Sóhajtva vetettem le magam Manhattan parkjának egyik padjára, miközben magam mellé helyeztem a válltáskámat. Végre vége az utolsó órámnak is. Azt hittem már sosem lesz vége a napnak. Most valahogy ólom lábakon járt az idő és kész kínszenvedés volt végigülni az órákat. Szerencsére nem rég kaptam egy üzenetet, hogy valami baj van az áruval, ma nem fog jönni semmi, szóval nem lesz meló. Ez egyben jó és rossz hír is. Jó, mert legalább pihenhetek, viszont rossz, mert egy napi bevételem ilyenkor úszik el. Ez pedig ilyenkor nagyon nem tetszik. Hátradöntöm a fejem és felpillantok az égre, amin most csak pár kósza felhő úszkál. Még a hőmérséklet sem olyan vészes, talán tíz fok körül lehet. De ez csak tipp, annyira nem is fontos, hogy most ellenőrizni akarjam a mobilomon. Újra előre tekintve nézem az elhaladó embereket, nem érdekel, ha megbámulnak. Végül is mi lenne olyan figyelem felhívó bennem? A piercingjeim? A fülemben lévő fülbevalók vagy a ruha alól imitt-amott kikandikáló tetoválásaimnak egyes részei? Ne talán tán a vörös szín a hajamban? Vagy az öltözködési stílusom? Mindenki választhat magának. Néha megkapom néhány embertől, hogy hogyan nézhetek ki így, de ez van. Ha valami nem tetszik, akkor nem kell rám nézni. A nevelő szüleimet sosem érdekelte hogyan nézek ki, a szüleim pedig már nem tudtak beleszólni. Nálam ez a stílus alakult ki, és én így szeretem magam. A tetoválásaimmal és ékszereimmel együtt.
A táskám felé fordulva kutakodni kezdek benne a zenei magazin után, mely a hard rock és heavy metal műfajba tartozó előadókkal foglalkozik, híreket, interjúkat, lemezkritikákat és koncertbeszámolókat közöl. Néha megnézem van-e valami érdekes újdonság, vagy csupán elolvasom az interjúkat, meg ami még érdekel. Mivel jelenleg semmi kedvem nem volt innen elmozdulni és délutánig ráérek hazajutni, így nem gond, ha itt eltöltök pár órát. Végül is teljes mértékig ráérek, este is ráérek megcsinálni a beadandókat. Igaz, hogy egy hetet adtak az elkészítésükre, de az én életvitelemet tekintve jobb, ha minél hamarabb túlesek rajta.

Igazából azonnal haza is mehettem volna, de mivel a fél napomat nagyrészt a négy fal társaságában töltöttem különböző termekben, így most valahogy nem sietek a hazamenetellel. A parkba lépve végigmegyek az emberek között, figyelem, ahogy egy anya sétál el a gyerekével kézen fogva és arról beszélgetnek, hogy mit főzzön neki. Egy pillanatra felvillan előttem, ahogy ezt anyám is eljátszotta velem párszor, amikor suliból kísért haza. Szép emlék. Szeretek néha elrévedni és feleleveníteni ezeket a boldog napokat. Apám halála, majd anyám depressziója és öngyilkossága az az időszaka az életemnek, amit senkinek sem kívánnék. Nem kellemes árvává válni, főleg, ha utána egy olyan családhoz kerül az ember, akik csak a pénzért csinálják az egészet, és csak akkor van egy kedves szavuk a másikhoz, ha tanú is van rá. De ez már rég nem érdekel. A legjobb dolog, ami történhetett az az volt, hogy megörököltem a régi házunk és elköltözhettem, hogy önállóan élhetek. Bár, ez szinte nem is változott. Éveken át magamat kellett eltartanom, csak nem éltem egyedül. Viszont nem sajnáltatom magam, nekem ezt osztották és ezzel élek együtt. Ez vagyok én. Ez az én életem, és ezen nem fog változtatni a kesergés. Ha bármit is meg lehet oldani, azt csak úgy lehet, ha az ember tesz is érte. A picsogás nem fog megoldani semmit. Az élet megy tovább, és nem fog azért megállni, mert egyes embereknek éppen rosszabb napjuk van.
Egy padra telepedek le, majd egy kis ideig eltűnődöm a mai napon és eldöntöm, hogy onnan egy ideig fel nem állok. Végül is ráérek, időm, mint a tenger. Jó, lehet, hogy ez egy kicsit túlzás, de a lényeg, hogy ráérek és mivel nem akar semmilyen áldás esni az égből, így maradok. Előkotrom a táskámból azt a magazint, amit nem rég vettem, hogy olvasgassam. Jó időre lefoglalhat, és addig sem azon jár majd az agyam, hogy kit zsebelhetnék ki. Igazából legálisan megszerezhetném a szükséges pénzt a megélhetésemhez, de az olyan uncsi. Eléggé megszerettem az életvitelemet, már túl unalmasnak tartok egy normális munkát. Ha ezt Lio hallaná... Inkább ne. Lehet kiselőadás lenne a vége, én meg elég előadást hallgatok az egyetemen.
Felpillantok a cikkből, amiben éppen egy új fajta gitárról találtam egy promót. Nekem túl drága, de egyelőre tökéletesen megvagyok az akusztikusommal, ami otthon vár az ágyamon heverve.
– Szép napot, magának is! – mondom mosolyra húzva ajkaim. – Valóban, és éppenséggel lusta felkelni a padról. Esetleg szeretne helyet foglalni? – teszem fel a kérdésem érdeklődve. Nem foglaltam be az egész padot, szóval, ha szeretne helyet foglalhat mellettem. Hacsak nem állva óhajt beszélgetni, mert gondolom nem véletlenül szólított meg.