vagyok általában, csak a szemem nem kooperál velem. Szinte mindig feketével keretezem a szemeimet, csak mert annyira tetszik így nekem, nem akarok senkinek tetszeni ezzel.
Az alakom úgymond tökéletes, de nem látom, mitől az. Nekem tetszik, és szeretem felöltöztetni csinos, akár sokat mutató ruhákba, főleg kényelmesekbe. Szinte minden jól áll rajtam, de inkább preferálom a sötét színeket, mint kék, lila és fekete. Még télen is képes vagyok egy szál pulcsiban szaladgálni, nyáron pedig a semminél alig többen. Egyszerűen nem fázom, az itteni időjárás meleg nekem.
Van egy tetoválás a csípőmön és egy piercing a köldökömben, de semmi más extrém dolog.

Nem igazán tudom, mit is tudnék itt mondani. Azt tudom, hogy nem vagyok éppen egy könnyen felfogható eset a legtöbb embernek, amolyan furabogár. Nem igazán értem, ha valaki szarkasztikus, ironizál, vagy csak olyan viccet mond, ami nem olyan egyszerű. Nekem nem esik le olyan könnyen, persze érzem, ha elég egyértelmű, de néha még így is segítségre van szükségem a felismeréshez.
Szeretem a világ szebbik felét nézni, mert úgy minden sokkal könnyebb, de attól még látom a kevésbé jó dolgokat is és pontosan annyira el tudok szomorodni tőle. Alapvetően vidám személyiség vagyok és igyekszem is az lenni.
Nehezen kötök új ismeretségeket, nem maradnak meg mellettem az emberek túl sokáig, nem igazán szeretik, ha mindent magyarázni kell és nem lehet velem úgy kommunikálni. De ha egyszer valaki megismert és megszerettem, akkor a fél karomat is odaadnám neki, ha kéri, tényleg bármit megtennék. Kihasználtak már ezért és sokszor eldobtak, de mindig keresem azt, aki tényleg magamért szeret és nem a kedvességemért. Persze már próbálok vigyázni magamra, de igyekszem nem is belekeseredni a sok csalódásba. Az nem én lennék.
Annyira el tudok merülni a munkában, vagy kis dolgokban, hogy alig lehet belőle kirángatni, valószínűleg meg sem hallak az első pár próbálkozásnál. De éppen ezért nagyon alaposan és jól tudom az adott dolgot csinálni. Tökéletes lesz a leves és a fülbevaló is, amit készítek.
Ragaszkodom a szokásaimhoz ameddig csak lehet, de azért próbálkozom a rossz vagy káros szokásaimat leépíteni és egészében minél többet javítani magamon.

Mit kéne itt elmondanom? A múltat? De most most van, nem kell nekem a múlt. Oké...
Mindig is a falu bolondja voltam. Sosem értettek igazán, pedig én csak ugyanazt mondtam ki, amik ő fejükben is megfordultak. Nem tudtam felfogni, miért baj, ha kimondok dolgokat, vagy megkérdezem, ami érdekel. Talán ezért voltam olyan sokat egyedül, és ezért vágták hozzám néha a rohadt paradicsomot. Látni akarták, mit reagál a retardált.
Még a szüleim sem szerettek igazán. Persze szerettek a ház falain belül, de mivel rossz hírek terjengtek rólam, ők is közbeszéd tárgya lettek és azt nem akarták. Akkoriban máshogy mentek az ilyenek, nem is igazán hibáztatom őket, amiért kiraktak egy este az erdőben és ott hagytak. Tulajdonképpen Jancsi és Juliska lettem, csak Jancsi nélkül. Egyedül, nagyjából tizenöt évesen persze semmi esélyem nem volt egyedül kint az erdőben, ezért két nap után megálltam valahol és csak vártam a véget. Ami nem a halál képében jött, hanem egy hatalmas farkaséban. Igazából többében, de már nem tudtam menekülni előlük és utána nem emlékszem semmire. Onnantól kezdődött az új életem, amiben már egy kicsit több lehetőségem volt.
A falka befogadott és mint kölyköt nevelt a többi beharapottal, mikor én még ember voltam. Tanítgattak, mint egy kisgyereket és megértettem, mi volt velem a baj. Gyakoroltam, igyekeztem, de még így sem tudtam változtatni sokat magamon. Amikor nagyjából elég idősnek ítéltek, beharaptak, csak úgy. Eddig is velük éltem, de most már olyan is voltam, mint ők, nem volt nagy különbség.
Évekkel később elhagytam a falkát, nem igazán szerettek még itt sem. Sokkal inkább közéjük illettem, de még mindig nem volt az igazi. Amerikába jöttem és keringtem mindenfelé, amerre csak lehetett, néhol megállva néhány évtizedre. Végül a Sötét háború előtt találtam egy falkát, aki azon kevesek közé tartozott, ami értett és el is fogadott engem. Különösen Chero. Őt akkor is követtem, mikor a háború kitört és amikor a hímjeinket is megölték. Mentettem vele a többi nőstényt, segítettem, ahol tudtam.
És most itt vagyunk. Elég lesz már?