Ruko & Dorothea

Még útjára indítom az őrjáratot, mielőtt elindulnék találkozni a vőlegényemmel.  Most, hogy ideiglenesen minket neveztek ki az Intézet élére, még az ilyen feladatok is nyakunkba szakadtak. Az már régóta "hagyomány", hogy házaspár vezeti az adott város Intézetét, mert egy ember úgy tűnik nem elég, viszont a két vezető között szoros kapcsolat és összhang kell legyen, de mégis lássanak a problémákra különböző megoldásokat. Mi még Rukoval nem vagyunk házasok, még csak a jegyesek sem lennénk, ha az a bigott Klávé nem kényszerít össze minket. Nem mondom, hogy nem sült el végül jól a dolog, vagy ne lett volna oka a dologra, de akkor sem nézem jó szemmel, ha a szabadságomat csorbítják meg. Legalábbis azt a kicsit, ami még maradt ezek után. Felcaplatok a vezetői irodába, ahova Ruko kért engem és belépek. Rögtön összeszalad a szemöldököm a látványra. Mit keres ő abban a székben? Tudtommal nem vagyunk hivatalosan az Intézet vezetői, akkor viszont egyikünknek sincs joga abban a székben ülni.
-Ohayo -köszönök vissza, ahogy közelebb lépek. Rászoktam, hogy bizonyos dolgokat én is japánul mondok, amióta eleget van körülöttem, hogy sokszor halljam őket. Nem volt ismeretlen korábban sem számomra a japán kultúra, lévén a második fegyverem a naginata és nem vagyok egy érzéketlen tuskó, hogy ne nézzek utána egy fegyver eredetének, de idáig magától nem fajult volna a dolog. El is kezdtem japánul tanulni, hogy értsem, ha valamit esetleg nem angolul mondana.
A kezembe nyomott papírra először csak egy érdeklődő pillantást vetek a vőlegényem irányába, majd végül a sorokra fordítom a tekintetem. Ahogy haladok lefelé egyre inkább ül ki az értetlenség az arcomra. Most ez mi? Ezt most nekem el is kéne hinnem, vagy csak egy rossz vicc?
-De… Hogy fogjuk mi ezt megoldani? Nem erről volt szó, csak néhány hetet mondtak, utána a Lightwoodok visszatérnek és végre békénhagynak minket. Nem volt elég nekik az érdekházasság, még ezt is a nyakunkba zúdítják? -emelem meg egy kicsit a hangom, határozottan ideges vagyok.

Outfit@Music

Ruko & Dorothea

Sietek az irodába, nem akarom a vőlegényemet megvárakoztatni. Érdekes módon, érte még ezt is megteszem, pedig nagyon nem szeretek a szükségesen felül rohanni, csak fölösleges stresszt okoz, ami nekem nagyon nem tesz jót.  Érdeklődve nézek rá, mire a kezembe nyom egy papírt. Ki is akadok rendesen, nem nekünk találták ezt ki, és még csak nem is szóltak róla előre, vagy kérdeztek meg.
-De hát… Nem tűnt föl senkinek, hogy mindketten… Gyogyósok vagyunk? -kérdezem halkan, ahogy fáradtan lehuppanok az asztal túloldalán álló székre. Én PTSD-vel és vele járó minden kiegészítővel küzdök naphosszat és igyekszem gyógyulni belőle, míg Ruko… Nos, ő Ruko, nehezen kiismerhető. Mindkettőnknek megvan a maga baja, amivel próbálunk megküzdeni, közben támogatni egymást is. Nem könnyítik meg a dolgunkat, hogy még több felelősséget raknak a nyakunkba az érdekházasság után és ráadásul a Lightwoodok, akik alig ismernek bennünket.
-Azt hiszem, igazad van. Fel kell pörgetnünk a dolgokat, meg kell szervezni az egészet és lezavarni magát a dolgot… Az Angyalra… -Már előre látom, mennyi kellemetlenséget fog nekem -nekünk- okozni. Sóhajtva temetem az arcomat a kezembe. Nem akarok a családommal találkozni.
-Sosem gondoltam volna, hogy fel kell vennem valaki nevét -pillantok fel rá és én is elmosolyodom. Ahogy ő is, én sem akartam soha házasodni, tökéletesen elvoltam Calebbel, mint egyetlen férfival az életemben és sosem akartam semmilyen másféle kapcsolatot, mint a paratai kapocs, ami vele van.
-Ha már nem szeretjük a sztereotípiákat, azt hiszem, úgy illik, ha én adom ezt neked, nem fordítva- Egyenesedem ki és lehúzom az ujjamról a családi gyűrűmet az ujjatlan kesztyűmön keresztül. Úgy van a hagyomány nephilim berkekben, hogy eljegyzéskor a vőlegény átadja a mennyasszonynak a család gyűrűjét, és a nő addig hordja, amíg össze nem házasodnak, amikor vissza kell adnia. Mi viszont sosem követtük a hagyományokat, így egy kicsit megcsavarva, de mégis megteszem. Felállok és átsétálok az asztal másik oldalára, ahol a vőlegényem ül és felé nyújtom a folyót ábrázoló ezüst családgyűrűmet. Mindig is a vezetéknevem tanulsága szerint éltem, de szívesen megszabadulok tőle, ha az övére változtathatom.

Outfit@Music

Ruko & Dorothea

-De ha egy kis időt egy szobában töltenének velünk, rögtön látszana, mennyire nem vagyunk erre alkalmasak És mennyire nem igazak ezek ránk. Igazán találhattak volna két másik balekot -rázom a fejem, ezt egyszerűen nem nekünk kéne csinálni, hiszen mindkettőnknek ott vannak a problémái, ami megnehezíti az egész életünket, de megvan a képességeink hozzá, az biztos. Tanár vagyok, tudom, hogyan kell bánni az emberekkel, főleg a gyerekekkel, hogy azt csinálják, amit akarok. Néha kell is, különben hamar lelepleződnék, hogy a lelki állapotommal nem vagyok alkalmas felelős árnyvadásznak.
-El fog, sokszor varrattam már vele, nagyon ügyes és gyors -mosolyodom el, hiszen bár ismer engem és fura ízlésemet a varrónőm, mégis meglepte, amikor Rukoval az oldalamon és egy extravagáns ötlettel állítottam be hozzá. Végülis azért vállalta el a bonyolult feladatot, mert imádja a kihívásokat és cserébe kérhetett ingyen termékajánlót és képeket a vőlegényemtől. Persze az én arany öltönyömet is tőle rendeltem meg, ha már ott voltunk, ő tud úgy ügyeskedni a szabásmintával, hogy eltűnteti a derekamat, mintha férfi lennék, de mégis jól nézek ki benne. Persze a ceremónia után a lagzira már másba fogunk öltözni, de addig is ezzel akarunk borsot törni a Klávé orra alá.
-Mint tudod, nekem sem. Már elfogadtam a tényt, csak a szüleim neve lesz az enyém -Ahogy felállok és odalépek, látom a szemében azt a csillogást, amit annyira szeretek, de be nem ismerném. Felhúzom az ujjára a gyűrűmet, ha már sosem csináltunk semmit a hagyományos módon. Sosem gondoltam volna, hogy ilyesmit csinálok, de mostanában sok hasonló történik velünk.
-Majd kérem vissza. Fontos nekem -Semmi máshoz nem ragaszkodom, ami a családomhoz köt, de ehhez az egyhez igen. Ahogy megfogja a kezemet, egy pillanatra ledermedek, a kezem még mindig, még neki is érzékeny terület, de egy pillanattal később már fel is engedek és finoman ülök az ölébe. Tudom, mennyire szereti a hajamat, ahogy én is az övét, éppen ezért túrok bele és simogatom. Felsóhajtok. Ez lesz a legközelebbi, amit párkapcsolatnak hívhatok, de valahogy… Elégedett vagyok ezzel.

Outfit@Music

Ruko & Dorothea

-Pedig sajnos azok. Nagyon meg akartak szabadulni ettől a poszttól, hogy ismeretlenül, megbeszélés nélkül, csak a hírünk alapján sóztánk ránk ezt terhet. Nem tudom, a gyerekeik mit fognak szólni a hirtelen helyzetváltozáshoz. Azért csak évekig a szüleik voltak az Intézet élén, most pedig mi, akiket alig ismernek. És valószínűleg egymástól sem nagyon tudnak megkülönböztetni -sóhajtok teátrálisan. Ismerem a közvéleményt és az általános vakságot az alternatív emberekre, szerintem hátulról azt se tudják megmondani, melyikünk melyik. Bár, hogy néha összekeverednek a ruháink és simán tudjuk egymásét hordani, az is mond valamit. És nem igazán segít a megkülönböztetésünkben, de nem is másoknak öltözködünk úgy, ahogy.
-Majd hív, ha már felvehető állapotban lesz. Kivételesen a tiéd a nehezebb vállalkozás, de még öltönyt sem csinált nőre. Szóval… Majd eljön az ideje -somolygok, hiszen ezt az egyet én is várom, méghozzá nagyon. Vissza akarom adni a kölcsönt a Klávénak, és így láttuk viszonylag ártatlan módját a dolognak. Nem bántunk senkit, de mégis annyira felrúgjuk a szabályokat, hogy megbotránkoztassuk őket. Azt hiszem, ha ez összejön, innentől erről leszünk híresek árnyvadász körökben. Na, nem mintha zavarna.
-Tudom-tudom. Most már én is ott vagyok a listán -Jó látni a kis mosolyt az arcán, szeretem a mosolyát. Nem tudom, hogy boldognak kéne lennem, mert a szeretett nagymamájával lettem összehasonlítva, vagy pont ezért meg se próbáljak örülni ennek a ténynek. Sosem érhetek fel a szemében a nagymamájához és ez valahol elszomorít. Tudom, mennyire hülyeség, de így van.
Ahogyan megfogja a kezem, megdermedek, de nem tehet róla, ez az egyik nagy hibám, amit még nem küzdöttem le. Sajnos még mindig magam ellen szoktam fordulni, és a tűz nyomát örökre viselni fogom. Igyekszem ezeket magam mögött hagyni, csak ahhoz még sok időre lesz szükségem. A vállamnak támasztja a homlokát, én pedig az arcának élére simítom a kezem. Kényszerítem magam, hogy ne zavarjon, hogy láthatja a hegeimet. Úgyis tudnia kell róla idővel.
-Nem tudom. De nem is akarom tudni. Nekem már ez is több volt, mint sok -Ötletem sincs hogyan fogok megbirkózni ezzel a helyzettel, csak még több stresszt kapok, amikor nyugalomra lenne szükségem. De megteszem, mert muszáj, és van segítségem. Már a gondolattól is a pánik környékez, de leküzdöm, most nem megfelelő a helyzet.

Outfit@Music

Ruko & Dorothea

-Azt hittem volna, hogy Maryse, miután megszabadult Roberttől, szívesen folytatta volna egyedül, amennyire szerette, hogy van hatalma és irányíthat valamit. Olyan fajtának tűnt, aki ezt élvezi, de a helyzet rácáfolt -valahogy jobban is örültem volna, ha így alakul és nem nekünk kell még ezzel is foglalkozni. De ha már így alakult, akkor így maradunk.
-Lehetséges. De akkor is meg kell velünk barátkozniuk, ha nem tetszik nekik a helyzet -Nem mondom, nem vagyok éppen egy dominancia harcos, nem is szeretek ilyennel foglalkozni, de muszáj lesz, fegyelmet kicsikarnom, különben hamar gondok lesznek, amit elkerülnék, ha lehet.
-Gyönyörű leszel benne -mosolygok rá, fergeteges lesz a mi kis tréfánk.
-Akkor jó - Nem tehetek róla, de egy kicsit jobban érzem magam ettől az egy kijelentéstől, még azt is elfelejtem, hogy az imént még a csuklómon aggódtam. Ruko valahogy mindig a jobbat hozza ki belőlem, kicsit máshogy, mint Caleb teszi.
-Hát… Nagyon remélem -Tényleg csak remélni tudom, hogy menni fog és nem roppanok bele. Ahogy közelebb húz, egyszerűen… Nem tudom, mi történik velem, a pillantása megigéz, ilyen sosem volt velem korábban. Olyan dolgokat hoz ki belőlem, amit senki mástól nem éreztem, még Calebtől sem, pedig hozzá állok a legközelebb és ő férfi. Egyszerűen… Áhh, ötletem sincs, mi ez, de jó. Közelebb hajolok és a homlokának támasztom a homlokom, közel akarom őt érezni magamhoz, bőrét a bőrömön.

Outfit@Music

Ruko & Dorothea

-Nem tudom és nem is érdekel. Láthatóan az ő döntése is volt, szóval már nem akarja, innentől a mi felelősségünk -zárom le ennyivel ezt a témát, nem is akarok többet beszélni erről. Maryse Lightwood eldöntötte, a Klávé eldöntötte, csak mi nem dönthettünk, ennyi. Szívás, de talán menni fog.
-Talán igen, hiszen a szülei sokat vártak emiatt, így viszont már nincs mire és kicsit szabadabb lehet. Legalább nekik kicsit jobb lett ettől -Elmosolyodom arra a kijelentésre, erre nem gondoltam, de most elképzeltem a jelenetet, ahogy egymásnak segítünk a ruhákba kerülni. Szép lesz.-Nem baj, majd megtanítalak, hogyan kell. Később is jó lesz, ha engem kell kiszedni belőle -Nem, nem gondoltam bele, mit is mondok ezzel, én csak arra gondoltam, hogy ha késő van, én meg beájultam az ágyba és végre tényleg alszom, akkor valahogy ki kell majd szedni belőle, vagy ha megsérülök és hozzá kell férni a sebhez, vagy nem kapok tőle levegőt egy pánikroham során, akkor valakinek le kell rólam vennie. És az valószínűleg Ruko lesz, ha nem Caleb, mert a parabatai-om már tudja, hogyan kell.
-Igaz. Örülök, hogy veled kell ezzel szembenéznem és nem mással vagy egyedül -mosolyodom el és lassan megcsókolom. Tényleg nem ismerjük még egymást annyira, de még én is érzem azt a kapcsot és megértést, ami közöttünk van. A Klávé nem is találhatott volna nekünk jobb kényszer házastársat.

Outfit@Music