Egy dolgot szeretek az őszben, méghozzá azt, hogy ilyenkor a legszebb Idris, amikor már sárgulnak és pirosba fordulnak a levelek, és el kell egy könnyű kabát a póló fölé. Most is ennek megfelelően öltöztem fel hogy a konyhát feltúrva valami reggelit kerítsek magamnak, hiszen ma teszünk Claryvel egy kis kitérőt szép hazánkba és az Akadémiára is el akarok látogatni majd vele. Bár dolgom is lesz Alicantéban, meg akarom nézni azt a birtokot amit elvileg apám birtokolt családi jogon, és most már elvileg az enyém, mint utolsó élő Herondale. Remek dolog egy háborús hősnek lenni de komolyan, legalább megsürgethetem hogy megtudjam az igazat a szüleimről, félrebeszélés nélkül, mert képes vagyok addig verni az asztalt, amíg nem derül ki minden. Valószínűleg erre ők is rájöttek, mert sok anyagot kaptam, amit átolvasta jöttem rá hogy tulajdonképpen van egy kúriám.
Egy sajtos uborkás szendvics után el is indulok és a hivatalos portált használva jutok el Idrisbe, ahol Claryvel kell találkoznom. Alig várok pár perce amikor valami vörös és sok vetődik rám, én pedig reflexből átölelem, mert ezt a hajzuhatagot még álmomban is felismerném ahogy a viszonylag törékenynek tűnő alakot is.
- Jó reggelt - közlöm vele így kora délelőtt, olyan kilencre járhat az idő, nem tudom pontosan. Mindenesetre nem engedem el egy könnyen, ha már galádul rám vetődött. Izgalmas mai napot tervezek, tudok a közelben egy istállót ahol véletlenül két ló is arra vár hogy megmozgassuk őket, és feltett szándékom megtanítani Clarynek hogyan kell velük bánni. Mondogatta hogy mindig is szeretett volna lovagolni, így lóháton megyünk az akadémiára. Bár ezt ő még nem tudja, de mindent a maga idejében.
- Sikerült elintézned amit akartál itt? Készen állsz hogy velem töltsd a napod? - kérdezem ahogy végül mégis elengedem, mert így nem fogunk haladni semerre.

Kissé idegesen álltam hozzá a mai naphoz, és bekell vallanom magamhoz, még mindig az vagyok. Mióta megtörténtek a dolgok Simonnal, nehezen tudom rávenni magam, hogy elé kerüljek és a szemébe nézek... úgy hogy nem emlékszik mind arra a csodálatos dologra, amin együtt mentünk keresztül. Arra, hogy mit át nem élt a barátságunk. Nehéz, és erre több lelki erőt is össze kell szednem, mint amire gondoltam.
A korán kelés, amúgy se tartozik az erősségeim közé, de mióta az intézetben lakom mindennapossá vált. Egy erős fekete kávé segítségével igyekszem átszokni erre. Bár mindig morgósan megy.
Így kissé kótyagosan, előkészülve, és nemi idegességgel sétálok a Jacel megbeszélt helyre. Mikor meglátom a szőkémet... a mellkasomból feloldódik a levegő, és a gyomromból a csomó. Mosolyogva vetem rá magam, miután megbizonyosodtam afelől, hogy csak mi ketten vagyunk a helyiségben.
- Jó reggelt. - köszöntöm széles vigyorral. Komolyan ezekért néha, úgy- de úgy pofáncsapnám magam. Pont olyan nyálas-hányingert keltő szerelmes vagyok, mint akiknél Simonnal mindig is hányást imitáltunk. Oh Clary tisztában vagy te is vele, hogy ebbe a csapdába előbb vagy utóbb mindenki beleesik. De hát mit mondhatnék? Nem is nagyon tiltakozom ellene, ami azt illeti élvezi akarom, amíg "csend és nyugalom" van, ... mihez képest..
- Persze, meg volt az alvás. - mutatom fel az ujjamat - Majd a reggeli. - mutatom a másikat. - Pipa. - vigyorodom el. - Készen, egy egész éjszakám volt rá, hogy rá készüljek. - kacsintok.
- Szóval neki vághatunk. - nagyon is kíváncsi vagyok mi fog kisülni a napból. Miért van olyan érzésem, némi meglepetéssel fog szolgálni ?

Vannak dolgok, amik nem változnak és vannak olyanok is amik viszont igen. Nem kifejezetten vagyok oda a berögződött dolgokért, de azt tényleg nem gondoltam volna soha, hogy valaha egyszer én még kedvelni fogom Simont. Azt a menyétképű csávót akiért Clary annyira odavolt, bár elismerem volt valami nagyszerű a kapcsolatukban hoyg ennyire ragaszkodtak egymáshoz, és ennyire ostobán nem vették észre hogy mit érez a másik. Aztán persze ezt végig kellett néznem Alec és Magnus esetében is hogy kerülgetik egymást, és nem mernek lépni. Aztán persze itt van Clary, aki totál megbolygatta az életem, és mostanra annyiraa része lett, még ha csak éppen szócsatát vívunk akkor is.
Most pedig éppen az Akadémiára készülünk mindketten, bár én aztán biztos nem azért hogy Simont lássam. Jelenleg úgysem látok éppen semmit egy vörös hajzuhatagtól, ami rám vetődik és már automatikusan ölelem át, hiszen csak egy valakihez tartozhat. A legértékesebb nőhöz a világban aki annyi mindent kérhetett volna az angyalról, akár az egész démonfaj pusztulását is, ő mégis az én életemet kérte, és ezt soha nem fogom elfelejteni neki.
- Akkor minden fontos megvolt. Gyere, előtte mutatni akarok neked valamit - engedem el, és indulok meg, hogy mutassam az utat. A kezét nem engedem el, még a végén képes lenne egy álló helyében eltévedni, hiszen nem ismeri igazán Idrist, én viszont becsavarogtam elg alaposan. Luke is mutatott pár helyet, és magam is fedeztem fel pár érdekességet.
- Mit is mondtál, hogy állsz a lovakkal? - kérdezem, ahogy benyitok a karámba ahol három ló várakozik, bár nekünk csak kettőre lesz szükségünk de fő a választék. Odalépek az egyikhez, sötétbarna kanca és megsimítom az orránál.
- Nos, melyikkel szeretnél jönni? Vigyázz lesz olyan veszedelmes mint a motorozás velem a napkeltében - vigyorgok, hiszen majdnem lezuhantunk, de egyetlen pillanatra sem bántam meg hogy elvittük azt a vámpírmotort.

 

Olyan fura, és meg is egyben hátborzongatóan természetes Jace nyakába ugranom. Nem rég még nem is ismertem, és utána se hittem volna hogy egy ilyen srác egyáltalán rám tudna nézni, mint nőre. Szoknom kell, de ha őszinte akarok lenni magamhoz, növelte az önbizalmamat, hogy Jace Herondale-nek komolyan én kellek. Nem egy kaland, nem egy "kedvellek" szal próbáljuk meg együtt. Komoly érzelmek kötnek már minket egymáshoz, már ilyen fiatalon. Mielőtt megismertem azt hittem ilyen csak a filmekbe,könyvekbe és animekben van. Ábrándozni ábrándoztam, hisz nem hiába ástuk ezekbe bele magunkat Simonnal, de sose hittem volna, hogy ez velem is előfordulhat, pláne ilyen fiatalon... és ilyen hamar.. és... és... és...  mondtam már imádom ahogy rám néz? Automatikusan idióta szerelmes vigyor ül ki rá az arcomra.
Ahogy átléptem a portálon mindig elkápráztat ez a festői kép. Anyu már lefestette Idris festői táját. Ajkamba harapva nézek körbe, és csak arra tudok gondolni, hogy én is vissza tudnám adni? Vissza nézne a festményről az, ami anyáméről is, amit valóban jelent,és rejt a táj? Félek, félek hogy nem érnék a nyomába, de az ujjaim folyamatosan bizseregnek, hogy ecsetet fogjak.
Ábrándozásomból Jace szakít ki, szinte megkel ráznom a fejemet, hogy vissza térjek a földre az én kis álomvilágomból.
- Na ne kímélj. - mondom ismét bugyuta vigyorral a képemen.
- Hogy én a lovakkal? - előttem van a kép, Sebastian. - Lehetnének róluk jobb emlékeim. - mondom kissé vonakodva. Majd belépünk az istállóba és érdeklődve figyelem az állatokat, bár már volt szerencsém hozzájuk, de akkor az adrenalin szintem, és a cél ami előttem lebegett igencsak elhomályosították a félszt bennem. Így a hatalmas állatok előtt állva, kissé nyelnem kell egyet.
- Cukik... - kissé vonakodok, de még is ki mögött akarnék lovagolni ha nem a szőke hercegem mögött. Hát ez nyálasan hangzott, úgy látszik hozzá kell szoknom saját magamhoz is.
- Ez esetben rád bízom, melyik nem olyan örült, mint te. Két örülttel nem fogok utazni. - nyújtom rá ki gúnyosan, és egyben játékosan a nyelvem.

Mindig áhítattal fogad Idris látványa. Minden egyes alkalommal, mintha legelőszőr látnám. És mégse tudom elképzelni, hogy esetleg itt éljek. Városi lány vagyok, és bárki bármit mond hiányozna a nagyvárosi forgatag, a szagok... Áh nem tudnék New Yorkon kívül élni. De nem mondom, hogy egy hosszabb nyaralásra nem jönnék ide. De Jace és a lovak hamar ki is zökkentenek. Mosolyogva nézem ahogy a lovakról és a lovakhoz beszél. Mindig elfelejtem hogy Jace gyengéd, kedves is tud lenni, és ilyenkor nem győzöm betelni a látvánnyal.
- Az tagadhatatlan, hogy megvan a lovaglásnak a maga hangulata. Főleg ilyen környéken, és tájjal. - válaszolok, miközben az egoista beszólására már nem is reagálok csak rázom a fejem. Óvatosan közelítem meg az egyik lovat, hogy megsimogathassam. Szerencsémre hagyja magát, és megkönnyebbülésemben feltűnés mentesen fújok ki egy nagyobb adag levegőt, amit eddig vissza tartottam. Majd mikor bejelenti Ő melyiken utazik, és én is válasszak lovat... a kezem megáll a ló sörényén simogatás közben. Lassan leeresztem, én pedig hátrálok egy-két... najó talán három lépést.
- Jace, én úgy gondoltam mint... tudod te vagy a lovag, én a királylány, szóval teljesen jó ötlet ez a felállás, hogy a hátad mögött utazok. - válaszolok enyhe pánikkal a hangomban, de csak enyhével. Imádom mikor Jace a fejébe vesz valamit, épp hogy oda sandítok egy fehér lóra, de máris ezt válasznak titulálja, és nyergeli a lovat. Viszont nem akarok gyávának tűnni, így nagy levegőt veszek, és nem ellenkezek. Annyi démonnal, apámmal, testvéremmel is megküzdöttem, komolyan egy lótól félnék? Mi történhet? Max levág magáról, akkor is kapok egy iratze-t, ha csak nem a fejemet tapossa szét... azt feltételezem nem tudná helyre hozni...
Mire észre veszem magam, már Jace a két lóval kiballagott az istállóból. Hűha, remek.
- Szóval akkor... - oda állok Jace mellé. Mikor felpattan a lóra, én is felpattanok mögé, egy kis segítséggel.
- Így nem olyan ijesztő. Nem maradunk így ? - előre dőlök és kap tőlem egy cuppanós puszit. Próbálkozni lehet, igaz ?

Lovagolni fogok... hát jó, valamikor ezt is el kell kezdeni. Annyi mindenen keresztül mentem miért pont egy paci rémisztene meg. Hogy mit keresek én Ő mellette? Kicsit vicces, mert én is mindig erre gondolok. Ő mit eszik bennem?
Csak kajánul elmosolyodom és beleharapok a karjába.
- Nem is értem, lehetnél finomabb is. - Ahogy ráülünk a lóra, csak koncentrálva figyelem az utasításait. Csendben hallgatom végig, annyira figyelek. Igazából attól félek, amilyen szerencsétlen tudok lenni, mondjuk rosszul bököm meg a ló oldalát a sarkammal és ledob magáról. Igen Clary Fairchild Fray blablablával előfordulhat ilyen. És nem szeretnék olyan halált, hogy egy ló taposson meg. Mikor sikerül a saját lovamat nem felnyársalni a sarkammal és már magabiztosabban indulok el vele, figyelek fel Jace-re és tudom úgy elengedni magam, hogy végre én is megszólalhassak. Közbe figyelek mindenre amit Jace mondott hogyan irányítsam.
- Megtudlak érteni. Olyan... nem is tudom... nyugalmat áraszt. Főleg New York után. - mosolyodom el kedvesen miközben körbe nézek, majd ismét Jace-re. Kicsit elbambulok rajta, sajnos ez sokat mondó szokásom. Ezzel aztán mindig elárulom magam hogy mennyire bele vagyok zúgva ebbe a szőke ördögfiókába aki valójában angyal. - Gondoltál már arra, hogy beköltözz ? Mármint ide költözz a házadba? Új élet,új otthon? - tudom hogy az intézet is sokat jelent neki legfőképp Lightwoodok miatt, viszont az árnyvadászok hamar felnőnek, és hamar külön utakon fognak járni. Már most érzem teljesen szétszóródunk. Nem is tudom mikor beszéltem utoljára Izzyvel.
Majd elkezdünk ügetni. A hirtelen rántásól én is megrántom a kantárt és kicsit más irányba és gyorsabban kezd el velem rohanni a ló. Na igen erre a Clary bénaságra számítottam. Nem akarok visítani Jace után mint egy kislány, inkább próbálok megnyugodni , össze szedni magam és magamnak megállítani a száguldó pokoli lovat. Francba már...
- Hóóóó - vagy nem ezt szokták ? Próbálom jó pár méter után meghúzni a gyeplőt, hogy ezzel is fékezésre bírjam.

Ahogy kezdünk egy hullámhosszon lenni a lovammal, kezd a félelmem is lassan elpárologni. Aztán végre a figyelmemet a tájra szentelhetem. Szinte tátott szájjal nézek körbe, és teljesen átszellemülök Idris szépségének, amit csak most kezdek megérteni igazán. Hallom, hogy Jace beszél hozzám, de távolinak tűnik. Ez a hazám, ezt kéne otthonomnak tekintenem. Ha anyámat nem kergeti el innen Valentine itt nőhettem volna fel. A fejemben átpörgetek egy alternatív történetet: mi lett volna ha. Egy szép családról, és arról hogy teljesen átadhattam volna már magam annak aki igazából vagyok.
Majd átszűrődik Jace hangja, és szinte oda kapom a fejem felé.
- De igen, anyám.  - Észre se veszem milyen sértődött a hangom, és erőteljes, csak akkor esik le, ahogy Jace pillant rám vissza. - Ne haragudj. Anyám lefestette... még nem tudtam mi ez a hely, azt hittem csupán a fantáziájára bízta magát. - Volt anyámnak egy gyönyörű festménye, és annyi emlék illetve érzelem volt benne, hogy legbelül tudtam ez egy létező hely. Bár soha nem hittem volna, hogy ilyen titka van előttem egy egész világról. Csak mély levegőt szívok be, a hideg levegő szinte égeti a tüdőmet amit egyszerre beszívtam, pedig épp hogy kezdődik az ősz.
Most minden figyelmemet Jace-nek szentelem hisz Ő is épp abba szenved mint én: tudnánk e itt élni? Fogalmam sincs. A múlt hiába múlt el még is kísér minket, hiába mondják hogy el kell engedni: nem lehet.
- Megértelek. - mondom végül. - Viszont a felújítás teljesen jó ötlet. Így utána bármikor beköltözhetsz mikor meggondolod magad. - mosolyodom rá kedvesen, ez pont annyi időbe telt, hogy a koncentrációm meginogjon a kantárt kicsit elrántsam és a ló más irányt vegyen. Persze Jace rögtön tud cselekedni mielőtt messzire vágtatnánk.
- Uh köszi... - kicsit megijedtem, így mélyebb levegőt veszek. Bátorítóan: lónak vagy nekem? Megsimítom a ló sörényét.: - Ügyes vagy, jól van.
- A régi házatokhoz? Úgy érted ahol... - persze úgy érti. Harciasan húzom össze a szemöldököm. - Én is elakarok menni. - mondom ki komolyan, és elszántan. Végül lehet nem is lesz semmi Simon meglátogatásából? Vagy majd később.. bizonyára órái lehetnek úgy is. Úgy értem Jace-nek most amúgy is nagyobb szüksége van rám.