Egy ideje olyan boldog vagyok. Megtelt az életem állandósággal és derűvel. Találkozgatok a fiammal, Nichoval pedig egyre több a közös program. A múltkor pizzázni voltunk és Olaszországról mesélt nekem. Az új ruhámban mentem és megdicsért, hogy csinos vagyok. Annyira jól esett, és ahogy mesélt nekem elkapott a vágy, hogy elutazzak oda és magam járjam körbe a zegzugos utcákat és híres éttermeket. Persze nem mennék el egyedül, jó lenne ha ő is jönne és körbekalauzolna. Főleg, mert mostanában nem feszengek mellette, vagyis nem az, hogy nem feszengek, hanem valahogy máshogy. Camilla szerint kezdek belepistulni. Nem tudom ez mit jelent, azt hiszem nem is akarok még bele gondolni ebbe. Mindenesetre jól érzem magam mellette és el tudom engedni a görcseimet. Ez a munkában is segít, ahol végre leszerződtettek egy évre, vagyis a próbaidőt sikerült túlélnem. Hogy mennyi mindent köszönhetek a falkának, Camillának, de legfőképpen Nichonak az valami hihetetlen. Sokat gondolkoztam már, hogyan is hálálhatnám meg neki, de sosem árulta el. Volt, hogy már hoztam neki sütit a boltból, de az nem valami nagy ajándék.
Mint mostanában rendszerint, most is azon kapom magam, hogy minden gondolatom körülötte forog. Olyan ez mint a körhinta. Ő a váz, a gondolataim pedig forognak körülötte mint a hinták, de minél gyorsabban mennek, annál távolabbinak érzem magam tőle. Pedig mindjárt itt lesz és érezhetem az illatát. Nagyon hiányzik, nem is vagyok másra képes csak az ajtót bámulom és várom, hogy betoppanjon.

Sosem voltam türelmetlen ember, de kezd hosszúra nyúlni az éjjel. Ilyenkorra már itthon szokott lenni. Talán csak elbeszélget valakivel, neki is jár a kimozdulás. Hiába nyugtatom magam észérvekkel, a szívem mégiscsak aggódik. Pedig tud magára vigyázni... egy 300 éves farkasról van szó, biztosan... Megvan! Talán nyert és megünnepli a győzelmét! Igen, csak így lehet. A gondolat lehiggaszt és kicsit hátrébb dőlök a párnákra, leteszem magam mellé a divatlapot, amit lapozgatnom kéne, hogy behozzam a lemaradásomat... és szépen el is bóbiskolok.
Egy tompa puffanás ébreszt fel, de nem tulajdonítok neki nagy jelentőséget. Viszont egyre több közelgő puffanás követi, olyanok, mint a nehéz lépések és erre azért már felfigyelek és felülök kényelmes vackomból. Ő lenne az? De hát ennyire hangosan? A levegőbe szimatolok és mintha az ő illatát érezném, de nehéz kivenni, mert... nyílik az ajtó és gyakorlatilag beesik rajta. Megcsap a tömény alkoholszag, amit oly jól ismerek és egy másodpercre elfintorodom. Már mindent értek. De nem maradhatok tétlenül felkelek lassan és figyelem. Nagyon rosszul néz ki, de azért engem megdicsér. A bókját csak elengedem a fülem mellett.
- Szia! Azt látom - egészen közel megyek hozzá és a kezemet nyújtom neki, hogy eltámogassam legalább az ágyig. Sokszor csináltam ezt még emberként, akár nagydarab mogorva részegekkel is, így ha nem áll ellen akkor könnyedén elkísérem az ágyig, ahol leültetem.
- Semmi gond. Nincs hányingered? - kérdezem minden rosszallás nélkül és halványan elmosolyodom.
- Ezek szerint vagy nagyon jól sikerült a meccs, vagy kikaptál - állapítom meg kedves hangon, és kifűzöm a cipőjét, hogy aztán levegyem a lábáról mindkettőt és lerakom az éjjeliszekrény elé.
- Szeretnél átöltözni? - kérdezem, és ha igennel felel, lesegítem róla a ruhákat, de előbb feloltom az egyik kislámpát. Nem esik jól őt így látni, de képtelen vagyok rá haragudni.

- Az könnyen előfordulhat, főleg mert nem iszol túl gyakran - mosolyodom el és felkapcsolom a villanyt. Legalább hagyja magát, bár nem egyszerű lehámozni egy izomkolosszusról a ruhát, úgy hogy nem tud segíteni. De a szeme csukva van és én megnézem, többször is. Ég a pofám miatta, és felszínessé válik a légzésem, de nem tudok ellenállni. Annyira... A szép nem a megfelelő szó... Megrázom a fejem és sóhajtok egyet. Elég ebből, nagyon gyerekes vagyok. Inkább a ruháit is lerakom, és keresek legalább egy pólót rá, akkor is ha meleg éjszaka lesz. Nem válaszol szinte semmire és megállok az ágya mellett.
- Hozzak vizet? - kérdezem, de nem hallja meg, valami máson gondolkozik.
Az állam leesik és majdnem a pólót is leejtem, ahogy ezt kérdezi. Hogy mi? Pislogás nélkül nézek rá.
- Nicho... - próbálnék reagálni valamit de folytatja és beharapom a számat.
Itt fekszik előttem az akinek mindent köszönhetek, a legtiltottabb vágyamra ad választ, csak... csak részegen. Ehhez le kell ülnöm. Az ágy szélére ülök és az arcát figyelem.
- Nicho... Én még nem tudom... Ne most beszéljünk erről... Te fontosabb vagy mint amennyire bevallom magamnak - vallom be és zöld szemeim fürkészőn kutatják az ő zavaros tengerkékjét. Lehetséges ez? Szerethet engem, egy ilyes valaki, mint ő? Túl valódiak a szavak... álmodtam már erről, de most túl igaziak... szinte ijesztően új és mégis ismerős...

Nem tudom, hogy mit gondoljak, hogy mit és hogyan mondjak neki. Nem tudom, hogy mit is érzek pontosan. Csak azt tudom, hogy nagyon fontos nekem, hogy most sem akarok elmenni, annak ellenére, hogy ilyeneket mondott, s talán éppen emiatt maradok még. Halkan beszélek az ujjaimmal matatva és azokat nézem. Ha megengedném magamnak, hogy elsodorjanak az érzéseim, vajon nem hullanék-e vissza a hibáim mély tengerébe. Ha engedném, hogy még közelebb jöjjön, talán nem használna-e ki? És ha hallgatnék a szívemre, végre boldog lennék..(?) Igen, mellette boldog vagyok most is, amikor nagy nehezen kipréselem magamból a szavakat. De hihetek én ennek az érzésnek, ezeknek a szavaknak? Lehetséges, hogy ő belém szeressen? Mintha sejtettem volna, hogy így lesz... Talán sokan a falkából tudták is. S most, amikor felnézek rá meghökkent a közelsége és nagyra nyílt szemekkel figyelem. Mire észbe kapnék már a számra tapasztja az ajkait és kihagy a légzésem. Egyszerre leszek rémült és izgatott. A szívem zakatol, de nem tudok megmozdulni, egyszerűen csak hagyom magam. Engedem, hogy szétnyissa az ajkaimat, de a vészcsengő egyre hangosabban szól, míg nem közelebb nem húz, mire éktelen kolompolássá válik és ijedten ugrok ki a kezei közül.
Állok és nézem őt remegő tagokkal. Menekülj!! - ordítja az ösztön, de a szívem azt súgja, engedd, hogy szeressen. A hangosabb és lehengerlő énemre hallgatok. Képtelen lennék tovább itt maradni. Az ajtóhoz hátrálok és tapogatózva nyúlok a kilincsért.
- Jó éjt - ennyi csupán, amit mondani tudok, mielőtt eltűnnék a szeme elől.
A szobámban sötét és sírni sem tudok, csak könnyezek, de néha mosolygok. Az agyam kavarog a szívem zakatol, a gyomrom összerándul. Mi ez mi történik velünk? Miért pont így? Hát nincs bennünk egy csepp bátorság sem? Neki inni kell hozzá, én pedig elfutok? Micsoda egy tragikomédia ez, amiben szerepet adtam magamnak? Ideje lenne elhagyni a színpadot, vagy játszani, mindhalálig? Valóban ez csak egy szerep? Nem, nem az...

Nehéz volt az éjjel. Gyötört a remény és még álmomban sem leltem nyugalmat. Őt láttam és megérintett. Nem fájt, hajnalban sem fájt, de nem vagyok még erre készen. Szeretném érezni és ha szeretne, de ne kelljen... Ne kelljen az ölelésnél több. Az még nem megy.
Félek a találkozástól, biztosan megint csalódott bennem, de ez most az a rész, ahol határozottnak kell lennem. Így hát összeszedem minden erőmet és amint rendbe szedtem magam elindulok a konyha felé. Az illata belengi a folyosókat és nő bennem az idegesség, de megyek tovább, majd belépek a konyhába. Kellemeset a muszájjal... kávé és megbeszélés.
- Szia - köszönök, de elég félszegre sikeredik. Beljebb sétálok, előveszek egy bögrét és nagyot sóhajtok.
- Sajnálom, ami az éjjel történt - kezdem a bögrét nézve kezeim között - Hirtelen volt és...és én... Nem igazán tudtam uralkodni a pánikon... - motyogom és felnézek rá. Nem figyel... rám sem néz. Mintha zavarban lenne.
- Szóval... akkor megbeszélhetnénk? - kérdezem kicsit nyökögve, és kezdem azt hinni, hogy talán ő lemondott erről az egészről a történtek miatt.
- Nicho, fontos vagy nekem... Azt hiszem én is úgy érzek... - óvatosan nézek fel rá, de mintha nem is hallaná. Kezdek emiatt nagyon feszültté válni és kicsit mérges is vagyok, vagyis egyre inkább.
- Nicho, figyelsz te rám egyáltalán? - fakadok ki, de nem kiabálok - Ami az éjjel történt az egyszerre volt csodálatos és ijesztő. Bízom benned, mégis szeretnék időt kérni. Meglepett amit mondtál, főleg amit tettél. Szóval megbeszélhetnénk? - darálom le egy szuszra és nagyra nyílt szemekkel nézek rá. Meglepett. Ennyire határozott tudok lenni? Nyelek egyet és lehajtom a fejem. Ezek szerint tényleg nagyon ragaszkodok hozzá...

Tudomást sem vesz rólam, ami nagyon frusztráló és furcsa, hogy most nekem kell megragadnom őt és beszélni a fejével. Jajj de csúnyán hangzik ez, de hát teljesen kizár, mintha itt se lennék ezért muszáj felemelnem a hangomat, mert nem hagyhatom elsikkadni ezt a dolgot. Ezen aztán ő is és én is meglepődünk, de legalább magamra vontam a figyelmét. Nézem az arcát és várom, hogy reagál, mert nem szeretném, ha rosszul esnének neki a szavaim, vagy az, ahogy mondom őket. A válaszára aztán beharapom az ajkamat és nyelek egyet. Hát meg akarta tenni, csak más körülmények között... Lányos zavaromban csak pislogni és halványan mosolyogni tudok, de muszáj lesz válaszolnom valamit.
- Én is sajnálom... Csak meglepett és olyan régóta nem... emiatt ijedtem meg... De talán... talán ha elmennénk valahova ketten és megpróbálnánk - pedzegetem óvatosan a dolgot és kíváncsi aggódással kutatom a pillantását, hogy vajon ő mit szólna ehhez. Lehet, hogy túlságosan előreszaladtam, de elragadott valami, hogy ez jó lenne így... Kérlek Nicho, igyekezni fogok... Néha elfelejtem, hogy másoknak normálisan működik a szíve és az agya. Nekem a második abszolút domináns ezért bármiről meggyőzöm magam. De ő már sokkal előbb tudhatta ezt, vagy érezte én kicsit lemaradtam. Elhessegettem mindig a kinyílni készülő érzést. Haragudni viszont nem tudok rá, remélem ezt látja rajtam, nem szeretném, ha azt hinni haragszom.