Nobody's Hero

Facilis Descensus Averni

A mai nap, egy igen csak furcsa eseményre készülök. A háború végeztével, sok új dolog derült ki és a legmegnyugtatóbb hogy az én szüleim nem ugyanazok mint Claryé, nincs akadálya a szerelmünknek, hacsak nem mi magunk vagyunk azok. Szóval az egyik ilyen furcsaságot Clary csinálta, amikor a vasnővérekhez mentek, és az egyik néma testvér megváltozott. Bár aztán megtudtunk róla dolgokat és ennek vonzata lett azt hiszem az is hogy egy Tessa nevű nő is megjelent.
Kutakodtam egy kicsit a könyvtárban az intézetben, és kiderült hogy a Herondalek egyik fő pontja Tessa és William házassága. Tehát eme gyönyörű párnak vagyok az egyenes ági leszármazottja. Will ha jl számolok vagy az ük vagy az az előtti apám lehet. Mindegy, még ma ki fog derülni, mivel remek memóriám van nem is viszek magammal semmit a találkozóra. Tudom kit kell keresnem, megnéztem már magamnak azt a nőszemélyt, legalább tudjam kit keresek. A Takiba beszéltük meg a találkozót, és már közeledek. Fekete farmerben, erős talpú bakancsba és egy egyszerű sötét szürke felsőben. Kezeimen a kis kesztyűim és rejtett fegyverek a helyükön. Még nagyon bennem él, hogy bármelyik sarkon rám támadhat egy démon, szóval... Ezen kívül tökéletesen beillek a mondén fiatalok közé felnyírt hajammal és szürkés szemeimmel.
A Taki előtt megállok és aztán belépek a különleges konyhával rendelkező étterembe és már messziről széles vigyort eresztek meg a zöld hajú Kaelie felé.
- Szervusz gyönyörűségem, egy szokásos menüt kérnék oda a hölgyhöz - hajolok bele a nyakába szinte ahogy leadom a rendelésem, de már fel sem veszi, csak végigsimítja az arcom játékosan, és intézi is. Aztán fordulok csak az asztalhoz, és indulok el magabiztosan Tessa felé.
- Tessa. Persze, hogy eljöttem, ha már én akartam találkozni veled - vetem le magam vele szemben. Végigmérem az alakját. Szépanyuci? Legalább egy élő rokon, nem is olyan rossz azt hiszem.
- Szóval, szerintem tudod miért kerestelek meg. A helyzet az, hogy baromira összekuszálódott itt minden, és világéletemben Waylandnek hittem magam, és lövésem nincs a saját családfámról - kezdek bele, ahogy lassan kinyújtóztatom az asztal alatt hosszú lábaim. Kényelembe helyeztem magam, és nem zavartatom magam hogy ez itt nyilvános hely. Csak a magunkfajta látogatja úgyis, engem meg ismernek mint a rosszpénzt. Törzsvendég vagyok.

Találkozni a leszármazottaddal már önmagában is egy csoda, akkor meg pláne, ha az a leszármazott a történelem egyik nagy figurája. Valahogy a családom sosem tudta elkerülni, hogy ne legyen a középpontban vagy így vagy úgy.
Nem követtem a gyermekeim gyermekeinek sorsát egy idő után, nem akartam beleszólni az élerükbe és túlságosan fájt a szeretteim elvesztése, nem akartam újra és újra megtapasztalni. Az elején még néha feltűntem tanácsot osztani és megbizonyosodni, hogy minden rendben van velük, de egyre inkább eltünedeztem az életükből és nem jelentkeztem többet. Eltemetkeztem a tanulásban, hogy enyhítsem fájdalmaimat és az elveszett tiszteletbeli árnyvadász státuszomat boszorkánymesterire cseréljem. Így könnyebb volt elfelejteni a gyászt.
Most sem avatkoztam volna bele a Herondale-ek életébe, ha Jace nem lett volna olyan akaratos, de nem tagadhattam meg tőle a tudást. Mindenkinek jár az esély, hogy megismerje a családját, ha lehetősége van rá. Ezért egyeztem bele végül a találkozóba. Kedves, semleges helyen, ahol már korán itt vagyok, hogy egy kicsit rendbe tegyem a gondolataimat. A kávém fölött üldögélek, ahogy hallom megszólalni a csengőt és látok egy szőke hajkoronát elsuhanni, amiből már tudom, hogy megérkezett. Nem hasonlít Willre, de mégis felismerni vélem a pillantásában és a viselkedésében őt.
-Szervusz Jace, örülök, hogy eljöttél -pillantok fel rá egy halvány mosollyal, miközben leül szembe. A nagyképűséggel határos magabiztossággal le sem tagadhatná Williamet.
-Igen, tudom, szeretnéd megismerni a családod. Nos, nem vagy Wayland, bár a családok legtöbbje amúgy is keveredik, de te Herondale vagy. Talán kezdjük az elején. Nem tudok arról sokat, az én időm előtt kik voltak a felmenőid, de talán a közvetlenebb családod jobban érdekel. Én Theresa Gray vagyok, boszorkánymester a 19.-dik századi New Yorkból. Hozzámentem William Herondale-hez, aki egy dezertált árnyvadász család gyermeke volt, akit visszavett magához a Klávé. Nem tudom, pontosan mennyit tudsz, szóval kérdezz nyugodtan -vágok bele, miközben egy tollal játszadozom, amit magammal hoztam. A táskámban lapulnak még ereklyék a múltból, de egyelőre nem veszem elő őket. Majd ha egy kicsit jobban ismerem már őt. Talán az ük-ük anyja vagyok, de egymás nem nevén kívül nem sokat tudunk a másikról.

outfit@music

Nobody's Hero

Facilis Descensus Averni

Kényelembe helyezem magam, és várom a rendelésem, amiben kaja is szerepel, mert ma még nem igazán volt ilyesmire időm, de mint tudjuk, fejlődésben lévő szervezet vagyok, és messze az egyik legjobb vadász a generációmból. Persze, nem egyedül vagyok ilyen remek, és vannak társaim akikkel együtt háborúztunk előbb Valentine, aztán Sebastian ellen.
Most pedig béke van.
Túl nagy a nyugalom nekem, de legalább lekötöm magam, és az agyára megyek mindenkinek aki hagyja magát, most éppen Tessát szemeltem ki. Nem utolsó sorban azért, mert idegesítő hogy alig tudok valamit a saját családomról, márpedig az ő vére vagyok ha jól sejtem, az övé és William Herondale-é aki szintén egy legendának számít, és idegesítően sokszor hasonlítanak hozzá.
Nem tudom milyen lehet a családom, de éppen ezért akaratoskodtam Tessénak hogy márpdig én tudni akarom, és végül nem tehetett mást, engedett csodás személyiségem enyhe unszolásának. Na jó igazság szerint addig jártam a nyakára míg nem unta.
Most pedig kényelembe helyezem magam, és várom amíg Keelie ideér a rendelésemmel, hiszen farkas éhes vagyok mint mindig. Addig is méregetem a velem szemben ülő nőt aki alig látszik többnek nálam. Hihetetlen mire képes néha a természet vagy a nem tudom mi.
- Körülbelül ennyit tudok róla. Imogen nem volt éppen a nagymamák gyöngye és mire kiderült hogy a rokonom, már el is vesztettem - vonom meg a vállam, hiszen akár nagyi akár nem, sosem kedveltem igazán az Inkvizítort. Most mégis zavar hogy volt egy élő rokonom, akiről nem is tudtam.
- Leginkább az érdekel hol siklott ki ez az egész hogy a Wayland nevet kaptam. Tudom hogy Valentine nem kevés zűrt okozott, és hogy az igazi apám Stephen Herondale, az anyám meg Céline, de... hogy jutottunk ide? - teszem fel a kérdéseim, és mikor megjelenik Keelie, szívtipró mosollyal nézek rá, hiszen ez a cicázás megszokott. Úgysem kezdenék már más lánnyal, mint Claryvel.

Hogy valaki a leszármazottaim közül maga keresne fel, elég ritka dolog. A gyermekeim és az unokáim még látogattak, hiszen közvetlenül vettem részt az életükben, de utána eltávolodtam a családomtól. Egyedül azért engedtem, mert az ifjú Herondale unszolása már Will-ével vetekedett és sehogyan sem akarta elfogadni a nem választ. Nem engedtem senkinek sem előtte és egyelőre nem tudom hova tenni, hogy feltétlenül tőlem akarja tudni a történetet. Azt hiszem, Graymarktól talán több információt kaphatna.
Megvárom, míg a pultos lány ismét hallótávolságon kívülre kerül, mielőtt folytatnám, úgy vélem, bár a családunk dolgainak már köztudott tényként köze volt a mostani történésekhez, nem kell feltétlenül mindent tudnia mindenkinek.
-Nem ismertem Imogen-t, hogy őszinte legyek, de szerintem ő is a körülmények áldozata volt, mint elég sokan ebben a történetben. Elvesztette a fiát, nem hibáztatom érte, hogy nem járt utána jobban, hogy az unokájával mi történt, amikor a jelentésben az állt, hogy meghaltak mind -sóhajtok egyet, hiszen csak távolról figyeltem az eseményeket, amennyire csak lehetett. Nincs jogom beleszólni olyan árnyvadászok életébe, akikhez csak a vér köt, de semmi más. Generációkkal vagyok felettük és boszorkánymester vagyok. Nincs jogom az életük része lenni.
-Elkezdem valahol az elején, én sem tudok mindent és nem tudom, te mennyit tudsz. Nyugodtan szólj közbe, ha esetleg kérdésed lenne. A szüleidet megölték egy Kör támadás során és így Imogen a gyermeke és a férje elvesztése után lett egy kegyetlen Inkvizítor. Persze Valentine-t okolta érte, érthetően. Úgy lettél Wayland, ha jól sikerült összetennem az elbeszélésekből, hogy Valentine megölte Michael Wayland-et és a fiát, Johnatant és átvette veled a helyüket. Hogy ne derüljön ki, hogy kicsoda ő és te, már megszületésedtől kezdve hazugságokat tanított neked -Nem volt egyszerű mindenkit kikérdezni, hogy végülis mi történt pontosan, csakis Jace miatt jártam ennyire utána a dolognak.

outfit✠music

Nobody's Hero

Facilis Descensus Averni

Nem hagytam nyugtot Tessának, és addig jártam a nyakára, személyesen, és tűzlevelekkel hogy a végén nem maradt más választása mint engedni nekem, mert én Herondale vagyok, és mindig megkapom amit akarok. Legalábbis az esetek nagy részében így van és ezt tartani is szeretném még sokáig. Sikeres árnyvadász vagyok, és a korom egyik legjobbja. Természetesen nem hagyhatok ki egy alkalmat sem hogy még inkább a jóhírem keltsem, és így a Taki továbbra is a kedvenc éttermem marad. A fajok közti ellentétesség elsimítására még mindig a legjobb hely. A konyha is a legjobb, egész New Yorkban.
Tessával szemben telepszem le és várom a rendelésem, hogy megérkezzen és elkezdek enni amíg ő beszél. Éhes is vagyok és fejlődésben lévő szervezet is vagyok.
- Szerintem nem vesztettél sokat belőle hogy nem ismerted. Bár biztosan ő volt a nagyik gyöngye azzal hogy meg akart öletni mert szerinte nem jól tettem a dolgomat - vonom meg a vállam kissé kesernyésen. Nem volt életem legjobb családi élménye.
- Szerintem ezek után mindenki alaposan megtanulta hogy semmit nem szabad elhinni ezekután, pláne nem Valentine szavait... - nyelek le egy falatot ahogy beszél tovább. Kíváncsi vagyok a családomra, hogy miként sikerült három nevet is viselnem életem folyamán. Wayland, Lightwood, Herondale....
- Az eddig rendben van, ezt a részét ismerem a történetnek már. Találtam feljegyzéseket is a Néma Testvéreknél, és most az érdekelne inkább hogy mi volt korábban. Miért olyan különleges a felmenőm William Herondale - jó, nyilván mert Herondale - és miért hasonlítanak hozzá a vén csontok, mint Magnus? - kérdezem felpillantva ahogy egy újabb falatot megeszek. Már fel sem tűnik mennyire sebes és heges a kezem. A rúnák már láthatatlanok számomra, de azért van egy érdekesség még itt amit szeretnék megkérdezni tőle.
- Téged.... nem fognak a rúnák igaz? Vagyis azt hallottam hogy nem igazán maradnak meg - vetem be a gondolatot.