Ruru & Ruko@

“Sometimes the world doesn't need another hero. Sometimes what it needs is a monster.”

Zene: BMTH - Throne

Félbeszakítottak, és nem szeretem, ha a katana tisztítási szertartás közben félbe szakítanak, hogy miért? Mert a hagyomány szerint éhgyomorra, frissen, hidegvízben fürödve kellett tisztítani, és negyed órát álltam a zuhany alatt, ami a zuhatagnak felelt meg. Na már most, sietve kapkodtam fel magamra a ruhákat , és pakoltam el a szertartáshoz kellő holmikat. Alapvetően, hiába az amerikai stílusú szoba,amint ideköltöztünk, én átformáltam az én ízlésemnek megfelelőn. Persze a kényelmes ágy nem maradhatott el, ha valaki azt hiszi, hogy tatamin alszom, annak mosolyogva csavarom le az orrát. Kényelmes ágy és kész. A megfáradt izmoknak az a legjobb, legpihentetőbb regenerálódás, ha kényelmes helyen tud a gazdájuk pihenni. De elkalandoztam. A… ah, igen. Arról volt szó, hogy sietve öltöztem fel, persze ebbe belefért még az is, hogy gyorsan pink színnel fessem be a hajam. Egy japán kérem ne siettessenek sehova, mindig időben ér oda, ahova kell, csak mások sietnek annyira. Felöltöztem, az irónomat is magamhoz vettem, és az irodába siettem. Hogy mi volt az első reakcióm a fejesek megjegyzésére? Hangosan, hahotázva nevettem fel, még a hasamat is fogtam, és könnyeztem is, az egyikük még zsebkendőt is adott. De akkor amikor mind fa pofával ácsorogtak tovább a fal mentén, és én középen, kezdett leesni, hogy ezek komolyan gondolják!
- Naniii? Ez most komoly?! –  kihúztam magam, és karbafontam a kezeimet, mindig mosolygós arcom most igazán gondterhelt volt.
- Nem gondolják, hogy azok után ami vele történt, nem érdemli meg ezt? Azt akarják igaz, hogy elbukjon, hibát vétsen, magasról könnyebb leesni! Válasszanak engem, majd én elveszem azt akit akarnak. Tudják jól ,hogy a rangom is magasabb. Nem tehetik ezt oni-sannal! –  a hangom hűvös volt, én pedig halálosan komoly.
- Tudtuk, hogy ezt fogod mondani Raiden, és megértjük az aggájaidat, de hidd el, hogy ez a legjobb döntés. Az intézet, és Idris is döntött, Ruko Mashinak el kell vennie Dorothea Coldstonet. – az arcom újra megnyúlt.
- Nem! Rukonak így is elég problémája van, átveszem a helyet! –  feszült meg az állkapcsom.
- Mamuro dono! – atyám komornyikjának hangjára felkaptam a fejem, na meg azért is, mert épp a nekem illő megtisztelő jelzővel szólítottak meg. Na, jó igazából beszartam, hogy ki van itt, aki még japánul beszél rajtam kívül, mert ezek a szent fazekak biztos, hogy nem.
- A szülei küldik ezt a levelet, kérik, hogy olvassa el. – a társalgás köztem és a családi koromnyik között japánul zajlott le, jelentőség teljes pillanat volt, mert a többiek is csendben álltak, és figyeltek. Olvastam. Gyakorlatilag a rangomnak köszönhető, hogy nekem már gyerekkoromban lefixálták azt esküvőmet, megvan a feleségem is, de hajlandó lettem volna erről a szerződésről lemondani, csakhogy Ruko boldog legyen. Ám apámék emlékeztettek erre a szerződésre, amit keserű szájízzel vettem tudomásul. Pontosan azért szóltak nekem, hogy közöljem a tulajdonképpeni parancsot a parabataiommal, mert tudják, hogy tőlem jobban viselné el, mint bárki mástól. De! Mit sem változtat azon a tényen, hogy nem akartam, hogy bárkit elvegyen feleségül, csak ha ő is akarja. Annyi szarságot kellett már átélnie, még egy érdekházasság is, nagyszerű!
Egyértelmű, hogy azt akarják, hogy bukjon! De én nem fogom hagyni, ott leszek vele végig, és segíteni fogom! Nem veszíthetem el őt!
- Wakatta! Urasai… -  felsóhajtottam- Átadom neki a parancsot!
Azzal sarkon fordultam, és elindultam Ruko szobája felé, kopogás nélkül rontottam be, egyrészt, mert hiányoztak a rizspapír ajtók, másrészt, mert minek kopogjak, azt észrevenném, ha épp lenne nála valaki, de mivel nem volt ,így nyugodtan nyitottam be.
Ledobtam magam a földre, és persze, hogy elmartam az egyetlen csukott dobozt a halomból. Nyilván az enyém, nem? De. Eltörtem a pálcikát, és falatozni kezdtem. Baromira éhes voltam, így még a többi dobozt is megdézsmáltam. Csak amikor már tele volt gyomrom szólaltam meg, két rágás között, mert úgy az izgalmas. A szüleimtől kapott levelem a földre hullott, észre sem vettem.
- Ma reggel az irodába hivatott a klávé.  Pontosabban csak egy része. De… behívattak. Épp katana tisztítás közben! Nem várhatott volna addig amíg befejezem a szertartást, na mindegy….  – tudom, hogy Ruko keveset eszik, amiért haragszom is rá, ezért a csirkéjéből nem falatozom. Hogy stressz evő volnék, dehogy! Nézz már rám! Szálkás izomzatom van! Beletúrtam a hajamba, és vettem egy nagy levegőt.
- Ezekabolondokaztakarjákhogyházasodjmeg! –  hadartam el, és lecsavartam az egyik üveg kupakját, hogy ihassak. – Urasai! Idegesítő!–  és összeszorítottam a tenyeremben az üveget. – Mondtam nekik, hogy átveszem a helyed, de atyám nagy bölcsen emlékeztetett, hogy kötelességem van a családom felé, amelyet a klávé nem kíván megbolygatni.

† To: Ruru †

Hogy mit?! Téged! Az eszem megáll! De talán még jobb is, hogy nem a parabataiom ment a megbeszélésre, azért én vissza fogottabban tudok viselkedni az ilyen helyzetekben. Most pedig… kiesett a csirkefalat is a pálcikái közül! Frankó! Pedig alig eszik! Rohadt klávé! Épp egy nagyobb adag tésztával a számban mormogok, próbálok válaszolni, de be kell látnom, hogy ez teli szájjal nem fog menni, éppen ezért veszek egy nagy levegőt, és némi szemguvadás, meg könnyezés után sikerül lenyelnem az alig megrágott falatokat.
- Jól hallottad! – bólogatok. – Miért? Mert nem akarom, hogy még ennél is több problémád legyen, tudom, hogy milyen az előre elrendezett házasság, főleg az, amelyet kényszerből csikarnak ki az emberből. Ez… nem jó. Jobb esetben csendben eléldegéltek egymás mellett, még veszekedni se fogtok, de rosszabb esetben? Ebbe nem akarok belegondolni, és szenvedtél már különben is eleget. – rázom meg a fejem indulatosan, a tincseim szana szét szállnak ekkor, ki is kell söpörjem a homlokomból a frufrumat.
- Tudom, ezért is mondtam, hogy elvállalom én, de ekkor jött a családi inasom, a családom képviseletében, és emlékeztetett arra, hogy nekem a családom felé van kötelességem, ezt még a klávé sem igazán akarná felbontani, mert jó családból származó nőt néztek ki nekem. Olyat, aki méltó a Mamoru névhez! – horkantottam megvetőn és ha sütni lehetne a tekintetemmel, már rég újrafőztem volna a menüket a dobozokban, annyira mérges vagyok!
- Nem onisan! – feszül meg az állkapcsom, és tehetetlenül pillantok az előttem ülőre.
- Szerintem azért engem kértek meg erre az egészre, hogy én közöljem veled, tőlem talán jobban viseled, és érzem, hogy még most is alig hiszed, pedig… nem viccelek! – félre rakom a kaját, az most várhat, a parabataiom fontosabb, kiveszem az öléből a félrepottyant csirke darabot és az ölébe vetődöm, átölelem a derekát, és a hasára, lábára hajtom a fejem.
- Watashi wa sore ga hoshikunai! Nihon ni kaerou! Shite kudasai! Sore de, karera wa kono orokana koto o wasureru kamo shirenai. // Nem akarom! Menjünk vissza japánba! Kérlek! Akkor talán elfelejtik ezt az egész hülyeséget!// - és komolyan jött a klasszikus Raiden hiszti. Teljesen elnyúltam Rukon, és a lábammal még kapálóztam is. Sokan talán félre értik ezt a fajta ragaszkodásomat, de én igyekszem kifejezni neki minden érzésemet, talán…egyszer újra emlékezni fog ránk, arra is,hogy együtt jártunk zene órákra. Mindegy. A lényeg, hogy elfogad, így ahogy vagyok, és nem rúg le magáról, ilyen flúgosan szeret, ahogy vagyok.

† To: Ruruka †

Ahogy fekszem a derekára csavarodva, szusszantok, még időben elkaptam, hogy a kardjával együtt induljon el kinyírni a kláve tagjait.
- Régi tradicionális család. – vonom meg a vállam, és elnyúlok teljesen, itt most teljesen kényelmes. Felnőtt vagyok, bár nem látszik rajtam, fiatalabbnak tűnök, mint ami vagyok, hála a japán géneknek.
Nem érdekes, hogy foglalt vagyok, ő érte megtenném, magamra vállalnám a terhét, hogy végre nyugta legyen.
- Nekem hiányoznál, a parabatai kötelékünk is hiányozna, és… nem ér annyit ez az egész. Majd túl leszünk rajta valahogy. Elvégre nem szeretitek egymást, nem ismeritek egymást. Csak , annyit kell tenned, hogy elviselhetően viselkedsz vele is, és lepotyogtattok néhány kölyköt a klávénak, hogy nyugodtak legyenek. Francba! ez olyan irreálisan hangzik! – csattanok fel, és felülök mellette.
- Thea – súgom egész halkan, hogy remélem meg sem hallja.
- Azt mondják, hogy jó harcos. Bár nekem kissé furcsa. Távolról láttam már. Olyan mintha a saját démonaival küzdene. – vonom meg a vállam, és bekapok egy csirkét Ruko dobozából. Az első dologom az volt itt, hogy felkeressek egy igazi japán éttermet, igazi japán séfekkel.
- Legközelebb gyere el velem, abba az étterembe, ami az egyik rokonomé. A tempurás rák van olyan finom, mint otthon. – igen az ételek hiányoznak onnan a legjobban.
Elgondolkodva pillantok magam elé, miközben a helyzeten gondolkodom.
- Talán… itt a lehetőség, hogy bizonyíts. Hátha így rájönnek, hogy nem vagy olyan démoni. De – itt rá pillantok. – Ha gondolod, el is szökhetünk ez elől az egész elől. Tudod, renegát démon vadászok. – hiszen máshoz sem értünk, csak ahhoz. De akkor a rend elől is menekülnünk kellene. Az meg kevésbé hangzik jól.