Jól esik a bőrömnek a forró víz. Szinte éget, de legalább elkábítja kavargó érzéseimet. Sokáig állok a zuhany alatt és közben a gondolataim minduntalan visszakalandoznak Nichora. Azt hiszem bartátok vagyunk, és ez olyan jó. Mindig mosolyt csal az arcomra ez a gondolat. Van egy barátom. Igaz, nem szoktunk személyes témákba belemerülni, de egyre nehezebb visszafolytamon a felszínre törő érzéseimet és emlékeimet. El akarom neki mondani, mégsem teszem. Néha a szavába vágnék és csak mondnám, de ezt eddig csak képzeletben tettem meg. Kiszállok a kádból és megtörölközök. A pszichológusom szerint is jó hatással van rám. Mindenesetre úgy érzem a boxban ki tudom engedni az indulataimat, anélkül, hogy igazán megnyílnék előtte. Persze arra mindig ügyelek, hogy ne érjen hozzám, már a fáslit is egész jól fel tudom tenni magamnak. Leteszem a törölközőt és egy másikat a fejemre csavarok. Gyorsan csinálom, mert sosem zárom magamra az ajtót, de az én szobámban nincs fürdő ezért kénytelen vagyok ezt használni. Turbánt csavarok a fejemre és halkan szusszanok. Azért jó lenne máskor is találkozni vele, de nem akarok a nyakán lógni és így is mindig várom, hogy legyen egy ürügy ami miatt nem tudok menni edzeni. Persze ezt mindig megbánom...

Már épp nyúlnék a ruháimért, amikor nyílik az ajtó, mire rémülten megpördülök. Akár egy balerina, olyan gyorsan és egy helyben. A tekintetem Nichoéval találkozik és hiába a forró gőz halott sápadt leszek hirtelen, aztán gyors váltással rák vörös. Csak pár pillanat, és kimegy, de nekem olyan akár egy óra, amíg bámuljuk egymást. És tudom, hogy most ott áll kint, és tudom, hogy megnézett. Éreztem. Meredten bámulok még egy ideig, teljesen megsemmisülten; aztán remegő kézzel nyúlok a ruháim felé és halk szitkozódás közben próbálom magamra rángatni őket. Tapadnak nedves bőrömhöz és a kezem továbbra is remeg, ami nem könnyíti meg a dolgomat. Miért nem éreztem meg, hogy jön? És miért nézett ilyen sokáig? Azt hittem ő nem ilyen. Az történt, amitől a legjobban féltem. Látott így, sebezhetően és kiszolgáltatottan. De most ki kell mennem hozzá. Nagyot nyelek és apró léptekkel haladok az ajtó felé, amit amúgy nyitva hagyott. Mezítláb vagyok, egy cicanadrágban és egy óriási, kopott pólóban. Kilépek a fürdőből és most nem hajtom le a fejemet, hanem őt nézem, hogy mit fog mondani és csinálni. Messze állok meg tőle és csak most tudatosul bennem, hogy tele van sebekkel, amiért megsajnálom, de a félelmem megmarad.
- Csak... Nem figyeltem... izé... sietnem kellett volna... bocsánat... legközelebb bezárkózom... - hebegek, habogok, mint egy buta kislány, és lesütöm a szemem. Úgysem fogok sose bezárkózni... Újra felnézek rá és rettegek, attól amit most gondol rólam, vagy velem kapcsolatban. Rá kéne kérdeznem a sebeire, de nem megy. Csak nézem őt és minden jó érzésem elszáll. A barátságunk megkérdőjeleződik és az a gusztustalan gondolatom támad, hogy hiába minden de ő is férfi...
- Akkor... te most fürdesz? - kérdezem halkan, hogy végre kiszabadulhassak ebből a helyzetből. Csak azért nem megyek el, mert nem akarok neki hátat fordítani.

Nem néz rám, ami nem tudom mit jelent nála. Eddig mindig rám nézett és idegesen toporgok emiatt. Végre megszólal és meglepődök, hogy bocsánatot kér. Valaki bocsánatot kér tőlem, méghozzá egy erős hím, akinek már így is nagyon sokkal tartozom. Hirtelen csak pislogni tudok, és végre rám néz. A szeméből ki tudom olvasni, hogy tényleg bánja a dolgot és ez zavarba hoz, nem is tudom mit mondjak, de újra megszólal és aztán megint bocsánatot kér. Szusszanok és lehajtom a fejem.
- Nem haragszom, csak megijedtem és... Nem értem miért... álltál ott olyan sokáig - a hangom egyre jobban elhalkul. Nem számon kérni akarom, ilyesmi fel sem merül bennem, csak éget ez a kérdés. Persze megbánom, hogy kimondtam, de ezt már megszoktam. Az ő jelenlétében kimondok egy csomó mindent és aztán mindet meg is bánom. Felnézek rá és látom a fájdalmát, ami arra késztet, hogy közelebb lépjek hozzá, de ellen állok ennek.
- Meccsed volt? Tudok segíteni? - kérdezem hirtelen és megint elvörösödök, mint egy kislány. De hát úgy tűnik még magamat is zavarba tudom hozni... Talán nem kéne tovább fenntartanom, biztosan nagyon fáradt, de szívesen segítenék neki, szegény elég rosszul néz ki. Kicsit úgy fest, mint egy megszeppent kisfiú, ahogy néz rám a kék szemével. A gondolatra egy picikét elmosolyodom, de továbbra sem mozdulok, habár már nem tartok attól, hogy kihasználná a helyzetet.

Csalódok a válasz miatt, csak azt tudnám, miért? Azt vártam volna, hogy azt mondja örült, hogy lát? Vagy talán az a titkos vágyam, hogy szépnek lásson? Összeráncolom a homlokomat a saját gondolataim miatt és zavartam csavargatni kezdem a pólóm szélét. Azt hiszem minden az arcomra van írva, de egyáltalán nem akarom hallani tőle, az elismerést. Így biztosan nem. Felnézek rá és követem a tekintetemmel a kezét és ahogy válaszol nagyot szusszanok.
- Csak varrni... - ismétlem és annyira segíteni szeretnék, annyira szeretném, hogy akarja, hogy segítsek, de nem így van és ezt elfogadom. Rossz őt így látni, még akkor is ha tudom, gyorsan regenerálódik. Megint bocsánatot kér...
- Rendben - mondom halkan és és én is elkapom a tekintetemet. Nem akarom úgy nézni, hogy ő nem látja. Pislogok párat mielőtt válaszolnék.
- Megvagyok. Nem zavarsz, de nyugodtan fürdödj meg, utána is beszélhetünk. Nálam jó? - nézek a szemébe és kicsit enged a feszültségem, ami abból ered, hogy így látott, de nő, azért mert ezt tettem. Gyakorlatilag meghívtam az intim szférámba. Ha beleegyezik és bemegy a fürdőbe, akkor én gyorsan szerzek egy zacskó nasit és azzal megyek vissza a szobámba, várva, hogy majd megérkezzen és persze kételyektől gyötrődve lesem az ajtót, ahogy ülök az ágyamon.

Csak várok és várok. Fél percenként nézek az órára és közben a kajás zacskóval zörgök. Iszonyú ideges vagyok, de tudom már, hogy miket akarok neki elmondani, és miket akarok megkérdezni. Jajj, csak legyek képes rá. Hirtelen felkelek és járkálni kezdek, majd visszaülök és ezernyi lehetséges forgatókönyv megszületik bennem. Aztán hirtelen kopogás és belép. Nyelek egyet és bennem akad a szó, csak a szememmel követem és bólintok, hogy leülhet. Nem merek pislogni sem, teljesen beparáztattam magam, és mindig meglep, hogy milyen nagy és erős.
- Ö... - elkapom a tekintetemet. Nyugi már! Felkelek és az ajtóhoz lépek hogy becsukjam, de majdnem elesek a saját lábamban. Megfordulok felé és innen nézek csak rá.
- Nicho... Annyi mindent el szeretnék mondani... és kérdezni is akarok... - bizonytalan vagyok és erőtlennek érzem magam. A tenyerem izzad, borsódzik a hátam és úgy érzem a fejem majd széthasad. De eldöntöttem és nem akarok visszalépni.
- Vannak dolgok, amiket tudnod kéne... persze csak ha akarod és nem is biztos, hogy el kéne mondanom. Szóval izé, én csak arra gondoltam, hogy talán... Talán érdekel, hogy ki vagyok... - elhalkulok és azon kapom magam, hogy a padlót bámulom és annyira tördelem a kezemet, hogy fáj.
- De nem tudom ez honnan jött. Butaság az egész... Ne is törődj vele... különben is a szemedet el kell látni. Majd egyszer talán, de de én... hülyeség az egész... nyugodtan menj el ha akarsz. Bele sem kellett volna kezdenem, csak... mindegy... izé... Nem akarlak feltartani, csak néha rám jön ez a... és akkor csak csacsogok, mint egy kis liba, de ne is törődj velem.
Hebegek habogok és hányingerem van. Undorító vagyok... hogy lehettem... A tenyerembe temetem az arcomat és nem tudok megmozdulni.
- Bocsánat - suttogom és hiába próbálom visszatoloncolni az érzéseimet a helyükre. Úgy szeretném, ha a barátom lehetne, de ő sokkal jobb nálam. Még csak a lába nyomába sem mernék lépni. Annyi mindent tesz értem, de még többet akarok. Csak nem tudom hogyan. Nem akarom a nyakéba varrni az összes fájdalmamat, viszonozni szeretném a jóságát... Miért vagyok ilyen pici és gyenge? Bevillan a kép, ahogy ott áll az ajtóban és néz. Elpirult. De miért? Kicsit felemelem a fejem és lejjebb húzom a tenyeremet az arcomon. Nézem őt és várok. Sosem tudom, hogy fog reagálni. Főleg most, hogy letámadtam. Ha elmegy, akkor végzek magammal. Ha pedig véletlenül marad akkor... beszélnem kell...

Hallom, hogy megmozdul, de mire képes lennék reagálni bezár. Ledermedek és hosszú percekig kikapcsol az agyam. Bezárt. Tudja, hogy félek. Mégis bezárt. De, meleg van és ő... megölelt. Megölelt? Igen. Itt van és fog. Szorít. Önmagához. Érzem a teste melegét és az illatát. A hátamon pedig az ajtó lapját. Bezárt. Nincs kiút. Ez lenne a vég? Bízzak benne... Vízként kezd el beszivárogni a tudatomba, amiket mond. Szeretné hallani... Tényleg? Hallani akarja? Végre elenged és megremeg a lábam. Elveszem a kezemet az arcomtól és levegő után kapok. Egész eddig nem lélegeztem. Köhögve próbálok magamhoz térni és ahogy sikerül egy kicsit felnézek rá. Iszonyúan közel van. A mellkasára teszem mindkét kezem és eltolom magamtól. Bólintok párat, és valami megtörik bennem.
- Te olyan jó vagy velem. Annyi mindent teszel értem és úgy szeretném viszonozni, de nem tudom. Nincsen amit adhatnék neked. Nem dolgozom, pedig volt munkám. Most ott áll üresen a kocsma és nem rakhatom rendbe. Pedig szeretnék egy cukrászdát, vagy ilyesmit... Nagyon rossz vagyok. Meg akarok felelni, de nem tudok. Nem értek semmihez és nem vagyok túl szép sem. Ha nem felelek meg, akkor tényleg megöltök? Már kétszer majdnem végeztem magammal. Nem félek a haláltól, de te reményt adtál. Most már nem akarok meghalni. Csak néha. De akkor nagyon erős a kísértés. Éjjelente rosszat álmodok. Amióta veled találkozok, azóta visszatértek a rémálmaim. Tudom, hogy te más vagy. Te tökéletes vagy, mégsem sikerül. Olyan rossz, de nem tudok bízni... Ha újra csalódnom kell... - mély levegőt veszek és végig a szemét figyelem, de most már nem tudom abbahagyni - Miért bántottak engem mindig? Tényleg selejt vagyok? Szerinted az vagyok? Az a baj velem, hogy csúnya vagyok? Azért nem akart engem senki, azért bántott? A suliban nagyon rossz voltam. Motoroztam és drogoztam. Én terjesztettem az anyagot. És kerestem a szüleim gyilkosát. Tudtam, hogy gyilkosság, de senki nem hitt nekem... Ő pedig kihasznált. Mit rontottam el, hogy ezt tette? Nem voltam neki elég... Meg akarom ismerni a szüleimet - nyelek egyet és egy pillanatra lehunyom a szemem - Szerettem őt, ő is szeretett. Rossz voltam és kevés... megérdemeltem. De a fiunk nem. Még csak nem is foghattam a kezembe. Pár óra múlva meghalt... az én kisfiam... akinek megöltem az apját. Gyilkos vagyok. Miért nem végeztek ki? - bereked a hangom és elhalkulok.
- Te az előbb láttál engem. Ezért... félek. Nem vagyok szép. Ha szép lennék, nem változott volna meg másnap reggelre. Mindig, mindentől félek. Nem akarok az edzéseidre menni, de aztán mégis olyan jó... - szünetet tartok és nyelek egyet - Nicho, én szeretném ha megérintenél, de akkor megjárom a poklot... fáj. Jobban fáj, mintha megütnél. Azt fel tudom dolgozni. De az érintés az az árulás, a büntetés jele, ezért olyan borzalmas... - elcsendesedek teljesen. A szemébe nézek és elsápadok. Mindent tud. Látott engem és hallott. Tudja, hogy mennyire elcseszett vagyok és most... most már biztosan itt hagy. Elállok az ajtóból, de nem tudok messzebb menni. Összerogyok a fal mellett és csendben várom, hogy kimenjen. Pedig még szeretnék mesélni...

Nem megy el. Megint rosszul feltételeztem. De nem értem a gesztusát, ahogy nyúl felém, de nem ér hozzám. Most ő beszél és én hallgatok. Hallgatom, hogy ő milyennek lát, hogy mit gondol, és csak azért merek végig ránézni, mert csak félig látom az arcát a kezétől. Olyan mély indulatok jönnek elő belőle, ami megijeszt. Mégis reményt ad. Sok érzés kavarog bennem. Szégyen, bűntudat, félelem, remény, és az ő érzései. Mert mesél nekem magáról is. A fájdalmairól, amitől megtörök és leveszem róla a tekintetemet. Hosszú, feszült csend ül le közénk, szinte éget. Nem bírom, megfojt ez a némaság. Négykézláb mászok hozzá közelebb és a sarkamra ülök.
- Elérhetetlen vagyok? Ez azt jelenti, hogy számomra nincs esély? Te nem az vagy? Hiszen te elérsz. Többet tudsz bárkinél... Ez nem elég, mit akarsz? Nem akarok elérhetetlen lenni! - berekedek az elfojtott indulattól, de nem nézek rá, a tenyerem a térdemen és meredten bámulok magam előtt egy pontot - Nem volt mindig szörnyeteg... nélküle nem ismertem volna meg önmagam, a határaim és egy csomó érzést... Tapasztalatot adott nekem. Rossz vége lett és azóta te vagy az első aki tényleg segíteni akarsz, de elvárod, hogy ne akarjam viszonozni. Ezzel bezársz. Tennem kell érted, különben összetör a jóságod súlya, amit az ölembe pakolsz... ingyen - nyelek egyet és a testem olyan merev, hogy fáj, mégsem mozdulok - A cukrászda egy szép álom, de egy érettségivel hová mehetnék dolgozni? Italt keverni azt tudok, de soha nem megyek vissza a pult mögé. Soha. Bármit megkapsz tőlem ingyen, amit adni tudok, mert most itt maradtál velem. Tartozom neked, és hiába vagy önzetlen, ez akkor is így van... - remegve fújom ki a levegőt, mielőtt újra megszólalnék - Szépnek látsz... és alkalmasnak? Nem csak kíméletességből mondod ezeket? Tudod próbálom a legjobbat feltételezni rólad, de az ösztöneim mást súgnak. Mi lesz ha később benyújtod a számlát, vagy követelőzni kezdesz? Mi lesz ha magadhoz láncolsz, mert te húztál ki a sötétből? Az álmaim nem rólad szólnak. Amikor felébredek szeretném ha itt lennél mellettem, de nem kérhetek ekkora áldozatot. Téged is bántottak. Elvették az életed értelmét... Akkor miért segítesz? Nem tudom őket visszaadni. Én sosem leszek méltó, ahhoz amihez a feleséged igen. Hogy a párod lehetett. Nem értelek téged. - halkan sóhajtok és a bőrömben érzem a körmeimet - Téged meggyógyított az idő?... Megszökhettem volna, de én megöltem őt. A gyerekem apját. Azt mondják, hogy reggelre meghalt, de nem láthattam a holttestét. Nem akarták nekem adni. Arra hivatkoztak, hogy pszichikailag nem állok készen az anyaságra. Még most is él valahol és én nem láthatom őt. - dühös vagyok és a hangom elárul. Hisztérikus és csalódott. Kell egy kis idő, amíg megnyugszom valamennyire - De nem voltál ott. Se te, se a falka. Egyedül engem terhel ez a bűn. Nem érted? Akarok menni, a félelmeim súgják, hogy meneküljek. Egyre jobban megismersz, és sebezhetőbb leszek még jobban, előtted. Akarom ezt a barátságot, de sosem leszek olyan barát, amilyet elképzelsz magadnak. Nem hagyom? Akarom, hogy hozzám érj, de meddig mész el? Hogy érted azt, hogy megmutatod milyen? Éreztem már, emlékszem is valamennyire, de megváltoztam. Fáj, ha megérintesz. De nem várhatom el, hogy én megérinthesselek, ha te nem teheted meg velem... - hirtelen elhallgatok és kinyújtom felé a kezemet. Érzem a teste melegét, de mielőtt hozzá érnék visszarántom a kezemet és könnyes szemmel nézek fel rá. Mintha víz alól buktam volna fel, úgy kapok levegő után, aztán rázni kezd a sírás. - Maradj velem. Kérlek légy türelmes. Küzdök, ígérem. Csak ne hagyj itt - zokogom és a kezembe temetem az arcomat. Nem mozdulok, mintha akkor eltűnhetne.

Sietve elnyomom a sírást és elmaszatolom a könnyeimet. Látom a kezét és nehéz, de a szemébe nézek.
- Mert annyi új érzést ad, amikor veled vagyok. Ez megijeszt. Azt hittem, nem fogom többet ezeket érezni. Sajnálom, majd próbálok egyértelműbb lenni - halkan beszélek, de őszinte vagyok és tényleg akarom ezt, hogy megérthessük egymást. Elhallgatok és figyelem őt. Fáradt. Nem szakítom félbe, pedig már nagyon kikészülhetett. Látszik rajta.
- Köszönöm. Talán megpróbálhatnám - apró kis mosolyra húzódik a szám és lassan elcsendesül bennem a vihar. Szükségem van rá, de idő kell. Sok idő...
- Hiszek neked, csak annyira más vagy velem, mint eddig bárki, hogy ezért nehéz. Nem akarom, hogy folyton ezen gondolkodj, hogy mitől hinnék neked - suttogom és elfog a szégyen. Miattam szomorú. Ez olyan szép, de úgy sajnálom érte.
- Te is értem teszel... - nézek fel rá makacsul, de ártatlanul. Ebből nem engedek. Nem is fogok. Nem hagyhatom, hogy elém rakja a világot  én meg csak nézzem. Valahogy meg fogom hálálni. Bólintok, ahogy a feleségéről beszél.
- Biztos nem maradsz egyedül. Sok lány örülne neked - mosolygok rá, de valahogy nem tetszik a kép, ahogy ölelkezik valakivel. Összeráncolom a homlokomat. Butaság.
- Rendben, köszönöm - mondom, majd felállok és nyújtózkodok egyet, mert azért elgémberedettem a térdelésben - De én alszom a szőnyegen. Fáradt vagy és most én is lefárasztottalak. Jó nekem a szőnyeg. És ehhez ragaszkodom - nézek rá és egész határozottnak érzem magam. Nézem a kék szemét és úgy érzem el udnél benne veszni. De mielőtt ez megtörténne a komódhoz lépek és veszek elő neki tűt meg cérnát, majd oda nyújtom, hogy összevarhassa magát.
- Menni fog egyedül? Ne segítsek? - kérdezem kicsit aggódva. Azért mégis csak a szeméről van szó - Vagy... Nem először csinálod, gondolom - szusszanva elhallgatok és megágyozok neki az ágyon és magamnak a földön és lekucorodok a plédre, innen figyelve őt. Egy férfival fogok aludni. Itt fog velem aludni. Bízom benne ennyire? Azt hiszem, igen. Térdeimre támasztom az állam és átkulcsolom a lábaimat. Olyan nagy hozzám képest. Amikor megölelt, akkor szinte elvesztem a karjai közt.

Gyorsan oda adok mindent amit kér és kicsit aggódva figyelem, ahogy összevarrja magát. Ez nagyon fájhat. Tuti, hogy nem tudnám megcsinálni, remegne a kezem. El is veszem a tekintetem és csak akkor nézek újra rá, amikor a szerelemről beszél, arról, hogy hogyan képzeli el és beleborzongok.
- Meg fogod találni... téged nehéz nem kedvelni - mondom halkan, mosolyogva.
- De, igazad van... csak nem akartam, hogy kényelmetlenül feküdj... - ennyit erről. Egyszer próbálok valami jót tenni... csak sóhajtok és megjegyzem magamban, hogy emiatt maradok inkább csendben. Leülök mellé az ágyra és már nem is érzem, olyan nagy szükségét annak, hogy maradjon, de nem hozom fel a dolgot, inkább elmegyek és lekapcsolom a villanyt, majd bemászok az ágyamba, ha már ő is lefeküdt.
- Jó éjt, Nicho!
Az ágy széléről nézem őt és az eszembe villan, hogy milyen szép. Vagy a férfiak nem jó képűek szoktak inkább lenni? A nőkre mondják, hogy szép, nem? Újra rá pillantok, de zavarba jövök a saját gondolataimtól, ezért inkább átfordulok a másik oldalamra, pedig ő már alszik. Reggel csinálok neki reggelit... Ez a gondolat megnyugtat és elalszom.

Köszönöm a játékot!

Meg fogom találni? Kétlem. Csak figyelem kék szemeimmel és hálás vagyok, hogy helyet cserél velem. Tuti kényelmetlenebbül aludnék az ágyban mint a földön szóval boldogan vackolóm le magam a szőnyegre. De a szavai ott csengenek a fülemben. Mindenki kedvel...Miközben lehunyom a szemeim szusszanok és tudom, hogy ez így nem igaz. Aidanat cserben hagytam ahogy Dariot és Inezt is mikor szükségük lett volna rám. Az apám megmentett de legalább pár év kellett, hogy ismét találkozzak vele és még annyit sem mondtam akkor neki, hogy köszönöm. A testvéreim még nem is néznek a testvérnek csak egy kívülállónak aki az apjuk véréből. Az oldalamra fordulva nézem a szőnyeg anyagát mikor hallom, hogy Carol is elfordul a másik oldalára. Nem ez így nem igaz, hogy engem mindenki kedvel vagy szeret. Ez soha nem lesz és nem volt igaz. Magamra húzom jobban a takarót és összehúzom magamat. Az érzéseinkkel mindig egyedül vagyunk...ezt már igazán megtanulhattam volna. Így nyom el az álom a szőnyegen lassan.

Én is köszönöm!